​Idei első számunk alapkérdése, hogy mik történhetnek egyes életművekkel, hogyan változik megítélésük az időben.

Ennek legproblematikusabb válfaja, amikor egy adott korszak közönsége annyira biztos az értékítéletében, hogy meg is semmisít műveket. Esetünkben Mattis Teutsch János szocreálnak tartott kései festményei közül lett néhány kép ennek áldozata – cikkünk azt járja körül, mennyire voltak ezek a művész saját intenciói szerintiek. Kis kitérő: a megítélés változásáról szól összes buszos városlátogatásunk is, azért néztük meg például a dunaújvárosi egyiptomizáló modernista orvosi rendelőt vagy legutóbb Salgótarján hetvenes évekbeli, űrkorszaknak megfelelő épületeit és fogjuk megnézni most március 7-én Paksot, a városközpontot, a tulipános házakat, Makovecz ottani templomát (és persze a Képtárban a Révész–Roskó-kiállítást!), mert ezek épp mostanában válnak megőrzendő műemlékké, látogatandó turisztikai célponttá. Az időben változó megítélésű életművekre jó példa a Picasso hisztérikus szeretője szerepkörből épp mostanra kitört szürrealista fotóművész Dora Maaré, de az is tanulságos történet, mekkora sztárnak számít ma a modernizmus sajátos, az orosz népi építkezés tapasztalatait felhasználó, viszont élete második felében a sztálini évek alatt semmilyen jelentős megbízást sem kapó képviselője, Konsztantyin Melnyikov. Van aztán az az eset is, amikor egy-egy művészi teljesítmény sehogyan sem tudja elérni a boldog (?) kevesek szerint őt megillető helyet: a Nemzeti Galéria-beli, még márciusig látogatható Farkas István-kiállítás kapcsán írunk erről. A pozitív példák közé tartozik azonban a dizájntörténet egyik legnagyobb hatású alakja, akinek székeit a mai napig újragyártják: a skót Charles Rennie Mackintosh, vagy itt a konceptművész John Baldessari, akinek megítélésével annyira nincs baj, hogy nála a népszerűségi görbe folyamatos stagnálása várható, mert az már a csúcson volt nemrég bekövetkezett halála előtt is. És ha már csúcsok: a megítélés pénzre váltva jelenik meg a műtárgypiacon; ennek tavalyi történéseiről közlünk összefoglalót. Igyekszünk törleszteni a magyar művészettörténet-írás adósságaiból: Párizsban működő, barátságban álló, egymást festő nők szinte ismeretlen életműveit próbáljuk bemutatni, köztük egy világszerte már nagyon is ismertet, a félig magyar Amrita SherGilét. Akinek a nagybátyjáról is írunk: az India-kutató Baktay Ervinről, egy róla készült karikatúra kapcsán. Végül pedig Rotschild Klára is szóba kerül – mint mikrotörténelmi nagyság. Topor Tünde