Mélyről könnyű magasra ugrani

Bordács Andrea

Az utóbbi években számos női művészekkel foglalkozó cikk és könyv jelent meg, ám Martos Gábor Önarckép nyaklánccal című könyve speciális szempontból közelít ehhez a többféleképpen is feldolgozott problémakörhöz: a műkereskedelem felől. A szerző évtizedek óta tanulmányozza a műkereskedelmi tendenciákat, s ebben a témában már több kötete is megjelent, úgy is mint a Műkereskedelem. Egy cápa ára (2014), valamint az Ilyet én is tudok. Sokmilliós művek kalapács alatt (2018).

Mostani könyve annak jár utána, hogy a világ műkereskedelmében miért jut a férfiakénál jóval kisebb szerep a női alkotóknak: a különbségek akkor a legszembetűnőbbek, ha a férfi és női alkotók legmagasabb árat elért műveit nézzük. A legdrágább mű a Leonardo da Vincinek tulajdonított Salvator Mundi, ami 450 millió dollárért kelt el 2017-ben, míg a nők esetében ez a csúcsár 44,4 millió dollár volt, amit Georgia O’Keeffe 1932-es Jimson Weed / White Flower No. 1 (Csattanó maszlag / Fehér virág no. 1.) című festményéért fizettek ki 2014-ben.

Élő művészek esetében a legmagasabb árat, 91 millió dollárt szintén férfi művész, Jeff Koons 1988-as Rabbit (Nyúl) című fémszobráért fizették ki, míg a legdrágább élő női alkotó, Jenny Saville Shift (Fordulat) című műve 9 millió dollárt ért. Ezek a különbségek a háború utáni művészek esetében éppúgy jellemzőek, mint napjaink művészeinél, ami azért is meglepő, mert míg régen nem tanulhattak vagy csak komoly nehézségek árán vehettek részt hivatalos képzésben nők, manapság a művészeti egyetemeken már ők vannak többségben. Ám ez a többség sem a művészeti díjakban, sem a galériás képviseletben nem jelenik meg később. (A hazai galériákra is jellemző, hogy jóval kevesebb női művésszel dolgoznak, mint férfival.1)

Martos teljesen egzakt adatok alapján, a műkereskedelemben, az aukciókon elért árak nyomán tár fel egy olyan jelenséget, amelyről szubjektív módon, érzékelve az egyenlőtlenségeket, régóta szó van már – kimutatásai ezeket a szubjektív benyomásokat tényszerűsítik. A szerző nem foglalkozik a nőművész, női művész terminológiai különbségeivel (vagyis hogy a művész témájául választja-e a nemével kapcsolatos kérdéseket, és műveiben azokra reflektál-e, vagy egyszerűen egy nő, aki alkotótevékenységet folytat), s mivel vizsgálódása az alkotók neme felől történik, így nála női művészekről jogos beszélni, s témája szempontjából mellékes, hogy közben a női művészek nőművészek vagy feministák-e. Közben azért hivatkozik Linda Nochlin mára legendássá vált írására,2 amely azt elemzi, hogy a társadalmi berendezkedés és elvárások szorításában miért nem nevelődhettek ki nagy női művészek. Jellemző történet, hogy a reneszánsztól kezdve a nagy festők nőrokonai is festhettek a családi műhelyben, valamelyest tanulhattak is. Az első nő, akit az itáliai művészeti akadémia is felvett tagjai közé, Artemisia Gentileschi volt, aki az angol király udvari festője lett, ám a 19. században festményeit a műkereskedelem inkább a Gentileschi-műhely munkájaként vagy ismeretlen (férfi)festő műveként árulta, mert úgy jobb áron lehetett eladni őket; a többi női alkotó műveinél is hasonló a történet.

133 bordacs1

A 19. század végétől már nők is nagyobb számban vehettek részt a művészképzésben – el-elvétve addig is jelen voltak, mint ahogy ez a Musée Luxembourg tavalyi kiállításából kiderült.3 Mégis, jelenlétük nem volt számottevő, így a kezdeti diszkriminációt ellensúlyozva Gropius a Bauhausban már azt hirdette, hogy iskolájába nemi, faji és társadalmi osztály szerinti megkülönböztetés nélkül járhat bárki, s eleinte sokkal több is volt a női jelentkező. Csakhogy majdnem minden női hallgatót a textilműhelybe irányított, mondván: a nők csak két dimenzióban tudnak gondolkozni, háromban csak férfiak képesek.

A könyvben a hazai vonatkozások külön fejezetet kapnak, akárcsak a magyar származású női művészek a nagyvilágban, sőt saját fejezet jut a fotográfia műfajában alkotó nőknek is. És mielőtt erős hiányérzetünk támadhatna, hogy számos női alkotó kimaradt, ne feledkezzünk meg arról, hogy a szerző csak azokról ír, akik aukciókon előfordulnak.

Gyűjtői szempontból a könyv nagy tanulsága lehet, hogy épp a női művészek alacsony árai miatt ezekben van potenciál, innen könnyű magasra ugrani, azaz esetükben nagyobb esély mutatkozik gyors áremelkedésre. Megjegyzendő, hogy a magyar avantgárd és neoavantgárd női művészeinek (Dénes Valéria, Reigl Judit, Keserü Ilona, Maurer Dóra stb.) áraira ez már nem áll, azok már elindultak a felfelé vezető úton.

Számomra a kötet legtanulságosabb része a nők szerepe a műkereskedelemben, hisz míg az alkotókkal és az alkotásokkal már korábban is sokan foglalkoztak, addig a műkereskedelemben betöltött szerepükkel alig. Ismert, hogy Vincent van Gogh nevének, illetve az életmű értékének felfuttatásában a sógornőnek, Johanna van Gogh-Bongernek milyen nagy szerepe volt,4 de például Berthe Weil és Barbara Gross jelentősége eddig itthon kevésbé volt ismert.

A könyv fő erénye a hatalmas háttérmunkával járó adatgyűjtés és a korábbi források feldolgozása, miközben jól kiegészíti a többi, női művészekkel foglalkozó munka sorát. Arra is alkalmas, hogy folyamatában, egy lendülettel olvassuk végig, de akár arra is, hogy bizonyos témák szerint keresgélve forgassuk, a függelék pedig, amelyben a 2020. december 31-ig 30 millió dollárnál, illetve magyar vonatkozásban a 30 millió forintnál magasabb áron elkelt művek listáit találjuk, a későbbi rendszeres lapozgatásra is alkalmat adhat.

Végül a játékos, szemet becsapó borítóról is érdemes szót ejteni: a női festők által készített, nőket ábrázoló képekkel telerakott borító ugyanis úgy néz ki, mintha buborékfóliába csomagolva postán érkezett volna. Minthogy a buborékfólia a műtárgyak csomagolásának eszköze, itt szinte műtárggyá teszi a róluk szóló könyvet. És ez a szimbolikus gesztus akár azt is jelezheti, hogy a női alkotók még felfedezésre, életmű-veik pedig kicsomagolásra várnak.

 

 

Martos Gábor: Önarckép nyaklánccal. Női alkotók a műkereskedelemben, Typotex, Budapest, 2021, 476 oldal, 6900 forint

 

 

(1) Erre vonatkozó adatok olvashatók: Bordács Andrea: Múzsák lázadása. Szombathely, Savaria University Press, 2021, 53–54. o.
(2) Linda Nochlin: Why have there been no great women artists? In: ArtNews, 1971. január
(3) Vö. Topor Tünde: Festőnők iskolája. In: Artmagazin, 2021/3., 12–22. o.
(4) Martos Gábor: A sógornő, aki felépítette a Van Gogh nevet. In: Artmagazin, 2018/5., 28–35. o.