Artmagazin: Nagyon köszönöm a lehetőséget, hogy a negyven fok ellenére is beszélgethetünk itt a Kisterem galériában, ahol a műveid között ülünk. Az is örömteli esemény, hogy az itteni, budapestivel párhuzamosan Szentendrén is látható egy válogatás nagyobb részt a legutóbbi időszakod műveiből. Így egy olyan életmű, aminek magyar gyökere, magyar vonatkozása van, visszakerül a magyar művészettörténet kontextusába, sőt oda tér vissza, ahonnan elindult. De mondhatjuk-e, hogy az egész művészi utadat meghatározta, hogy a pályaíved kiindulópontja Szentendre, a szentendreinek is nevezett művészet? Vagy ez így nem teljesen igaz?

Anna Mark: Elmondom, mit gondolok, aztán a végén majd meglátod, hogy így van-e vagy sem. Szerintem egyébként így van. Vészi nagyapámnak Szentendrétől két kilométerre volt egy háza, sőt több háza is egy nagy kerttel Izbégen, ami akkor még nem folyt össze Szentendrével. Engem oda az utolsó iskolai napon a családom kivitt, és az első szeptemberi nap jöttem csak be újra. Nekem ez maga volt a tökély, csodálatos volt, és ezt megtartottam magamban, úgyhogy Szentendrén most is ugyanezt éreztem: valamifajta visszatalálást, amire így, ebben a formában nem is számítottam.

Jó, hogy szóba került a gyerekkor. Nálad utalt-e valami arra, hogy majd művész leszel?

Szerintem tizennégy éves koromban gondoltam először, hogy festeni fogok, festő leszek. Ebben biztos vagyok. Akkor már volt valami elképzelésem a dologról, ami persze teljesen távol állt mindattól, amilyen végül lett. De az volt az alap, hogy festő leszek.

Mi lehetett ennek az oka?

Milyen volt a család viszonya a képzőművészethez? A családom viszonya a művészetekhez teljesen pozitív volt, bár a képzőművészettel talán kevésbé foglalkoztak, a zenéé és az irodalomé volt a vezető szerep. A szüleim nem bánták, nem ellenkeztek, sőt valahogy talán örültek is az érdeklődésemnek, képességeimnek, de ezt nem tudom, és már késő megtudni.

Úgy tudom, a családban Vészi Margit festett.

Igen, ő volt a nagynéném, és engem is lefestett egy óriási napraforgóval a kezemben. Valahol megvan nálam. A család többi tagjáról is festett portrékat, nagyon fontos volt neki az alkotás.

Kisgyerekként ez érdekes helyzet volt neked? Modellt ülni és figyelni, ahogy dolgozik?

Utáltam. Mozdulatlan kellett ülnöm eléggé sokáig, miközben egy hülyegyerekről mesélt történeteket, hogy nyugodtan üljek. Akivel mindig történt valami, mert többször is kellett ülnöm neki.

Tehát tizennégy évesen eldőlt, hogy festő leszel. A gyakorlatban hogyan jelentkezett ez?

Elkezdtem rajzolni. Persze annak, amit akkor rajzoltam, semmi köze nem volt ahhoz, amit később csináltam, de fontos volt. Mert minden nap rajzoltam, és néha fél napokon át folyamatosan.

Volt külön tanárod?

Nem, egyáltalán nem. Mindkét bátyám kamaszkoráig festett, rajzolt, de ők aztán abbahagyták. Nekem ők voltak az elődeim, példaképeim, én is elkezdtem rajzolni, csak én nem hagytam abba.

Ha visszatérünk a gyerekkorodhoz: milyen környezetben nőttél fel? Voltak festmények, szobrok körülötted?

Mindenütt voltak képek, voltak szobrok. Róna bácsi a nagyanyám nővérének a férje volt, óriási szakálla felejthetetlen emlék a számomra.¹ Szürkészöldes volt, egy gyerek megjegyzi az ilyet. Az ő szobrai is ott voltak a posztamenseken, mindenféle faunok ültek az ebédlőben. De festmények is voltak: Vészi Margit festményeire és önarcképére emlékszem.

Kamaszkorodban nem hagytad abba a rajzolást. Utána mi történt? Mikor kezdtél el professzionálisan rajzolni tanulni?

Amikor leérettségiztem, rögtön szerettem volna beiratkozni a Képzőművészeti Főiskolára, és nem ellenkezett velem senki sem. Tizennyolc évesen fel is vettek, valahogy egyenes utam volt és van a mai napig.

Rögtön Berény Róberthez kerültél, ugye? Milyen tanár volt Berény?

Nagyon kedves, ami abban nyilvánult meg, hogy nem avatkozott bele semmibe. Leült, korrigált: ezt így – ezt úgy… Néha mondott pár kedves viccet. Békén hagyta az embert.

Kik voltak az osztálytársaid, vagy volt-e valaki, aki sokat jelentett abban az időszakban számodra?

Nem, nem. Jóban voltam mindenkivel, de maradandó kapcsolatom nem lett abból az időből.

Mi volt rád a legnagyobb hatással? Gondolom, akkor még, amikor főiskolás voltál, biztos figuratív képek születtek… 

Akkor ismerkedtem meg a Vajda-rajzokkal és Vajda körével. Összebarátkoztam velük, és hát azt mondhatom, hogy életem végéig ez a kapcsolat valamilyen formában megmaradt. Vajda grafikáit, festményeit, szénrajzait mind láttam, egy nagy mappára emlékszem, ami egy szobában az ágy és a fal között volt. Én nem nyúltam hozzá, de ők időnként elővették és megmutatták nekem. Ez nagyon nagy hatással volt rám.

Ekkoriban még otthon laktál?

Igen. Tízéves koromig a Mária Valéria utcában laktunk, ott volt nagyapám szerkesztősége, és mi együtt laktunk velük.² Aztán később ugyanez volt a Szalay utcában, ahova mi költöztünk, és később a nagyszerű nagyanyám is.

Az édesapád és édesanyád mivel foglalkozott?

Apám az angol–magyar bankban dolgozott, anyám sehol, ezért nagyon haragudtam.

Miért haragudtál?

Mert nem csinált semmit.

És ez már gyerekként is zavart?

Csak akkor zavart, most már nem haragszom.

A főiskola elvégzése után mi történt?

Akkor egy darabig könyveket illusztráltam, meg néha rajzolgattam, és vártam, mi lesz. Ez ’56-ig ment így, aztán meg eljöttünk.

Előtte dolgoztál az Állami Bábszínházban, ugye?

Igen, körülbelül öt évig, 1950-től.

És arra az időszakra hogy emlékszel vissza?

Szerettem ott lenni, ez volt az egyetlen olyan hely, ahol az ember bizonyosfajta szabadságot élvezett. A főnököm Jakovits József volt, az absztrakt szobrász. Bolondos ember volt, de nagyon kedves.³

A bábszínházi időből van olyan előadás, ami emlékezetes maradt, vagy azért, mert fontos volt, vagy azért, mert te is dolgoztál benne?

Maga a Bábszínház volt fontos. Ez volt az egyetlen olyan hely, ahol nem nyúztak, vagy ahol meg lehetett lenni bizonyos határok közt, és a határokat részben magad vontad meg. Nem volt embertelen és nem volt kegyetlen.

Hogy lehetett bekerülni?

Az nem volt egyszerű, de én ismertem Jakovitsot, és szóltam neki, hogy szeretnék ott dolgozni. Akkor még egy darabig ő is ott volt, csak később ment ki Amerikába. Bálint Endre is bejárt oda, szóval olyan légkör volt, ami sok mindent megengedett. Egyebek közt azt is, hogy azt csináljam, amihez kedvem van.

És mihez volt kedved?

Rajzoltam és festettem. Kis képeket, mindenfélét kipróbálhattam, aztán lett belőle, ami lett. A kollégáim idősebbek voltak, de jó volt velük a kapcsolatom. Korniss-sal és Bálinttal is. 

Akkoriban jártál ki Szentendrére? 

Igen, mentem velük sokszor én is, de mögöttem is volt már egy szentendrei múlt. Mándy Stefániáéknak is volt ott házuk, ő is kötődött a városhoz gyerekkorától fogva, ami kettőnk között mindjárt kapocs volt. 

Akkor most térjünk át az ’56 utáni időszakra. Először Németországba mentél? Egyedül?

Későbbi férjemmel együtt mentünk.

Milyen cél lebegett a szemetek előtt?

Csak az, hogy el innen mindenáron. Én eleve Párizsba szerettem volna menni, de útközben megálltunk Saarbrückenben, ahol férjemnek egy barátja állást kínált. Úgy volt, hogy csak két-három hónapra szól az ajánlat, és aztán oda megyünk, ahová akarunk. Szépen hangzott, de amikor még másfél év után is ott voltunk, úgy döntöttünk, hogy ebből elég. Hosszas tűnődés után úgy határoztunk, hogy én elmegyek, és akkor a férjemnek muszáj lesz utánam jönnie. Ez is történt.

Férjed mivel foglalkozott?

Németes volt és mérnök, nem okozott neki nehézséget, hogy munkát találjon.

Ha egy kicsit visszaugrunk, a férjekről jutott eszembe, hogy amikor Pilinszky János volt a férjed, akkor kettőtök művészete, tehát az ő költészete és a te rajzaid összekapcsolódtak valami módon?

Ez nem volt probléma soha, de azt sem tudom, hogy mennyiben kapcsolódott, ha kapcsolódott egyáltalán.

Akkor tehát megérkeztél egyedül Párizsba. Ott mi történt? Volt ott valaki, akihez tudtál menni?

Két nagynéném, unokatestvéreim. Vészi nagyapám részéről a család, hogy úgy mondjam, kiterjedt volt, ott voltak az egész világon mindenütt, ami nekem nagyon jól jött. Párizsba érkezvén se voltam egyedül. Kezdetben egy rövid ideig náluk laktam, aztán lassan, vagy hát nem is olyan lassan, sikerült továbblépnem. Találtunk egy lakást, amit én hoztam rendbe. Emlékszem, tizennégy réteg tapétát fejtettem le a falról, de szamár módon arra nem gondoltam, hogy ha leesnek a falról, akkor majd a földre ragadnak, szóval onnan is vissza kellett szednem, ami nem volt kis munka, de nagyon szép lett a végén. Ez Párizs északi részén, a 18. kerületben volt, ahol két évig laktunk. Amikor megszületett a fiam, akkor a férjem unokatestvére vett egy lakást, és nekünk adta. Ez egy abszolút csodával határos dolog volt.

Párizsba kerülve hogyan folytattad a munkád?

Nagy elánnal fogtam a munkába, de arra is emlékszem, hogy nehéz volt rátalálnom, honnan induljak el, úgyhogy pár hónapig kisebb fajta összevisszaság jött ki a kezem alól, de aztán elindult valami a későbbi, egyenes irányba.

Hogy nézett ki Párizs az ötvenes évek végén művészeti szempontból? Neked mi tetszett, kinek a munkái?

Számomra a legmeglepőbbek a galériák voltak, mert ez nem volt Magyarországon, meg a múzeumok, mert azok sem. Csak bámultam, és próbáltam mindent megfigyelni. Túl sok is volt egyszerre, de aztán idővel tudtam szűrni. A Furstenberg Galéria volt, ahová Bálinton keresztül én is kapcsolódtam, Korniss is ide járt, de számomra a csodálatos az volt, hogy egyáltalán galériákba lehetett járni, be lehetett menni és látni, hogy ott mi történik. Nagyon új és nagyon fontos aspektusa volt ez a művészeti világnak. Már akkor is furcsa volt nekem, hogy Bálint például teljesen negatívan viseltetett ez iránt, úgyhogy ő mindig csak panaszkodott és dühöngött. Ezt én akkor nem értettem egyáltalán. Illetve ma már tudom, hogy ez belőle fakadt, nem a körülötte lévő világot jellemezte. Engem lenyűgözött, hogy ahány galéria, annyi világ. Voltak jók és szörnyűek is, és eltartott egy darabig, amíg megtanultam tájékozódni közöttük. 

És ki volt, aki megmaradt, mint vonatkoztatási pont?

Max Ernst. Akitől egészen addig csak reprodukciókat ismertem.

Mennyire voltak művész barátaid, vagy mennyire épültek ki kapcsolatok? Voltak esetleg olyanok, akikkel közösen állítottatok ki, mert hasonló volt, amit csináltatok?

Én mindig egy kicsit izolált lény voltam, s vagyok. Nem tudom, tényleg muszáj egy picit gondolkoznom, olyan komplikált időben visszamenni. Lucien Hervével voltunk jóban, a felfogásunk sok mindenben hasonlított.  

Mikor tudtál betagozódik a párizsi művészeti életbe, mikor volt az első kiállításod? 

Az első kiállításom a Galerie du Haut Pavéban volt, egy olyan galériában, amelyben csak negyven éven aluli fiatalok állíthattak ki. A Szajna-parton volt, csak az üres falak, nekünk kellett mindent megcsinálni, de ez nem volt baj, nagyon örültem, amikor először láttam a falon a képeimet. 

Te hívtál vendégeket, vagy ők szervezték?

Nem, ők tényleg nem csináltak semmit. Nekem meg nem volt túl sok ismerősöm, de ők azért szóltak az ő barátaiknak, és így tovább. Mégiscsak megtelt, és közben sokan jártak is arra, betévedtek a folyóparton. Ott állítottam ki egy olyan képet, ami egyedülálló volt, soha azelőtt és azután sem festettem olyat. Ezt a képet odaajándékoztam valakinek, de néha vissza-visszakérem egy időre, mert annyira különleges. Lehet, hogy egyszer végleg visszakérem.

Nagyon kíváncsi vagyok, melyik képről beszélsz.

Majdnem figurális, van rajta egy óriási Hold, egy Föld és nagyon furcsa világítás, az adja a különösségét, hangulatát a képnek. Van egy világvége-hangulata, de nem kellemetlen. Inkább meglepő. 

Mikor érezted úgy, hogy rátaláltál a saját utadra?

Nem igazán tudom, szerintem eltartott három-négy évig, amíg csak nézegettem, tapogatóztam, kipróbáltam dolgokat. 

Milyen volt Párizsban a művészeti élet? Most olvastam Denise René visszaemlékezéseit, a Barátom, Vasarely című könyvet,⁴ és abban nagyon sok mindent lehet olvasni arról, hogy hogyan zajlott ekkoriban a galériás-művész kapcsolat, milyen volt az akkori galériás élet, hogyan jártak el vacsorázni az egy galériához tartozó művészek. 

Ő teljesen a centrumban volt, ahová én sosem tartoztam. 

Egyébként a kinti magyarok mennyire tartották a kapcsolatot egymással? 

Volt egy szabadkőműves kör. Egy magyar páholy. Majdnem mindenki szabadkőműves volt, de szerintem főként azért, mert ez egy közösség volt, ahol lehetett találkozni a többiekkel, nem a szabadkőművesség része volt a lényeges, szerintem arra a többség fütyült.

Rozsda Endre is odatartozott, ugye?

Azt nem tudom, hogy ő mennyire vette komolyan a dolgot, de ott volt, igen.

Rozsdával milyen viszonyban voltál? 

Hogy is mondjam, én meg őt nem tudtam igazán komolyan venni. De ő komolyan vett engem és Ország Lilit is. Emlékszem, egyszer elmentünk hozzá, és spenótot evett, de Lali (Bartha Lajos szobrász, Rozsda barátja – a szerk.) eltakarta előlünk egy újsággal, hogy ne lássuk, ahogy ebédel.

Ország Lili még a végleges kivándorlásotok előtt volt kint Párizsban? 

Nem, már utána. Meghívtam Lilit, mert így beszéltük meg. Tudod, a régi időkben nagyon szerettem Lilit, jóban voltunk nagyon, de amikor kijött, az nagyon rosszul zajlott. Kiderült a tökéletes önzés a részéről, amit én nem tudtam hova tenni. Mi nehéz körülmények között voltunk, de ő fütyült ránk és fütyült arra, hogy milyen körülmények között élünk. Szóval nagyon nem volt jó. Ezzel vége is lett a barátságunknak, mert aztán nem sokkal utána beteg lett és meghalt. Amire én nem számítottam, de ha számítottam volna, se tudtam volna másképp viszonyulni hozzá, mint ahogy viszonyultam.

Bródy Verával milyen volt a kapcsolatod?

A bábszínházas időkben nagyon jó barátságba kerültünk, és haláláig jóban voltunk, nagyon kedves ember volt a Vera.

Én nagyon régen, körülbelül harminc éve jártam nálad a párizsi műtermedben. Úgy emlékszem, valahol a Pompidou környékén voltunk. Igen, igényeltem műtermet, de arra éveket kellett várni. Közben béreltünk helyeket, és valóban, a Pompidou környékén is volt műtermem egy időben. Abban a típusú művészetben, ami a tiéd, mi az, amiben a legnagyobb örömöd leled, ami a legfontosabb?

Maga az, ami akkor történik, amikor az ember a kezébe veszi az ecsetet vagy ceruzát. Hogy akkor mi van? Valamit érez az ember, de elmondani nem lehet. Megközelíthetetlen szavakkal. Hogy van egyfajta kapcsolat, ami akkor jön létre, amikor a ceruza vagy az ecset a papírhoz ér. És mindig minden változik időben és térben. Főként időben. Néha magam sem tudom, mi lesz belőle, néha pedig egész pontosan érzek valamit, tudom, hogy mi felé indulok, mit akarok csinálni. Attól függ, milyen korszakomban vagyok, milyen korszak után.

Hogyan korszakolhatunk? 

Csak utólag, a jelenben ez nem megfogható.

Ha most visszatekintünk a pályádra, akkor melyek a fontosabb korszakok? Nyilván voltak a főiskolai évek, amikor még főleg figuratív dolgokat csináltál. És utána?

Erre nekem nagyon nehéz választ találni. Talán azzal foglalkoztam és foglalkozom, hogy mi a felületek viszonya egymáshoz. Ez mindig nagyon fontos volt, ha most ránézek a munkákra, akkor is ezt látom meg. A monotípia alap, amire ráfestek, rárajzolok: a felületek különbözősége, összetartozása, egymáshoz való viszonya. A vonal és a folt. Szóval azok a dolgok, amik akkor jönnek létre, amikor az ember odaül a vászon vagy a papír elé. Ez a lényeg.

És amikor az anyagokkal kísérletezel, amikor kifejezetten reliefszerű művek születnek, amögött mi munkál? Mert ez a műved, ami mellett most ülünk, félig már szinte szobor.

Látva egy csomó olyan festőt, akik szobrokat is csináltak, én ezt nem akartam. Nem akartam rossz szobrász lenni, de eléggé szobrászati minden mégis, amit csinálok. De erről nem tehetek, ez az én utam.

Azt kérdezte tőled Cserba Júlia a veled folytatott beszélgetésben – aznap, amikor megérkeztél –,⁵ hogy milyen érzés Magyarországra visszajönni, én pedig most ellopom a kérdését: milyen volt visszatérni Szentendrére, vagy egyáltalán, milyen itt lenni?

Egyszerre nagyon otthonos, és egyszerre olyan érzés, hogy az idővel valami furcsa dolog történik. De a döntő dolog az, hogy van egy visszatalálás és van egy olyan érzés, hogy én ezt soha el sem hagytam. Úgy érzem, minden kapu alatt tudom, mit találok – persze ez nem igaz, de mégis. Egy meg nem szüntetett otthonosságérzés, ugyanakkor egy hirtelen elcsodálkozás, hogy hol voltam mostanáig, mit csináltam mostanáig, hol vagyok. Összetett dolog, mindenféle vegyes érzelem összetalálkozik most itt bennem, meg a munkákban is.

A művekben is benne van ez az időbeliség.

Az idő- és térprobléma, engem a leginkább ez foglalkoztat, anélkül, hogy ezt ma már bővebben ki tudnám fejteni.

Miért nem jöttél vissza sokáig Magyarországra?

Nem úgy jött ki a lépés. A család eljött hozzám, mindenki jött és ment. Én nem éreztem úgy, hogy elszakadtam az otthoniaktól, megmaradt valamiféle folytonosság. Mindenki eljön egyszer Párizsba, és hozzám is eljött mindenki. Ez talán nem magyarázat arra, amit kérdeztél...

Láttam, hogy itt volt Kurtág György is a Cserba Júliával folytatott beszélgetésen. Műveidnek tagadhatatlanul van valami kapcsolata a zenével.

Passzív kapcsolata feltétlenül, mert a zene nagyon fontos számomra. Milyen zenét hallgatsz? Bartók zenéjét nagyon szeretem, és Kurtágot is szívesen hallgatok. Nem értek hozzá, de nagyon fontos számomra, sokat hallgatok zenét. Magyarországon sokat jártam koncertre is, például a Waldbauer–Kerpely-vonósnégyes koncertjeire, mert ők a szüleim barátai voltak, így egészen addig, amíg el nem mentek, jártam a koncertjeikre. Párizsban aztán egyáltalán nem. De azt látom, hogy az unokáim elkezdenek teljesen szisztematikusan koncertekre járni, és ennek nagyon örülök.

A háborúból mire emlékszel, mi maradt meg belőle?

Ez valahol nem reális most számomra. Az életemnek elég nagy részében ott volt a háború. Természetesen fogadtam, mert nem tehettem másképp. De épp ezért nem tudok róla beszélni, mert valahogy teljesen természetes része volt az életemnek.

Hol voltál a háború alatt? 

Hát Budapesten. Hosszú ideig tartott, munkaszolgálatos is voltam, egy idő után bujkálni kellett. Volt egy nevelőnőm, születésemtől kezdve velem volt és tíz-tizenkét éves koromig velünk is lakott, majdnem olyan volt, mintha az anyám lett volna. Aztán ő Újpestre költözött. Amikor az óbudai téglagyárba akartak vinni minket, a menet pont arrafelé haladt, amerre ő lakott. Az unokatestvéremmel, aki velem volt,  megbeszéltük, hogy kilépünk a sorból. Már sötét volt, de én úgy láttam, hogy a nevelőnőm ott áll, és kiléptem a sorból. De nem találkoztunk, és rájöttem, hogy ezt nem érdemes csinálni, nem kóborolhatok ott, így soha nem fogjuk megtalálni egymást. Felszálltam egy villamosra, és elmentem a Széna térig, barátokhoz. Azt hittem, nagyon fognak nekem örülni, de a barátnőm nem volt otthon, csak a férje, aki teljesen össze volt omolva, mert a feleségét aznap délelőtt vitték el a nyilasok, erre én is összeomlottam. És akkor csengettek, és ott állt a nevelőnőm az unokatestvéremmel. Sírva jöttek, hogy nem találtak engem, elkerültük egymást a sötétben. Aztán hoztak nekem ruhát, és velük maradtam. Újpesten bujkáltam, az ő lakásában, de fent voltam, a pincébe, a közös óvóhelyre nem mehettem le.

’45 után mi történt, visszarendeződtek a dolgok? 

Véletlenül úgy jött ki a lépés, hogy a szüleimmel egyszerre érkeztünk különböző helyekről, ahol bujkáltunk, egy bizonyos helyre, és a bátyám is odajött máshonnan. Pár napot együtt töltöttünk, aztán mi a bátyámmal elmentünk a régi lakásunkba, ahová közben beköltözött a kecskeméti konzervgyár. A falak előtt állványok, polcok voltak, a bútorainkat bezárták az egyik szobába, de minden megvolt! Mi ketten szétraktunk mindent, aztán visszamentünk, és a nagymamámat fotellal együtt felraktuk egy széles, vízszintes talicskára. A bátyám húzta, én toltam Újpestről a Szalay utcába, aztán ott maradtunk a régi lakásban. Nagymamám pár hónap múlva meghalt, cukorbeteg volt és nagyon öreg. Vészi nagypapa már ’40-ben meghalt.

Milyen volt a kapcsolatod Sárközi Mártával?

Mártát borzasztóan szerettem. Gyerekkoromtól fogva alapvető kapcsolatom volt, a legközelebb ő állt hozzám. Az ő lánya, Eszter egy évvel idősebb nálam, ő volt az egyetlen gyerekkori barátnőm.

Sokat foglalkozott veletek?

Velem nem különösebben, de mindig éreztem, hogy mit hord magában, milyen a lénye. A vicceit hallgattam, nagyon erősen jelen volt az életemben. Apám nagyon szerette, anyám is, de ő nem volt egy könnyű lény, úgyhogy vele komplikáltabb volt a reláció. De Márta kivételes személyiség volt, az emlékeim középpontjában ül.

<sub>[1] Róna József (1861–1939) szobrász nagy méretű köztéri szobrok, épületdíszítő elemek és bibliai, mitológiai (néha erotikus) témájú kisebb szobrok alkotója.

[2] Ma Apáczai Csere János utca (Budapest, 5. kerület). Vészi József főszerkesztője volt a Pesti Naplónak, majd a Budapesti Naplónak is.

[3] A Bábszínház kapcsolódó időszakáról mi is írtunk: Gréczi Emőke: Jakovits sárkánya, Ország Lili orra. Avagy képzőművészek a bábszínházakban. In: Artmagazin, 2015/9., 40–47. o.

[4] Barátom, Vasarely – Catherine Millet beszélgetései Denise Renével. Szerk. Imre Györgyi – Catherine Millet – Passuth Krisztina – Denise René – Sárkány József. Budapest, Libri, 2012

[5] A beszélgetés a Kisterem galériában hangzott el 2022. július 20-án. A Minden helyekről című kiállítás 2022. július 1. – szeptember 9. között  volt látható.</sub>

ANNA MARK

1928-ban született Budapesten, híres és nagy családba, nagypapája Vészi József újságíró, országgyűlési képviselő, nagynénje Vészi Margit festő, újságíró, Ady múzsája, Molnár Ferenc első felesége. Unokatestvére Sárközi (lánykori nevén Molnár) Márta, férje, Sárközi György halála után az első Válasz című folyóirat kiadója. 

Márkus Anna 1946–1950 között a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanul, Berény Róbert osztályában.1950–1955-ig az Állami Bábszínház legendás, Jakovits József vezette díszletműhelyében dolgozik, itt kapcsolatba kerül Ország Lilivel, Bálint Endrével, Korniss Dezsővel, Bródy Verával. 1956-ban második férjével (az első Pilinszky János volt), Czitrom Gábor mérnökkel elhagyják az országot. Pár éves németországi kitérő után, 1959 óta Párizsban él és dolgozik. Első egyéni kiállítására a Galerie du Haut Pavéban kerül sor 1964-ben. Egy évvel később elnyeri a Fiatal külföldi festők díját (Prix des Jeunes Peintres Étrangers), 1967-ben pedig részt vesz egy, a Galerie de l'Université által szervezett csoportos tárlaton Párizsban.1969-ben Svájcban, Lausenne-ban állít ki a Galerie Jeanne Wiebengában a Square Group tagjaival, Hetey Katalinnal, Konok Tamással és Pátkai Ervinnel. 1974-ben egyéni kiállítása nyílik a zürichi Galerie Schléglben. Számos egyéb tárlat után 1981-ben csoportos kiállításon szerepel a Centre Pompidouban, majd a magyar kötődéssel is bíró Maria Marghescu rendez számára egyéni kiállítást hannoveri galériájában, a Gallery M-ben. Ő is részt vesz a Magyar Nemzeti Galéria Tisztelet Bartók Bélának című kiállításán, majd a következő évben a Műcsarnokban rendezett Hommage à la terre natale című tárlaton is. Művei bekerülnek a Magyar Nemzeti Galéria és a Centre Georges Pompidou gyűjteményébe.1983-ban a gennevilliers-i Galerie Édouard Manet által rendezett kiállításon állít ki Major Kamill-lal és Székely Verával. 1986-ban részt vesz az Hommage à 1956 című csoportos kiállításon többek között Major Kamill-lal, Bér Jánossal és Kun Imrével a Musée de Neuilly sur Seine-ben. 1989-ben csoportos tárlat Bér Jánossal és Alexandre Hollannal Ausztriában, a hainburgi művészeti központban. Újabb művei kerülnek be a budapesti Szépművészeti Múzeumba és a Magyar Nemzeti Galériába. 1990-ben egyéni kiállítása nyílik a párizsi Galerie Pierre Lescot-ban és a budapesti Vasarely Múzeumban. Ekkorra már a párizsi FIAC-on is rendszeres szereplő, 1992-ben pedig a párizsi Galerie Clivages csoportos tárlatán együtt állítják ki munkáit Eduardo Chillidával, Alberto Giacomettivel. 1996-ban Hommage à Béla Bartók címmel nyílik csoportos kiállítása az UNESCO párizsi székházában.

További kiragadott példák, amelyek mutatják kapcsolódási pontjait a magyar közeghez: 2002-ben ő is részt vesz a Szöllősi-Nagy–Nemes Gyűjtemény Magyar művészek Franciaországban 1920–2000 között című kiállításán, majd 2003-ban Lucien Hervével közösen állítanak ki a touloni Hôtel des Arts-ban, 2004-ben pedig a budapesti Francia Intézet és a Kiscelli Múzeum mutatja be műveit. A Szöllősi–Nagy–Nemes Gyűjtemény Le Pont – Híd című kiállításán szerepel Szentendrén, munkája bekerül a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár gyűjteményébe is. 2010-ben megint együtt állít ki Lucien Hervével a párizsi Galerie Vieille du Temple-ban.

Idén a Kisterem galériában és Szentendrén a Ferenczy Múzeum Centrumban volt látható kiállítása.