SZERKESZTŐI BEKÖSZÖNŐ

Címlapunkon Olga Costa képe, aki 1925-ben, 12 éves korában emigránsként érkezett Mexikóba Németországból, ahová viszont korábban zenész szülei emigráltak a cári Oroszországból, a zsidóüldözések elől menekülve.

Ez a képe, több művével együtt a dallasi múzeum mostani kiállításán szerepel, amely Mexikó művészetét mutatja be, hogy az amerikaiak testközelből ismerkedhessenek (mielőtt megépülne az ő kerítésük) azzal a kultúrával, ami kb. hatszáz kilométerrel lejjebb kivirágzott a közép-amerikai mesztic televényen. Nem kis mértékben annak a hatalmas európai vérfrissítésnek köszönhetően, amit Mexikó pont a zavaros idők miatt kapott folyamatosan a 19. század végétől, Trockijostul, Kahlo-apukástul és mint látjuk, Olga Costástul.

És hogy a népvándorlásnál maradjunk: nemrégiben mutatták be a Kincsem című filmet, amiből viszont kihagyták azt a Tápió mentén lábra kapott legendát, hogy Kincsem azért volt nagy, vagyis éveken át a legnagyobb a lóversenyek hajrájában, mert a trénere nem sík terepen járatta, hanem mindig felzavarta egy dombra, aminek csodás kisugárzása egyébként súlyos ízületi baját is meggyógyította. Ez alatt a domb alatt sejtette a helyi birtokos testvér- pár, a Kincsemet birtokló Blaskovich Ernő unokaöccsei, Blaskovich János és György Attila sírját, úgyhogy el is kezdtek ott ásatni, hogy előkerüljön... Attila sírja helyett egy szkíta aranyszarvas – mint olvashatják cikkünkben, a perzsa és görög hatásokkal gazdagított szibériai-szkíta állatstílus valamilyen úton-módon a Tápió mellé került ötvösremeke. Lazán bár, de ehhez a kérdéskörhöz, a határok, kulturális kölcsönhatások témájához kapcsolható mostani interjúnk is, amiből kiderül, mekkora éhség mutatkozott a rendszerváltozás környékén a világ civilizáltabb feléből érkező információkra, és milyen nehéz a visszakapcsolódás a nemzetközi folyamatokba, ha ebből egy ország történetében kimaradtak évtizedek.

Georg Baselitz kiállítása is ezt a kérdést boncolgatja, járja körül újra meg újra: hogy kiheverhetetlenek a történelmi traumák és feldolgozhatatlan az olyan abszurdumok megtapasztalása, mint amilyen például egy ország kettévágása. Olvasóink nézzék meg tehát a Nemzeti Galériában az egyik legnagyobb világsztár festő kicsit sem megnyugtató kiállítását, és közben örüljenek annak, hogy ma Magyarországon majdnem pont olyan egy zöldségesstand, mint amilyen mostani címlapunkon látható.

Topor Tünde