Ötödik alkalommal hirdettünk cikkíró open callt, ezúttal az Elmozdul a fal – Mácsai István Kiscellben című kiállítást elemző írásokat vártunk.

A jeligés pályázatokat az Artmagazin szerkesztősége zsűrizte – Topor Tünde, Zelei Bori, Szilágyi Róza Tekla, Cserna Endre és Kergyó Zsófia. Az első helyen Rátkai Zsófia és Tereh Natasa kritikái osztoznak, a szintén megosztott második helyezést pedig Lukács Flórának és Németh Balázsnak ítéltük oda. A nyertes szövegeket egy pusztán a nyelvhelyességre fókuszáló korrektúrát követően publikáljuk az Artmagazin Online felületén.

Írásom egy közelítési kísérlet Mácsai István életművéhez Guy Debord először 1967-ben megjelent, A spektákulum társadalma című munkájának állításai alapján. A latin eredetű spektákulum kifejezés egyben „érdekes látványt” is jelent, amellyel Debord társadalomkritikai beágyazottságú fogalmának alkalmazása mellett Mácsai egyedi képi világát, a tapasztalati valóságtól és az optikai látványtól elvonatkoztató, azt mégis leíró, tárgyszerű és részletgazdag vizuális leképzéssé alakító sajátos realizmusát is jellemezni próbálom. Bár kettejük egy lapon tárgyalhatósága nem tűnik magától értetődőnek, és Mácsai maga sem volt a festői gyakorlaton túlmutató elméleti megközelítések híve,¹ de kortársa volt Debord-nak, így műveinek és a francia teoretikus megállapításainak összeolvasása egyfajta sajátos látleletet is adhat arról a korról és kontextusról, amiben ellentmondásos megítélésű munkássága kibontakozott, és amelynek sokrétűségét és összetettségét igyekszik bemutatni az Elmozdul a fal – Mácsai István Kiscellben című tárlat a budapesti Kiscelli Múzeum Templomterében.²  

Guy Debord 1967-ben Párizsban megjelent társadalomkritikai szövege a spektákulum fogalmán keresztül mutatta be a kapitalista gazdasági rendszer és világrend „összes emberellenes jellemzőjét”.³ Mácsai pályája Magyarországon egy ettől eltérő hatalmi berendezkedés keretei között bontakozott ki a Kádár-korszakban, de a Debord által vázolt világrendnek az általa „bürokratikus kapitalizmusnak” nevezett szocialista rendszer is részét képezte. Mácsai képeinek nagy része már az 1960-es évek elejétől a modernizálódó nagyvárosi közeget örökítette meg, és a művésznek 1957 után többször is volt lehetősége külföldre utazni, így a „vasfüggöny” sem szigetelte el teljességgel a nyugati kultúrától. Mivel Mácsainak egy 1959-es naplóbejegyzése szerint évente nagyjából száz darab képet kellett a Képcsarnok számára festenie, hogy családjának életszínvonalát fenn tudja tartani,⁴ és a későbbiekben is folyamatosan 3–4 képügynökkel dolgozott,⁵ az államilag szabályozott „piaci” igények kiszolgálása, a műkereskedelem és az általa rárótt képtermelési kényszer alól ő sem tudta kivonni magát.  B. Nagy Anikónak, a kiállítás kurátorának egyik falszövegében is olvasható, saját közelítésem számára központi jelentőségű megállapítása szerint: „Az egzisztenciális szorongattatás és a szocialista műkereskedelem egymásba fonódása Mácsai és sok más kortársa életében nem mellékszál egy történetben, hanem maga a történet.”⁶ 

Az 1956 után alkotói válságba kerülő Mácsai 1959-től kezdve talált rá saját új stílusára, amelyet pályája végéig folytatott. Ekkortól kezdve a művész tárgyilagos, mindenfajta mozgalmasságot és szüzsét mellőző festésmódja nem igazodott – a nemlétező – „emberarcú szocializmus” hivatalos művészeti programjához és modernizált kánonjához, amelynek lényege a hivatalos kultúrpolitikai elvek értelmében az volt, hogy „igaz képet adjon az életről, az emberek gondolkodásáról és érzelmeiről.”⁷ Mácsai utazásai révén ismert nyugat-európai és amerikai kortárs művészeket, és saját festészetét is az általuk képviselt „újrealista” törekvésekkel rokonította.⁸ Angolul, franciául és németül is beszélt, a Fészek Klub – melynek vezetőjéről, Molnár Éváról a kiállításon is látható portrét készített 1963-ban – könyvtárában olvasható nemzetközi folyóiratok inspirálták,⁹ a „realista fogalmazásmód nyugati létjogosultsága fontos referenciapont” volt számára.¹⁰  

Mácsai spektákulumában azonban a kulturális transzfer jelenségének regisztrálásán túl és a nyugati előképek vizualitásának hatása mellett saját korának látleletét: művészi létformáját, környezetétől való elidegenedettségének, elvágyódásának leképzését, a közegben mégis boldogulni akarását kell felfedeznünk. „Azoknak a társadalmaknak a teljes élete, melyekben modern termelési mód uralkodik, mint óriási spektákulumgyűjtemény jelenik meg. Mindenből, ami valaha közvetlen élmény volt, távoli képzet [représentation] lett.” – fogalmazta meg Debord¹¹ az „érzéki tapasztalat közvetlenségében”¹² hívő, attól mégis elszakadó Mácsai munkáira is találóan alkalmazható megállapítását. „A képek, miután elvesztették minden életvonatkozásukat, egy közös folyamban olvadnak össze, ahol az élet egysége többé nem állítható vissza. A részleteiben tekintett valóság úgy tárul fel a maga általános egységében, mint külön látszatvilág, amely csak szemlélődés tárgya.” – folytatta Debord,¹³ amely megállapításait szintén könnyedén lehet ráolvasni Mácsai tárgyszerű és részletgazdag munkáira. „Félreértés azt hinni, hogy a spektákulum pusztán visszaél a látványvilággal, amely a tömeges képterjesztő technológiák terméke. Sokkal inkább ő maga a »világ látása«: világnézet, amely jelenvalóvá lett, materializálódott, objektiválódott.” – írta Debord,¹⁴ majd később így folytatta: „A munkás nem önmagát állítja elő, hanem egy tőle független hatalmat. Ennek a termelésnek a sikerét, bőségét a termelő a kisemmizettség bőségeként tapasztalja. Elidegenedett termékei felhalmozódásával saját világának összes tere és ideje idegenné válik a számára. A spektákulum ennek az új világnak a térképe, olyan térkép, amely pontosan fedi a leképzett területet.”¹⁵ Az őt körülvevő embereket és környezetet, a város – esetenként szó szerinti értelemben is vehető – térképét Mácsai szemlélődő „flâneur”-ként aprólékos részletgazdagsággal örökítette meg. Bár munkái leválasztandóak a fotórealizmus kortárs irányzatáról, de a fotóhasználatot a festői képalkotás segédeszközének tartotta, a kiállításon szintén bemutatásra kerülő amatőrfilmes és fotós tevékenysége révén pedig szakadatlanul dokumentálta környezetét az 1950-es évektől kezdve.  „A termékétől elválasztott ember egyre fokozódó termelékenységgel maga állítja elő saját világának legapróbb részleteit is, így szakad el mindinkább saját világától.” – írta Debord.¹⁶  

Ez a látszatvilág, amely csak szemlélődés tárgya, Mácsai István spektákuluma. „A spektákulum, azaz a kizsákmányolás és elnyomás valós folyamatainak önmagát alakító hamis tudata és »látványa« – maga a »materializálódott ideológia« –, a reprezentáció teljes kisajátításával beszivárgott az élet minden rétegébe, a cselekvő alany történelmi létére egyedül alkalmassá tehető proletariátusból is »nézőket« (»valóban megvetendő embert«) csinált, és ezzel olyan kozmikus szintre fokozta az elidegenedést, hogy végül magának Debord-nak kell szinte mágikus lépésekhez folyamodnia, hogy maradjon a lába alatt bármi talaj, ahonnan a rövid utolsó fejezetben előrevetítheti a forradalom reményét.” – írta Erhardt Miklós A spektákulum társadalma és a Kommentárok A spektákulum társadalmához fordításának előszavában.¹⁷ Sajátos stílusával és elsősorban németalföldi reneszánsz festészetből átvett motívumaival, utalásaival és úgynevezett idézetképeivel folyamodott „mágikus lépésekhez” az 1960-as évektől Mácsai István is munkáin, melyeket kritikusai is többek között „szürrealista, metafizikus, mágikus” jelzőkkel illettek.¹⁸  

„A spektákulum az árufetisizmus elvének végső beteljesülése, ahol a társadalmat »érzékileg érzékfeletti dolgok« uralják, és az érzéki világ helyébe egy képgyűjtemény kerül, amely felette lebeg, ugyanakkor színtiszta érzékiségnek mutatja magát.” – írta Debord.¹⁹ Ekként Mácsai képeinek áradata is értelmezhető az őt körülvevő valóság metafizikus átirataként, amely most a Kiscelli Múzeumban nagyjából száz darab festmény, valamint monitorokon lejátszott filmfelvételek és fotók összességeként jelenik meg. A múzeum jelenlegi kiállítási stratégiáját ismerő látogató számára azonban szokatlan lehet, hogy a Fővárosi Képtár korabeli, Mácsait érintő állami vásárlásairól nem esik szó a múzeum tereiben, hiszen az intézmény múltjával és gyűjteményezési politikájával való szembenézés a Kiscelli programjának jelentős részét képezi az utóbbi években. Bár a kiállításon látható Mácsai öt munkája a BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár gyűjteményéből, de ennek ténye a kiállítótérben nem hangsúlyos, a kiállítást kísérő katalógus tanulsága szerint pedig vannak más Mácsai-festmények is, amiket eredetileg a Fővárosi Képtár vásárolt meg, viszont a gyűjtemények intézményi átrendeződését követően már máshol őriznek (és most sem láthatóak). A kiállítótérben így döntő többséggel jelennek meg Mácsainak a saját maga által az állami műkereskedelem számára készített munkáiról leválasztott képei különböző tematikus csoportokba rendezve. Vannak az életműnek olyan aspektusai, amik a tárlaton így a „takarásból kilépve” láthatóvá válnak, és a Mácsai-jelenség köré vont falak most a szó szorosan vett értelmében is mozognak, de csupán a kiállításon most bemutatott anyag alapján²⁰ talán mégsem látni még a fától az erdőt. 

Rátkai Zsófia (1997) az ELTE BTK szabad bölcsészet alapszakán végzett 2019-ben, ahol specializációja művészettörténet volt, minorja pedig filmelmélet és filmtörténet. Jelenleg az intézmény művészettörténet mesterszakos hallgatója, kutatási témája az 1970-es évek magyar művészete. Tanulmányai mellett a Vintage Galériában dolgozik asszisztensként.

1. B. Nagy Anikó: Takarásból kilépve. In: Elmozdul a fal – Mácsai István Kiscellben (szerk. Merényi Ágnes). Kiállítási katalógus. BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, Budapest, 2023, 6.
2. Elmozdul a fal – Mácsai István Kiscellben. BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, Budapest, 2022.12.09.–2023.04.02. A kiállítást rendezte: B. Nagy Anikó.
3. Erhardt Miklós: Előszó az új magyar fordításhoz. In: Guy Debord: A spektákulum társadalma és Kommentárok A spektákulum társadalmához (ford. Erhardt Miklós). Open Books, Budapest, 2022, 9.
4. Mácsai István naplója, 1959. április 5. Idézi: B. Nagy, 2023, 38.
5. B. Nagy, 2023, 29.
6. ld. a kiállításhoz kapcsolódó katalógusban is: B. Nagy, 2023, 19.
7. A szocialista realizmusról. A Kulturális Elméleti Munkaközösség vitaanyaga. Társadalmi Szemle, 1965/2, 41. Idézi: Révész Emese: Realizmus(ok) Mácsai István festészetében. In: Elmozdul a fal – Mácsai István Kiscellben (szerk. Merényi Ágnes). Kiállítási katalógus. BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, Budapest, 2023 51.
8. Révész, 2023, 72.
9. B. Nagy, 2023, 15.
10. Mácsai István naplója, 1958. április 14. Idézi: B. Nagy, 15.
11. Guy Debord: A spektákulum társadalma (1992). In: Guy Debord: A spektákulum társadalma és Kommentárok A spektákulum társadalmához (ford. Erhardt Miklós). Open Books, Budapest, 2022, 18. Debord kiterjesztett képfogalmát kissé leegyszerűsítően alkalmazom jelen kontextusban képzőművészeti alkotásokra. A szövegben dőlt betűvel írt kifejezések Debord kiemeléseit követik.
12. B. Nagy, 2023, 7.
13. Debord, 1992, 18.
14. Debord, 1992, 19.
15. Debord, 1992, 32.
16. Debord, 1992, 33.
17. Erhardt, 2022, 10.
18. Révész, 2023, 53.
19. Debord, 1992, 36.
20. A katalógusban B. Nagy Anikó és Révész Emese már korábban is idézett tanulmányai mellett Szerdahelyi Orsolya, Koczkás Eszter és K. Horváth Zsolt írásai is árnyalják a képet.