Váczy András: 1959-ben születtél Veszprémben. Milyen családban? És milyen volt a gyerekkorod? 

Ujj Zsuzsi: Apám és anyám családjában is gazdálkodók voltak. A Rákosi-rendszerben, az államosításkor mindenüket, állatokat, birtokot elvették, csak a házuk maradt meg. És volt a kényszertéeszesítés. Anyukám eleinte az úgynevezett Cseri-erdőben, egy lőfegyvergyárban dolgozott (ami később Zsiguli-alkatrészgyár lett), egészen addig, amíg be nem akarták rakni a pártba, mert akkor fölmondott. És ezt simán megúszta. Utána került az Ofotért Vállalathoz, onnan is ment nyugdíjba. Apukám is ugyanígy járt. Értett a mezőgazdasághoz és a gépekhez is, lakatos-esztergályos volt, valamilyen középszintű iskolát elvégzett, művezető lett, és a mezőgazdasági gépgyárból ment nyugdíjba hatvanévesen. Azóta is vígan élünk, boldogok. A mama elmúlt 90, a papa meg januárban lesz 93 éves. Én elég beteges voltam csecsemőkoromban, úgyhogy a nagyanyám nevelt, ami nagyon jó volt. Volt egy tehenük, meg voltak tyúkjaik, meg disznó, kutya, macska, tehát minden, ami normális egy gyerek életében. Nekem ott nagyon jó volt, frissen fejt tehéntejet ittam és ott tanultam meg járni, beszélni. De aztán hirtelen, amikor úgy gondolták, hogy már egészséges vagyok, elszakítottak onnan. Szerintem attól vagyok kicsit „odébb”, mert ezt egy kikényszerített dologként éltem meg. De aztán jött az iskola, és oda már szerettem járni, de főleg a társaim miatt, mert nagyon kommunista szemléletű, szinte pártiskola volt a miénk. Az osztályfőnököm párttag volt és a szüleimet is be akarta szervezni. A szüleim hívő katolikusok voltak, minden vasárnap jártak templomba, amit egyáltalán nem néztek jó szemmel. Én nagyon jó sportoló voltam, érdekelt az irodalom is, de nem kaphattam ötöst. Nem számítottam jó gyereknek, a magatartásommal állandóan problémák voltak. Volt minden, elvették az úttörőnyakkendőmet, meg amit akarsz. 

Mondod, hogy érdekelt az irodalom. Ez mit jelentett, csak olvasást, vagy írtál is? 

Verseket írtam, de az osztályfőnököm azokat is elkobozta, nem is adta vissza őket, tényleg gonosz egy ember volt. Petőfit nagyon szerettem és azóta is szeretem. Ma már egész másképp látom, mint akkor, amikor szociálisan „érzékenyítettem magam” a forradalmi versein, most már jobban szeretem a kocsmaverseket meg a szerelmes verseket. 

Szerelem? 

Mindig voltak plátói szerelmeim. Nyolcadikos voltam és Bakáts Tibibe (Settenkedőbe) voltam szerelmes. Veszprémi ő is; kézen fogva jártunk, mentünk moziba, állítólag csókolóztunk is. Ő úrigyereknek számított hozzám képest. Én ha moziba mentem, az első három sorba kértem jegyet, de ha vele, akkor páholyban ültünk. A vállamra tette a kezét, meg ilyenek... Aztán beleszeretett valaki másba, nekem is lettek más plátói szerelmeim. Valahogyan elvégeztem az általánost osztályismétlés nélkül, de nyolcadik félévben buktam, viszont azzal a bizonyítvánnyal kellett volna jelentkezni továbbtanulni. De a hetvenes években a középiskola 2,4-es bizonyítvánnyal szóba se jöhetett. A szakmunkásképző, az szóba jöhetett, mert az aljadékot oda rakták.

Akkor hová mentél az általános iskola után? 

Egy évig a Szigeti József Faárugyárba, akkor még így hívták, ma már Balaton Bútorgyár, és ott ültem napi négy órában, minőségi bizonylatokat írtam, ami azt jelentette, hogy ha legyártottak mondjuk ezerötszáz darab kerti széket, akkor én ezeket a minőségi bizonylatokat egytől ezerötszázig megszámoztam kézzel. „Csodálatos” munka volt, de szerettem ott lenni. De utána azt találtam ki, hogy az anyám foglalkozását fogom választani, látszerész leszek, mert annak csak Pesten lehetett tanulni. Mentem a pesti szakmunkásképzőbe, és ágybérletben laktam a Kapás utcában havi 300 forintért Lincsi néninél, egy garzonlakásban. Két ágy volt, az egyik ágyon ő aludt, a másikon én, a közös helyiségeket meg közösen használtuk. Nem volt az olyan ijesztő akkor, 15 évesen. Szerencsére a Lincsi néni általában délutáni meg éjszakai műszakozott. Még azt is megengedte, hogy cigarettázzak a konyhában, pedig asztmás volt. Tulajdonképpen nem is nagyon találkoztunk. 

Milyen volt a látszerész szakmunkásképző? 

Rabszolgatartás, legális gyerekmunka, legalábbis abban az időben. Heti négy napon keresztül nyolc óra munka és két nap iskola. Akkor még a szombat is volt, az Ofotért üzletek szombaton is nyitva voltak. Az első évben közös tanműhelyben volt a gyakorlat, a második évfolyamtól pedig üzletekben voltunk elhelyezve és ott keményen kellett dolgozni. Vevőket kiszolgálni és hátul, a műhelyben, a megrendelt szemüvegeket elkészíteni. Erre fizettek ösztöndíjat, ami havi 300 forint körül volt. Az első év után otthagytam Lincsi nénit, és Ráckevére költöztem egy barátnőmhöz, Dárdai Zsuzsához, aki óvónő volt Halásztelken. Délután bejött a városba, moziztunk vagy színház, koncert. Jó sokáig járt a ráckevei HÉV, azzal mentünk haza hozzá, ott nem kellett albérletet fizetnem, csak tüzelőt kellett venni néha. De ha nem volt tüzelő, kabátban voltunk. Nyilván nem voltam még nagyon jól szocializálva, egy tanévet laktam náluk, és kiderült, hogy jobb lesz, ha elmegyek. Akkor kerültem a Hungária körútra egy másik albérletbe. Elég rossz albérleteim voltak. Viszont egy idő után már elég jól tájékozódtam, tudtam, hogy mit akarok megnézni a moziban, és bőven volt választék. Még a Kapás utcában kifigyeltem, hogy a sarkon, amellett, ahol most egy galéria van, volt a Budai Táncklub, ahol minden szombaton Szakcsi volt és nagyon jó dzsesszzenészek. Szintén közel, a Marczibányi téren az Interbrass zenekar lépett fel, az Építők Klubjában pedig Szabados György. De a mozi volt az első helyen leginkább, a képzőművészet pedig még egyáltalán nem érdekelt. Aztán plátói szerelmek után, 18 vagy 19 éves koromban ismertem meg azt a férfit – az már realizált szerelem volt –, akihez férjhez is mentem. Huszonnégy éves voltam, amikor összeházasodtunk, aztán egy-két évre rá el is váltunk. Mátyási Sándornak hívják, ő az Öcsis kép modellje. Sokat segített, ő vett nekem fényképezőgépet annak idején.

Hogyan készült az Öcsis kép? 

Önkioldóval. Én állítottam be, hogyan pózoljunk. Öcsivel bajuszt növesztettem. A letolt nadrág sem véletlen. Hajas–Vető Lou Reed totál című képe ihletett. Szerettem volna, ha hasonlít Hajasra. Nem is egy, hanem két különböző alkalommal álltunk a kamera elé. Az Öcsis kép egyedi technikával készült, nem nagyon lehet megismételni. Biztos hatással volt rám a mozi, mert 14 darab filmkocka szerepel rajta. Függőleges kép, kábé két méter hosszú, és minden kockát külön exponáltunk a papírra úgy, hogy kitakartuk, feltekertük a megfelelő részeket. A labortechnikában már Halas István segített. 

Látszerészként egyébként hol dolgoztál? 

A Népköztársaság útja 32.-ben, ma már Andrássy út, az Opera környékén az Ofotért boltban. Szerettem ott dolgozni, szerettem a munkatársaimat és szerettem emberekkel foglalkozni. Közben valahogy leérettségiztem, és egy-másfél évre hazaköltöztem Veszprémbe, hogy majd felkészülök az egyetemi felvételire. Persze nem készültem föl, de aztán visszaköltöztem Budapestre, és alkalmi munkákat vállaltam. Volt például egy nyomda a Blahán, ott lehetett éjszakai alkalmai munkát vállalni. Aztán volt az Országos Pedagógiai Intézet, aminek kérdőívezni lehetett. Én a vidéket vállaltam, mert az jobban fizetett és szívesen is mentem, sokat voltam Pécsen, a lakótelepen és ilyenkor meglátogattam több barátomat, náluk is laktam, aztán Győr-Sopron megyében is kérdőíveztem, amit aztán számítógépesen földolgoztunk. Két-három évig csináltam ezt a ᾿80-as évek elején.

De közben hogy volt ez magánéletileg? 

Eleinte úgy éltünk Öcsivel, hogy én Pesten voltam, ő meg Veszprémben, és hétvégén vagy szabadság alatt találkoztunk. Aztán amikor azt mondta, hogy készüljek föl a felvételire, ő elment Pestre, én meg itt maradtam Veszprémben. De amikor együtt éltünk, ő a karrierjét építette, én viszont azt sem tudtam, hogy mit akarok egyáltalán vagy mire való az élet. Neki közben az egyetemen rendszerszervező mérnök végzettsége lett, aztán elkezdte és el is végezte a szociológiát, Liska Tiborral meg ilyen emberekkel dolgozott együtt. Reggel elment, este hazajött, és még otthon is dolgozott vagy tanult. Teljesen be volt fordulva, és most is ezt csinálja. Úgyhogy én közben elkezdtem másfelé tekingetni. Több mindenki volt, aztán Halasnál kötöttem ki. Durst Gyuri mutatott be minket egymásnak Balatonfüreden, ahol ᾿82–83 körül egy hangárban volt egy nagy könnyűzenei underground fesztivál. Onnantól kezdve randevúzgattunk, aztán együtt éltünk, és pár évig nyúztuk egymást. Jó is volt meg nagyon rossz is. Például amikor elment Párizsba, nem lehetett tudni, hogy visszajön-e. Akkor kezdtem el én fotózni. 

Ennek milyen előzményei voltak? Mi jelentette a fő inspirációt? 

Halason keresztül ismertem meg Várnagy Tibort, a Liget Galériát meg a „galeritagokat”. Ott gyakran volt fotókiállítás, odajárt sok fotós, Lugosi Lugo, Kerekes Gábor, Szilágyi Lenke, Zátonyi Tibor, Frankl Aliona meg még többen. Időnként összeverődtünk, ismertem a munkáikat. Egyszer jött egy amerikai ember, John P. Jacob, aki Kelet-Európában gyűjtött fotósokat, mert fotókiállítást akart csinálni az Egyesült Államokban. Ez ’85 körül lehetett. Vele jutottam el Széphelyi F. György lakásába, ahol a Hajas-hagyaték volt. Előtte már csináltam fotókat, de amikor Hajas Tibor munkáit megláttam, megrendült bennem valami, és meg is világosodtam, hogy a fényképezőgépet és a fotótechnikát teljesen másra is lehet használni, mint ahogy azt a környezetemben teszik. De ez nem volt tudatos, inkább csak ott megérintett valami. Előtte is olyan képeket csináltam, amin a saját testem látszott, de azok lányos, szolidabb képek voltak ahhoz képest, amit aztán ’87-ben a Liget Galériában kiállítottam. Azok már brutál képek voltak. És úgy gondolom, hogy Hajas Tibor hatására lettek ilyenek. Nemcsak az volt bennük, hogy technikailag másképp lehet használni a fotót, hanem hogy mást is meg lehet vele mutatni, nemcsak a szomszéd ház tetejét vagy egy tehenet a réten. A saját belső dolgokat is lehet vele artikulálni. De ezt akkor még nem tudtam volna így megfogalmazni, csak csináltam teljesen ösztönösen a képeket. Nem volt saját fotós cuccom, se fényképezőgép, se semmi, a Dárdai Zsuzsától kértem kölcsön, akinek Prakticája volt. Akkor Csepelen laktunk az Öcsivel, egy lakótelepi egy + két félszobás lakásban, ami szerencsére nem volt agyonbútorozva. A nagyszoba egyik felét teljesen ki tudtam úgy alakítani, hogy az üres térbe, amit berendeztem, odaállítottam valamit, hogy én majd azon leszek, és önkioldóval csináltam fotókat. Ezek megtervezett dolgok voltak, és a ’87-es Liget galériás kiállítás anyaga is két ilyen „roham” eredménye volt. Felírtam, ami eszembe jutott, vagyis hogy mit akarok látni a képen. Amikor a megfelelő mennyiség összegyűlt, kölcsönkértem lámpákat meg gépet, megvártam, míg senki nem lesz otthon, és akkor két-három nap alatt megcsináltam ezeket a sorozatokat. Nem nagyon voltak eszközök, tehát a saját testemet festettem be fekete-fehér temperával, és előszeretettel használtam nejlonzacskót meg fehér lepedőt. A Trónusos képen le vagyok meszelve fekete-fehér temperával, imitálva a csontokat. Volt ott egy asztal, lepedővel leterítve, azon pedig egy szék, szintén leterítve lepedővel, arra másztam fel gyorsan, és önkioldóval csináltam a képeket. 

De mitől ilyen szemcsések? 

Azért durvák és szemcsések, mert én nagyobb méretben szerettem volna megnézni, lenagyítani, de a méteres nagyítás iszonyú drága lett volna. Akkor a Halas szerzett nyomdai síkfilmet, a negatívjaimat átmásolta pozitívra, ezt diaként ki lehetett vetíteni a falra. Ebből választottam ki, hogy melyikből készüljenek méteres nagyítások. A diát visszafordította negatívba, és a nagyításhoz már azt használtuk. Ettől az eljárástól egészen megváltozott a kép anyaga. Erőteljesebb, keményebb, karcosabb lett. Közben valahogy lett egy lyuk a Liget Galériában, mert valaki visszamondott egy kiállítást, úgyhogy Várnagy Tibor fölajánlotta a lehetőséget. Ez 1987 novemberében volt. Tibinek sokat köszönhetek. 

Ha jól emlékszem, volt valami, mintha a képek lejöttek volna a falról. 

Szerettem volna, hogy olyan hatásuk legyen, mintha a fotó vásznon lenne, így aztán a dokupapírt rákasíroztuk sima vászonra. Ez nem sikerült tökéletesen, a kiállításmegnyitón kéthárom óra hosszan zenéltünk ott, és azalatt lehámlottak a képek a falról. Olyan volt, mintha direkt lenne, szólt a zene, és szépen, lassan, óvatosan leváltak a képek a falról. 

Az volt az első fellépésed, akkor énekeltél először. Egyébként tanultad ezt valamikor? 

Nem. Kottát se tudok olvasni.

Milyen dallamra mentek a szövegeid? 

Sajátra. Blues-sémáknak nevezném őket, ma is játszunk ilyet, a Csókolommal is meg Darvas Kristóffal is. 

Kik zenéltek a megnyitón?

 Vető Jánost, Gasner Jánost meg egy veszprémi, nagyon tehetséges fiút, a Digót kértem fel, akivel tulajdonképpen zenekart akartam csinálni ’81-ben, de erősen függő volt, mák meg heroin... alkoholista dobos meg heroinista gitáros. Én se alkoholista, se semmilyen nem voltam, és így nem boldogultunk. Valahogy megszülettek a dalok, volt egy csokorra való. ’93-ban az első Csókolom-kazettát ezekből a dalokból raktuk össze. A ’87-es kiállítás és a koncert eseménynek számított a városban, ott ismertem meg Spenótot. Két hétig tartott a kiállítás, a zárón is zenéltünk, Spenót dobolt, Digó gitározott és Szineg Ildikó, aki a Kampec Doloresben volt basszusgitáros meg énekes, basszusozott. Ezt már élvezni is lehetett.

Közben ekkoriban hol dolgoztál, miből éltél? 

Amikor a kiállítás nyílt, akkor a Korányi Tüdőgondozó Intézetben. Biztos, hogy az is hatással volt rám, mert ott gyakran találkoztam kiszolgáltatottsággal, betegséggel meg halállal. Meg az öregapám halála, akit holtában lefényképeztem. Ezek kulmináltak: Hajas hatása, Korányi, betegség meg az öregapám halála, akivel nagyon jó viszonyom volt, így együtt. Meghívtak minket Frankfurtba, de a Korányiban nem adtak szabadságot, így egy év után fölmondtam. Ilyen egyszerű. Utána mentem a Balázs Béla Stúdióba, először külsősként. Forgács Péter akkor már elkezdte a Privát Magyarország sorozatot, és csomó anyaga feldolgozatlan volt. Ezeket kellett szkriptelni, tulajdonképpen kijegyzetelni, hogy később használhatóvá váljon; ezt csináltam én. Később pedig már az asszisztense voltam. Aztán adtak más feladatokat is, sok mindent tanultam a Balázs Béla Stúdióban. És jól éreztem magam... 

’88-ban ismét kiállították a képeidet. Aztán pedig utaztatok Amerikába.

Igen, a New York-i Soros-iroda ösztöndíjával. Több helyen állítottunk ki, Austinban, Houstonban, az ohiói Oberlinben, de Bostonban is jártunk. 

Mikor készítetted az utolsó képeidet? 

’91-ben. Körbe címmel lettek ismertek, és ezzel be is fejeztem, a fényképezőgépemet elcseréltem mikrofonra. 

Mi lett a képekkel? 

Nem sokkal ezután, ’93-ban megalakult a Csókolom zenekar, elkezdtünk koncertezni. Egy barátom, Selmeczi Mátyás szervezett Miskolcra koncertet, ahol megismertem Kishonthy Zsoltot, akiről láttam, hogy a kultúrában izgő-mozgó embert, de hogy galériás, azt nem tudtam. Matyi beszélhetett a képeimről Zsoltnak, mire ő elkezdett, idézőjelbe téve, zaklatni engem, hogy érdekelnék ezek a képek, hogy kereskedelmi galéria meg eladás, mire én szó szerint kinevettem: fotót eladni Magyarországon? Ha, ha, ha... De kitartó volt, feljött a lakásomra Jurecskó Lászlóval, úgyhogy előguberáltam a szekrény mögül pár nagy méretű, beporosodott fotót. Tetszett nekik. Nem sokkal később Zsolt csinált egy életmű-kiállítást, vagyis bemutatta a ’85-től ’91-ig készült anyagból a Falk Miksa utcai MissionArt Galériában. Várnagy Tibi nyitotta meg. Jól sikerült, és nekem nagyon tetszett, hogy egyben látom az összes cuccomat. Ez idő tájt a bécsi MUMOK-ban nyílt egy Közép- Kelet-Európára koncentráló kiállítás, aminek a magyarországi részét András Edit csinálta, és erre beválogattak képeket, kiadtak egy nagy katalógust, és abból választotta ki a Trónusos képemet a Tate Modern. Nem hittem, hogy érdekelhetnek még valakit ezek a képek, de igaza volt Kishonthynak. Hogy újra felfedeztek, az neki köszönhető. 

Most, jó pár elteltével hogyan látod akkori magadat, a művészetedet? 

Nagyon fontos korszak volt az életemben, de nem lett művészidentitásom, sokkal inkább érzem magam dalköltőnek, mint képzőművésznek. Életem egy olyan szakasza volt, amikor így tudtam kifejezni magam. Most egészen más szemmel látom, mosolygok, hogy milyen komolyan gondoltam akkor az életemet. Elemi szükségből születtek a képek, másképp nem bírtam volna ki. Muszáj volt valamit csinálni.

NÉVMUTATÓ
Dárdai Zsuzsa: Képzőművész és művészetszervező. Az Árnyékkötők Alkotócsoport, az Árnyékkötők co-media, Fény-Árnyék Művészeti Egyesület, a Nemzetközi Mobil MADI Múzeum Alapítvány, valamint a MADI art periodical folyóirat (társ)alapítója. Digó: Zenész, polgári nevén Nagy István, illetve Narkós Pistiként is ismert. Frankl Aliona: 1987 óta fotóművész, Lugosi Lugo László volt a mestere. Fekete-fehér fotókat, valamint 1996 óta fotogramokat készített. Gasner János: Zenész. Játszott az Európa Kiadó és a Sziámi több formulájában, valamint az Art Decóban, az Orkesztra Lunában és az Új Nemben is. 2009-ben hunyt el. Halas István: A ᾿70-es években kezdett el fotó- és képzőművészettel foglalkozni. A ᾿80-as években rendszerint részt vett a Liget Galéria programjaiban. John P. Jacob: Amerikai író és kurátor. Az 1989-ben The Metamorphic Medium: New Photography from Hungary címmel publikált könyvében Ujj Zsuzsi munkáinak összefüggésben használja a gender reprezentáció fogalmát. Selmeczi Mátyás: Építész, 1982 és 1992 között Székesfehérváron az ARÉV tervezőosztályán dolgozott tervezőként. 1992 óta magántervezőként tevékenykedik. Spenót: Zenész, polgári nevén Tóth Zoltán. A ᾿80-as években az Európa Kiadóban és az Ági és Fiúkban zenélt, aztán a Csókolom, majd a Puszi együttes tagja lett. Széphelyi F. György: Művészettörténész, szakterülete a művészettörténet-tudomány módszerei, a barokk művészet, a magyar újkor, illetve testvére, Hajas Tibor munkássága volt. 2014-ben hunyt el. Szineg Ildikó: Zenész, Hajnóczy Csaba tanítványa volt. 1983-ban a Hajnóczy által alapított (a Kontroll Csoport egyik utódzenekaraként létrejött) Kampec Dolores basszus- és második gitárosa lett. Zátonyi Tibor: Fotóművész, a ᾿80–90-es években tanítással is foglalkozott (Iparművészeti Főiskola, Szellemkép Szabadiskola). Várnagy Tibor: Képzőművész, a Liget Galéria vezetője, az Artmagazin szerzője, lásd: Várnagy Tibor: Ujj Zsuzsi: Képek, 1986–1991. Artmagazin, 2012/2, 14–15. o.