​E számunk szinte összes cikke a határokról, azok feszegetéséről, sőt áttöréséről szól, kezdve azzal, ami az idei Velencei Biennálé díjnyertes német pavilonjában zajló eseményekkel foglalkozik.

Régebben a művészeti írások bevett fordulata volt azt ünnepelni, hogyan jelezte előre egy-egy a mű a hamarosan bekövetkezett történelmi kataklizmát. A német pavilon, amelyben mindenféle zavaró körülménnyel nehezítik a műélvezetet, arra kérdez rá, minek kell még történnie, hogy a magukat őrült érzékenynek gondoló művészet- fogyasztók szeme rányíljon, hol is élnek. Mik történnek a világban emberekkel, akár a legszűkebb környezetükben is, ami mellett fülüket, orrukat más hatásokkal telítve gyalogolnak el, szemüket elszántan a kiállítótermek falára szögezve. Hogy egyszerre hányféle dolog létezik ugyanazon a helyen, hányféle művészet születik, és hogyan értékelődik fel az, ami keletkezésekor egyáltalán nem volt kedvezményezett helyzetben, kiderül abból az interjúból, amit egy horvát gyűjtővel készítettünk. Biztos nem véletlen, hogy 1989-ben kezdték érdekelni a műtárgyak, amelyekkel először még fotósként került kapcsolatba, és azt is többféleképpen lehet értékelni, hogy anyaga legnagyobb részét a délszláv háború alatt gyűjtötte össze. Ami azonban vitathatatlan, hogy neki köszönhetően maradt meg, gyűlt össze és vált-válik kutathatóvá az az anyag, amely megmutatja, milyen, mégis szabad reakciók születtek a szabadságtól megfosztottság állapotára különböző helyeken. Noha teljesen másik korba vezetve az olvasót, de ezt az élményt ellenpontozza az a cikkünk, amelyből kiderül, a nyugati kultúra aranykorának legbiztosabb pontja, a századforduló hiperkonszolidált Angliája milyen művészetet produkált. Hogy nézett ki Sir Lawrence Alma-Tadema műterme, és hová vágyódott el a legnagyobb jólétből is – valószínűleg a megváltoztathatatlanul esős időjárás miatt? Nos, Európa déli részébe.

Az idei Documenta is dél-európai párhelyszínt talált a hagyományos helyszín, az északnémet Kassel mellé, bár ebben az ókori reminiszcenciák kevesebb szerepet játszottak, mint a legújabb kori görög államadósság. És ha már határátlépés: Szilvitzky Margit-interjúnkból kiderül, hogyan lett valaki a már emlegetett korszakban, az ötvenes-hatvanas években a szabad választás lehetőségétől tulajdonképpen megfosztott alkalmazott tervezőből a műfaji határokat egyszer csak átlépő, a textilt önálló művek anyagaként használó művész. Egy kávéház belsejének megtervezése is adhat példát erre a típusú lépték- vagy szemléletváltásra: ilyen a modernizmus egyik csúcsművének számító Café Aubette Strasbourgban. Végül, ha tényleg a határokra, az azokon belül kivívott szabadságra vagy a határok semmibevételének kérdésére koncentrálunk, akkor itt van az orrunk előtt a magyar művészet egy máig megoldatlan rejtélye: a Kondor- életmű, a kint is, bent is esete, amiről szívből ajánlott elemző tanulmányt közlünk, mégis biztos, hogy vissza-vissza kell még térnünk rá. 

Topor Tünde