Henri Matisse festészetével kapcsolatban gyakran olvasható a színek alkímiája kifejezés, és általában nem zsurnalisztikai fordulatként, hanem inkább az egész pályáját meghatározó ambícióra utalva: valami szellemit hozni létre, a festészethez, szobrászathoz szükséges anyagokkal addig kísérletezni, amíg megtörténik ezek átlényegülése. Mondhatnánk, hogy valójában minden művészt ez mozgat, de Matisse-t épp akkor mozgatta, amikor a művészet sorsfordulója zajlott, vagyis amikor a valóság minél hívebb leképezése helyett a világegyetem magasabb rendű összefüggéseinek feltárása felé törekedtek a gondolkodó elmék. Ebbe éppúgy beletartozott az érzések és színek közti kölcsönhatások kutatása, mint az, hogy megértsék az egyes műfajok sajátosságait és azoknak megfelelően dolgozzanak.

A Szépművészeti Múzeum Matisse festményeit és szobrait (valamint grafikáit és kollázsait) bemutató, A gondolatok színe című kiállításán is ezt követhetjük nyomon: Matisse a festményeket „kikönnyíti”, a plaszticitás eltűnik, néha már alig van a vásznon anyag, szinte csak a pigmenttartalom látszik, míg szobrait, szoborsorozatait úgy alkotja meg, hogy minden oldalról élvezhetők, körüljárhatók legyenek, és a modellek, ha megőrzik is emberi formájukat, ne pillanatnyi állapotukra hasonlítsanak, hanem a minden időpontban, minden nézetből összeálló ké­pük adjon ki valami esszenciális opus magnumot, a „bölcsek bronzát”. Képünk, a Csendélet magnóliával csak annyiban köthető a szobrokhoz, hogy ha jól megnézzük, van rajta egy edény, ami alkalmas rá, hogy alkotóelemeket öntsünk bele, és azokat felhevítve, összekeverve új minőséget kapjunk: valami új öntvényt. Ha azt vesszük, hogy Matisse ezt a képét Nizzában festette, amikor egy olyan vörös falú villában élt, mint amilyen itt a kép háttere, akkor a magnóliacsokor mögött tondóformát képező tárgyat leginkább egy oldalára fordított bográcsnak nézhetjük, és akkor az opus magnum, a chef d’œuvre akár egy ebben főzött ratatouille is lehet. De nézhetjük a tárgyat üstnek vagy kratérnak is, inkább megengedve az alkimista szimbolikát, és akkor a háttér vöröse a tűz, amiből új minőségükben támadnak fel a kép egyes elemei. Egyébként erre az időszakra egészen Matisse pályájának elejétől kezdve jellemző volt az alkímia iránti érdeklődés. Matisse mestere, Gustave Moreau művein is találko­zunk alkimista allegóriákkal, Matisse egyik tanítványa, a később híres egyip­tológussá lett misztikus, alkimista René Adolphe Schwaller de Lubicz pedig alkimista színtant alkotott. Visszatérve képünkhöz: térszerkezete teljesen irracionális. A Vadak, sőt tulajdonképpen már Cezanne színrelépése óta megszokhattuk, hogy némely képeken a tárgyak, sőt sokszor az alakok is lebegnek, ám itt olyan, mintha valami szigorú rend szerint lebegnének, mintha azok az elemek lennének, amelyek elegyéből a festmény közpon­ti, címadó motívuma, a magnólia képe keletkezhetett. Váza, víz, levelek, kagyló – a varázsló szeme rájuk tekint, belekerülnek a kép, illetve a kép központi elemét adó kör izzó terébe, a bű­vös ecset megérinti a vásznat, és már kész is a vázában pompázó virágmenysszony (a kagyló elsőre talán vadul hangzik, de miért ne lenne hasonlóság közte és az egyébként kemény szirmú magnóliavirág kelyhe közt). Ilyenkor persze átlebeg az értelmezés terén Panofsky vagy Gombrich szelleme, hogy eszünkbe idézze az intelmet: ne akarjuk Renoir őszibarackjait az Igazság allegóriájának nézni. De ez itt nem egy Renoir (bár őt is szeretjük, különösen a Musée de l’Orangerie-ben lévő rózsacsokrát), hanem egy Matisse. A kép, ami évtizedekig lógott Matisse műtermének falán, annyira szerette.

Henri Matisse. A gondolatok színe, Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2022. október 16-ig