Szinyei visszafelé. Mi lett volna, ha...

Kép és kultusz. Szinyei Merse Pál (1845–1920) művészete, Magyar Nemzeti Galéria – Szépművészeti Múzeum, 2022. február 20-ig

P. Szűcs Julianna

Hol az igazgató? Beszélni akarok az igazgatóval! Ez felháborító! Talán hangosan mondtam, lehet, hogy magamban, de az indulat igazi volt, még ha akkor a tett, hivatalos jogosítvány hiányában, el is maradt. A vatikáni Borgia-lakosztályokban berendezett modern és kortárs gyűjtemény XVII. termében, a 181. tétel alatt, 64 × 81 cm nagyságban szerepel ugyanis a Majális. A mi Majálisunk. Piciben, de pontosan, színhelyesen, ám valódi szerzőjétől megfosztva. Az aláírás Félix Vallotton – egyébként kitűnő – svájci mesterről tud. Nincs Szinyei, de még „az ismeretlen szerző másolatának” enyhítő felirata sincs.

Szinyei Merse Pál: Hóolvadás, részlet, 1884–95, olaj, vászon, 47,6 × 60,6 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, © Szépművészeti Múzeum 2022

Szinyei Merse Pál: Hóolvadás, részlet, 1884–95, olaj, vászon, 47,6 × 60,6 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, © Szépművészeti Múzeum 2022

A Nemzeti Galéria kiállítási katalógusának (1) egyik fontos tanulmányát olvasva jöttem rá: hiába is hívtam volna a főnököt a hetvenes évek közepén. Akkor már, jó tíz évvel korábban és hasonló tárgyban megtette felszólamlását Szinyei Merse Anna (kalandja olvasható a katalógusban megjelent tanulmányában(2)), a művész dédunokája, mellesleg a téma legnagyobb tekintélyű kutatója, akinek sikerült mérgét személyesen is átadnia – de semmilyen eredménnyel nem járt. Hiába prezentálta a mintaképet, hiába kutatta az ismeretlenség homályába vesző pici kép eredetét – maradt minden a régiben. Mint írta: még egy árva feliratmódosítást sem tudott kieszközölni a vatikániaknál. 

Ha valaki szimbólumot keres e történetben, nyert. Mert a nagyvilágban két Majális létezik. Az egyik az úgynevezett „egyetemes művészettörténetben”, ahol meg volt-van-lesz írva, hogy 1873-ban csak franciák voltak képesek-akartak-tudtak impresszionista festményt létrehozni, és van „magyar művészettörténet”, amelyben a Majális valahol Mátyás király és a Rubik-kocka között ragyog, mint a világkalapot bokrétaként díszítő újabb istenbizonyíték. És ha ez lenne az egyetlen megfejthetetlen rejtély a Szinyei-életműben! Három kurátor, hárman a kutatók újabb nemzedékéből (Hessky Orsolya, Krasznai Réka és Prágai Adrienn, valamint negyediknek a szerzőként hozzájuk csatlakozó Vargyas Júlia) olyan életmű-kiállítást és katalógust szerkesztett, amely alkalmazkodott e különös történethez. Az életmű hullámhegyeihez és völgyeihez. A közértetlenséghez és a túlértékeléshez. A szerethető és a fe- lejthető állomásokhoz. Abból indultak ki, hogy Szinyei a modern magyar festészet alfája. És azzal fejezték be, hogy Szinyeit a maiak se felejtették, mondhatni, ő az omega. Ez a dramaturgia „talpáról a fejére” állította az időrendet, azaz kezdődik a teremsor a kultusszal (20. század, húszas-harmincas évek), folytatódik a bágyadt – helyenként fájdalmasan gyenge – őszikékkel (századelő, tízes évek), ezt követi a nehezen érkezett elismerés (19. század, kilencvenes évek), majd jön a Csoda (hetvenes évek), utoljára az eleje: a müncheni tanulóidő (hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje). És persze úgy kerek a történet, ha az utolsó előtti szobában ott vannak a Szinyei-gyerekek, Félix és Rózsi is, zárásképpen pedig azok a mai hazai képzőművészek, akiknek Szinyei, de főleg a Majális azt jelenti, mint a többi kis magyarnak Petőfi, de főleg a János Vitéz. Identitáshatározót. Érdemes ezúttal idézni Bernáth Aurélt. 

Részlet a kiállításból, fotó: © Szántó András / © Szépművészeti Múzeum 2022 / HUNGART © 2022

Részlet a kiállításból, fotó: © Szántó András / © Szépművészeti Múzeum 2022 / HUNGART © 2022

Ez esetben „nem csak arról van szó, hogy ilyen vagy olyan jó kép, mely ezt és ezt az érzelemterületet tartja megszállva, hanem arról is, hogy egy nemzet kiválasztotta reprezentatív követének, tehát, hogy a nemzet szellemének jellegzetes letéteményese.” (3) (Még mindig zárójelben: követként működik – főként az iskolai folyosók reprodukcióiban – még a Siralomház és a Magányos cédrus is. Csakhogy Bernáth se Munkácsyt, se Csontváryt e diplomáciai misszióra nem tartotta méltónak. Ő a középért lelkesedett mindhalálig.) Miről szól hát a megfordított Szinyei? Amikor a Jernyei kúriát (1911), a Labdarózsát (1911) és főként a Parkbant (1910) festette, ezeket a méretükben eltévesztett, motívumaikban keresett, színeikben a rántással túlsűrített szószhoz hasonlatos kompozíciókat (némelyik azóta aukciós csúcson kelt el), már nem érezte ujja bögyében a bizsergést, a harminchat évvel korábbi lázat, azt a kivételes temperamentumot, amelyet Kelety Gusztáv volt szíves „delirium colorans”-nak nevezni, s amely keserűséget, kedvetlenséget, már-már pályaelhagyást eredményezett nála. E túlszínezett képek ugyan már beleillettek a kor magyar látáskultúrájába, immár „conventio colorans”-ként hatottak, már agyongyőzte a lehetséges mezőnyöket, már asztaltársasága akkorára nőtt, hogy a Japánból át kellett költöznie a Vigadó Kávéházba, már a főiskolai rektori címet is megkapta. Mindent megkapott, csak azt az inspiráló közösséget nem kapta meg, amelynek el is hiszi, hogy jó úton jár. A parttalan, aránytalan hízelgés olykor rosszabb a ledorongoló kritikánál is. 

A szakirodalom nem szól róla, forrás is kevés maradt, hogy mi történt valójában, amikor Szinyei végre, 1908- ban eljutott álmai városába, Párizsba. Mit látott, mi tetszett? Mi hatott rá? Csak annyi derül ki a nagy út apropóján, amit Bölöni Györgynek mondott, midőn megnézte a Louvre-ban az impresszionisták termét, hogy „szeretném, ha a Majálist ebben a teremben láthatnám”, s hogy – szintén Bölönitől – a meglátogatott Rodin szimpatizált vele, és remélte, hogy újra találkoznak majd. Volt-e fogalma az art nouveau-ról? A Nabis-ról? A posztimpresszionistákról? Pláne a fauve-ok- ról? Közösség nélkül ezek az inspirációk érvénytelenek maradtak. Mert amit agyunkkal nem tudunk, azt nem is látjuk. 1903-ban írott önéletrajzában így fogalmazott: „Hiába való minden okoskodás, piktúrát megtanul- ni nem lehet, csak egy mestertől, s ez a mester a Természet... Ez a mester csak annak tárja fel gazdag kincseit, aki becsületes, őszinte és naiv, s hozzá mindig hű marad.” Ez a magyarázat azonban csak az igazság egyik fele. Mert mi az, hogy Természet? Goethe írja egyik levelében, hogy „az állatot az érzékek tanítják, s én hozzáteszem, az embert is, de neki megvan az az előnye, hogy maga is képes tanítani érzékszerveit.” Szinyei alkatával összecsengő tanult Természete elválaszthatatlan attól a vagabund müncheni művésztársaságtól, amely nappal hallgatta ugyan Karl von Piloty óráit, este viszont sör mellett valami frissre, modernre, valami reális, őszinte, szabadabb festészetre áhitozott. Pály – így hívták baráti kollégái – érzékszerveit új tananyag hódította meg. Az az új generációs életérzés, az a korszellem, az a szabad közösség, amely egyre kevésbé érdeklődött a trónt és az oltárt megjelenítő reprezentáció, de még a festményből kiolvasható mese iránt is, de egyre inkább foglalkoztatta a levegő, a napfény, az árnyék témája. Röviden: a táj. Ezt az új tananyagot hívták Természetnek, de ez nem volt mindig, és nem is lett mindig. Ez a Természet maga volt a Történelmi Kategória.

Rippl-Rónai József: Szinyei Merse Pál arcképe, 1911, olaj, karton, 70,5 × 96 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Rippl-Rónai József: Szinyei Merse Pál arcképe, 1911, olaj, karton, 70,5 × 96 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Akárhogy is történt: ab invisis – látatlanban – lettek „francia festők”, francia problémák nélkül, csapatmunka eredményeképpen. Úgy voltak forradalmárok, hogy a társadalom igazán nem is izgatta őket, az érzékenyítés a patakparttal, a tölgyessel, a szurokfenyővel kezdődött. Bár ki tudja?! Amikor 1869-ben esténként a Münchenbe látogató Courbet-val ittak együtt a pincében, alig képzelhető el, hogy nem esett köztük szó a szociális igazságtalanságokról. Volt közöttük sokféle beállítottságú alkat. Nemcsak a nagyszerű Leibl tartozott hozzájuk (a címszereplő portréja új megvilágításban különösen felfénylik ezen a kiállításon), de hellyel-közzel koccinthattak a későbbiekben a historikus vadromantika felé forduló Gabriel Cornelius Maxszal, sőt a majdani akadémikus-vetélytárs müncheni pajtással, Benczúr Gyulával is. (A kiállításon látható Olvasó nőjét talán csak a modell élveteg alkata különbözteti meg a Szinyei-nőktől.) De akárhonnan is jöttek, akárhová is tartottak, akkor és ott a közös ízlés láthatatlan szálai közös- ségmegtartó köteléknek bizonyultak. Ilyen volt a hatvanas-hetvenes évtizedforduló hangulata, pár perccel a Párizsi Kommün előtt és pár évvel a Kiegyezés után. Ennek az életérzésnek lett későbbi lenyomata a Majális, és ezért dühös minden magyar művészettörténész, amikor – a történelmi szerencsétlenségek folytán – erről a nagy képről nem akar, vagy nem nagyon akar tudni a Világ, nem akarja méltó helyén, Manet, Monet vagy legalább Caillebotte közelében tudni. Az életrajzok sokszor elmondják, a festő maga sem titkolta: nem csak a Majálisnak, neki magának sem volt igazán szerencsés élete. Hiába indult minden könnyen: jó dzsentri családi háttér, lázadás nélküli pályaválasztás, simának látszó párválasztás. A szép kezdet után viszont csőstül jöttek a bajok: gyermekhalálok, negatív kritikák, majd a bajok koronájaképpen felbom- lott házasság, parttalan magány. 

Részlet a kiállításból, fotó: © Szántó András / © Szépművészeti Múzeum 2022 / HUNGART © 2022

Részlet a kiállításból, fotó: © Szántó András / © Szépművészeti Múzeum 2022 / HUNGART © 2022

De az életrajzi tényeken túl talán a legigazibb baj mégis társadalompszichológiai természetű volt. Ma ezt keszonbetegségnek hívják, és abból fakad, ha a különféle világok közötti átjárás a habitust megrongálja. München és a felvidéki birtokok között ingázó Szinyeinek ugyanis meg kellett tapasztalnia (a hetvenes, nyolcvanas évek első felében), hogy azt a teljesítményt, amit az Alpokon túl a pajtások nagy becsben tartottak, az Óperencián innen üveges szemmel nézik. S mindenki így nézi: a kasznártól a műítészig, az országgyűlési képviselőtől a Nemzeti Múzeum főigazgatójáig.

Részlet a kiállításból, fotó: © Szántó András / © Szépművészeti Múzeum 2022 / HUNGART © 2022

Részlet a kiállításból, fotó: © Szántó András / © Szépművészeti Múzeum 2022 / HUNGART © 2022

„A Nyugat az Nyugat – a Kelet az Kelet”, mondta egyszer az imperializmusa miatt joggal bírált angol író, Rudyard Kipling, de mit tegyünk, ha hősünk e gonosz tétel féligazságába szinte belerokkant. Ekkor tette le majd’ egy évtizedre az ecsetet. Eleinte persze ő is kereste a kompromisszumot. Látványos bizonyíték erre a „nőiportré-szoba”, amelynek felcíme (mindegyik terem kapott egy illő megnevezést): „Mint egy jó Manet”: a Lila ruhás nő. (1874-ből, egy évvel a Majális után, és a fiatal várandós feleséget, Probstner Zsófiát ábrázolja.) A festmény persze gyönyörű, de nem tanulságok nélkül való. A kék-zöld- sárga harmóniát maga alá rendelő és káprázatos, külföldről hozatott lila festékkel megbolondított kép méltán vált magyar kedvenccé. Annyit reprodukálták, hogy az ember már nem is látja a lényeget – ikonná vált. Pedig érdemes ízekre szedni.

A negyedprofilban ábrázolt egész alakos test hátvonala az aranymetszés szabályai szerint vágja a tájat. Az ég és a mező horizontja szintén. A csípő és a térdvonal ugyancsak. A lábszárvonal szabályos átlót képez, ellentéte éppen csak jelzett: a bal felső sarok kicsiny nyárfája a jobb alsó sarok nárciszára (kankalinjára?) rímel. És akinek ennyi klasszikus-konvencionális harmónia kevés, az szemét megpihentetheti a függőleges kép pontos felezővonalára festett – és a lilával szellemesen diskuráló – sárga szaténkalappal. Zsófia asszony illedelmesen, összeszedetten, felelősségének teljes tudatában ül modellt. Olyan az arckifejezése, mint amikor a hosszú expozícióhoz hozzászokott családtagok rákészülnek a várakozásra egy fényképész műtermében. A műterem nem túlzás: az arcon, a kebleken, a ruha redői között megbúvó galériaszürkék nemcsak akadémikusak, de híven idézik a zárt tér fényviszonyait. Nem így a tisztás, a mező, az ég! A természetjáró Szinyei emlékezetből olyan világba ültette át asszonyát, amely műteremidegen és heurisztikus életörömtől vibrál. Igaz, még ez a boldog táj sem határtalan: a jobb felső képkivágat ugyan sugárzik, de odalent a szűkebb térfél gyepes sziklapadján az árnyékok ökonomikusan ellensúlyozzák a cirrus felhőkkel sávozott mennyboltot.

Szinyei Merse Pál: Hóolvadás, 1884–95, olaj, vászon, 47,6 × 60,6 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, © Szépművészeti Múzeum 2022

Szinyei Merse Pál: Hóolvadás, 1884–95, olaj, vászon, 47,6 × 60,6 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, © Szépművészeti Múzeum 2022

Két világ simul – vagy csap össze – ezen az ikonon. Ugyanebben a szobában a klasszikus nőportré újkori archetípusán, Gainsborough Sarah Buxton arcképén (1776–77) a világ homogén: a hölgy éppen olyan pre-romantikus lazúros kelmébe burkolt, mint amilyen lazúrosan szokásos lefesteni az angolkertek szélfútta növényeit. Az igazságtalanul kevéssé is- mert Marie Bracquemond Fehér ruhás nőjén (1885) – ha már sajnos Manet-ra nem futotta – a világ szintén homogén. A organza anyagú ruha mindent dominál, az arc világos reflexei között csak az a természetes bőrpír érvényesül, amelyet a sűrű zöld impresszionista háttér még egyáltalán megindokol. A Lila ruhás nő közelében kiakasztott kontrollképek úgy vannak megalkotva, hogy azoknak nem kell feltétlenül olyan elvárásokhoz alkalmazkodniuk, mint a Lila ruhás nőnek. Gainsborough elegánsan laza minden porcikájában, Bracqemond okosan következetes minden részletében. Szinyei azonban egyszerre akart egeret fogni kint és bent is: engedett a tradíciónak, ami a figurát illette, hagyta magát a plein airrel sodortatni, ami a tájra vonatkozott. Ennyiben nem jó a cím: Manet-nak a kép nem jó. Csillagtávolságra van a modernségtől és az impresszionizmustól, a kép csak önmagában szép, és főként csak nekünk.

Szinyei Merse Pál: Oculi, 1884–1894, olaj, vászon, 60,5 × 47,8 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, © Szépművészeti Múzeum 2022

Szinyei Merse Pál: Oculi, 1884–1894, olaj, vászon, 60,5 × 47,8 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, © Szépművészeti Múzeum 2022

A Lila ruhás nő kettőssége, kétlelkűsége, kettős kötöttsége nem egyedi eset. Mert ilyen kétlelkű volt, és ilyen is maradt a főáramlatba tartozni akaró sok nagy magyar képzőművész helyzete Hollósytól Kernstokig, Domanovszkytól Barcsayig. Ez volt a tipikus: akik tartozni is akartak közösséghez, meg szenvedtek is olykor az osztályrészként megadatott közösségektől; akik elvegyülni is akartak, meg kiválni is vágyódtak. Csak a nagy különcöknek, a valóban magányra ítélt keveseknek sikerült kibújni az ellentmondások bilincséből. A névsor legyen most titok, a lista nem a szerkesztőségben, hanem kinek-kinek az agyában és szívében található. De vissza Szinyeihez. Nem az a csoda tehát, hogy ennek a káprázatos színérzékű, kiváló kultúrájú, ösztönösen jó jellemű festőnek kevéssé sikerült egyenletesen meggyőző életművet produkálnia. A csoda az, hogy a mi felemásan modernizált világunkban és a festő könnyen roppanó önbizalmának birtokában mégis, mindennek ellenére, csak azért is születtek vitathatatlan remekművek. Nemcsak a Majálisról van szó – persze elsősorban arról –, hanem a Hóolvadásról is, az Oculiról is, meg még legalább féltucat tájról, nem beszélve a nagyban soha nem kivitelezett vázlatokról, a Hintá-ról, a Ruhaszárításról, a Mályváról. De van egy mű, amely a csodaképek között is rendkívüli, noha nem akart sokat markolni, és nem is ambicionált nagy elismerést. Ma talán ez a legnépszerűbb Szinyei-kép. Unokámnak megvettem medálnak, táskámban az igazolványtokot is ez díszíti, a Phaidon Press nemrég kiadott impresszionizmusról szóló ismeretterjesztő albumának hátsó borítóját – a Majálisnak ez sose sikerült – ennek a képnek a reprodukciója foglalja el. Amikor egy kirakatban észrevettem, alig akartam hinni a szememnek.

Szinyei Merse Pál: Léghajó, részlet, 1878, olaj, vászon, 42 × 39,3 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, © Szépművészeti Múzeum 2022

Szinyei Merse Pál: Léghajó, részlet, 1878, olaj, vászon, 42 × 39,3 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, © Szépművészeti Múzeum 2022

Egy ember piros-fehér csíkos léggömbről csüngő kosárban a magasba emelkedik. (4) (Ő Probstner Béla sógor, nagy kalandvágyó, modern ember, a dokumentumokban le van írva minden.) A bárányfelhős ég kellős közepébe olyan magától értetődően furakszik ez a pedigrés múlt nélküli ipari találmány, mintha mindig is a természet része lett volna. A föld alig látszik, csak az alsó keret tövében mutatkozik egy bokor meg egy jegenye. A léghajóban ülő ember piros köpenye vidáman lelóg, kendővel integet, és látszik rajta: nagyon hisz a haladásban. Mintha a költővel együtt mondaná: „Tenger kéj veszen körűl, / Közepében lelkem fürdik... / A madár röpűlt csak eddig, / Most az ember is röpűl!” (5) Petőfi ugyan e sorokat a vasútról írta, de ide is illik nagyon. Mindketten, a költő is, és a festő is arról tudósítottak, hogy élni mégiscsak érdekes, felemelő, egyszóval optimizmusra érdemes dolog. 

1 Kép és kultusz. Szinyei Merse Pál (1845–1920) művészete. Kiállítási katalógus, szerk. Hessky Orsolya – Krasznai Réka – Prágai Adrienn. Budapest, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, 2021
2 Szinyei Merse Anna: Újabb adalékok a Szinyei Merse- kutatáshoz. In: Kép és kultusz 2021, 93–122. o.
3 Bernáth Aurél: A múzsa körül. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1962, 26. o.
4 Szinyei Merse Pál: Léghajó, 1878, olaj, vászon, 42 × 39,3 cm, Magyar Nemzeti Galéria, 19–21. századi Gyűjtemény / Festészeti Osztály
5 Petőfi Sándor: Vasúton, 1847