Októberben Bonnard baráti körét Misia, Párizs királynője, a Musée d’Orsay kiállítása váltja Le Cannet-ban. Párizs mindig is imádta az istennőket és minden korszaknak megvolt a maga rajongott dívája, aki megtestesítette annak szépségideálját, ízlését és szellemét, Marie Antoinette-től vagy Madame Récamier-től kezdve a mai napig. A századforduló Párizsa több ilyen istennőt is ünnepelt.

A legismertebb talán Sarah Bernhardt volt, de a korszak iránt érdeklődőknek Misia neve is ismerősen csenghet. Marie Sophie Olga Zénaïde Godebska kalandos és titokzatos előélettel rendelkezett, hiszen Szentpéterváron született, apja lengyel szobrász, anyja belga zenészcsalád sarja volt. A visszaemlékezések szerint megejtően szép, rendkívül művelt és tehetséges lány (zongoristaként önálló koncerteket is adott), szenvedélyes volt és szeszélyes, ahogy azt egy körülrajongott múzsától el is várták akkoriban. Igazi új típusú, modern nő volt, aki már lánykorában (alig 15 évesen) önállóan eltartotta magát a zongoratanításból. Már ekkor Mallarmé írt verset a legyezőjére, de Debussyvel is baráti viszonyt ápolt. Férjeket pedig legalább olyan kiváló érzékkel választott magának, mint a bécsi femme fatale, Alma Mahler. Első férje, akihez 1893-ban, 21 évesen ment hozzá, a lengyel emigráns újságíró, Thadée Natanson (testvérével, Alexandre-ral) a La Revue Blanche című lap szerkesztője. 

A La Revue Blanche a korabeli Párizs egyik szellemi központjává vált, köré csoportosultak a Nabik (és nem utolsósorban a párizsi Dreyfus-szimpatizánsok). Thadée Natanson egyébként visszaemlékezéseiben külön fejezetet szentelt Rippl-Rónainak, akit később Magyarországon meg is látogatott. Misia az írók, költők, zenészek, képzőművészek körében királynőként tündökölt, miközben aktív szerepet vállalt tevékenységükben. Amikor második férje, Alfred Edwards sajtómágnás megmentette a csőd szélére sodródott Revue Blanche-ot, annak kimondva-kimondatlanul Misia volt az ára, aki Edwards pénzével, majd harmadik férje (José Maria Sert katalán festő) művészi munkájával több mint egy évtizedig támogathatta a Gyagilev-balettet. Misiáért évtizedeken át rajongott Párizs, és ennek megfelelően mindenki, aki számított a művészvilágban meg is örökítette. Ifjúkora legszebb intim hangulatú fotóit például Bonnard és Vuillard készítette róla. Rejtélyes, sokszínű lényét a kiállítás többek között Toulouse-Lautrec, a Nabis csoport festői, illetve Renoir szemén keresztül láttatja. A Revue Blanche plakátján vagy a festményeken a gazdag, artisztikus enteriőrökben vagy esetleg éppen a zongora mellett olyan nőt látunk, aki ma már aligha számítana ellenállhatatlannak: szecessziós hajviseletével, bonyolult ruháival, merev tartásával és teltkarcsú alakjával tipikusan a századforduló álomnőjét testesítette meg. Pedig a húszas években ő is megszabadult magasra tornyozott frizurájától, fodros ruháitól és alkalmazkodva a kor diktálta divathoz (Coco Chanel barátnőjeként nem is lehetett nehéz dolga) ő maga is modern múzsává vált, akinek kisugárzásáról most egy egész kiállítás tanúskodik. 

Misia, Párizs királynője (Misia, Reine de Paris) Le Cannet, Bonnard Múzeum 2013. január 6-ig