Nem elég, hogy szép

Tereh Natasa

Ötödik alkalommal hirdettünk cikkíró open callt, ezúttal az Elmozdul a fal – Mácsai István Kiscellben című kiállítást elemző írásokat vártunk.

A jeligés pályázatokat az Artmagazin szerkesztősége zsűrizte – Topor Tünde, Zelei Bori, Szilágyi Róza Tekla, Cserna Endre és Kergyó Zsófia. Az első helyen Rátkai Zsófia és Tereh Natasa kritikái osztoznak, a szintén megosztott második helyezést pedig Lukács Flórának és Németh Balázsnak ítéltük oda. A nyertes szövegeket egy pusztán a nyelvhelyességre fókuszáló korrektúrát követően publikáljuk az Artmagazin Online felületén.


Az időm azzal ölöm, 
ezt a semmit őrölöm, 
árva molnár, őrölöm 
s lisztem nem bú, nem öröm, 
színtelen köd, csunya lom, 
fájó semmi: unalom. 

Kosztolányi Dezső, Unalom (1913) 

Azt mondják, hogy a negatív reklám is reklám, hiszen állásfoglalásra készteti az embereket, amire csak akkor képesek, ha állandó beszédtémájuk lesz az adott kérdés. A Kiscelli Múzeumban megrendezett Elmozdul a fal című kiállítás Mácsai István alkotásait tárja a látogatók elé, és teljesen a fentebb említett eljárásra apellál.  

A művészt rejtélyes kommunikáció övezi. Egyrészről sikere nem megkérdőjelezhető, a képzőművészeti kánonnak mégsem lett részese, és ennek okaként én a fotórealizmus művészeti irányzatát tudom megnevezni, még tágabban a régről ismert „mi számít művészetnek?” kérdést. Az emberi agy úgy működik, hogy a valamilyen szempontból esztétikus, könnyen dekódolható vagy azonnali érzéseket kiváltó alkotásokat kedveli. Monet harmonikus színpalettája és helyszínábrázolásai szinte azonnal nyugalmi állapotba helyezik a befogadót, míg Klimt témái érzelmi hullámvasúton utaztatják nézőit.  

Mácsai elsősorban a korabeli emberekből, utcaképekből és a városból inspirálódik, ami legtöbb esetben nosztalgiát tud kiváltani, de csak azokból, akik megélték a megkomponált korokat. A másik hangsúlyos érzés a döbbenet, hiszen az avatatlan szem nem tudja eldönteni, hogy fényképet, vagy festményt néz, lenyűgözi a hasonlóság.  

Az első pillanattól fogva mindenki képes értelmezni, hogy mit lát, az egyetlen esetleg felmerülő kérdés az lehet, hogy miért pont azt az utcát vagy nőt örökítette meg az alkotó. Ugyan a művek szépen komponáltak, ennek inkább mégis a cseresznyének kéne lennie a habostorta tetején, és nem az egész süteménynek. A látottak alapján akarva-akaratlanul is megszólal bennünk egy hang, ami felteszi azt a kérdést, amit hangosan sose mernénk, miszerint fotográfiát segítségül hívni egy festmény elkészítéséhez nem csalás? 

Ez a dilemma kiengedi a szellemet a palackból, és némiképpen validálja a művészetkedvelők és művészek által halálosan unott „ezt én is meg tudnám csinálni” kijelentést. Ehhez természetesen el kell árulnia a bűvésznek a trükkjét és fel kell vállalnia, hogy szélhámosság történik.  

Mindennek ellenére Mácsai felvásárlópiaca hatalmas, illetve a kiállítóterem is tele volt, amikor odalátogattam. Ennek oka visszavezethető a már fentebb is említett tényre, miszerint a tetszésnek” igenis van receptje, nem kell hozzá sok összetevő, a siker mégis szinte garantált. 

Az élethű alkotások mindig magukban hordozzák az azonosságban rejlő szürrealitást. Ez az érzés hangsúlyosabbá válik, amikor hétköznapi életterünkbe olyan objektum kerül, ami disszonanciát okoz. A tárlaton több olyan képpel találkoztam, ami zavarba hozott, és tanácstalanságot váltott ki belőlem. A Konyhai falikút csirkével, illetve Az oroszlán esetében a festményeken szereplő állatok szeme ugyanazt a kiszolgáltatottságot sugallta, amit a néző is megélt miközben belépett a kép világába. 

Hasonlóan az előző két alkotáshoz, fiktív alapokon nyugvó festménynek tűnt a Pesti halál is, azonban valós eseményt ábrázol, így megjelenik a morbiditás is. Ennek a műnek jót tesz a hiperrealizmus, valósággá válik valami, aminek nem szabadna elhagynia félelmeink lezárt dobozát. Lelkesedésemhez hozzátartozik az is, hogy üdítő volt a csendéleteknél és portréknál mélyebbre tekinteni.  

Cikkiro hosszabbítás

Mácsai István: Pesti halál, 1979, olaj, vászon, 60 x 100 cm, BTM Kiscelli Múzeum - Fővárosi Képtár

Ezen a kiállításon a szürrealitást tovább fokozta a modern és régi világ több szintű keveredése. Az érzést már megteremtette a tárlat első szegmense, ami az Arcok címet viseli. A nyitó teremben plafonig fellógatott fényképek és festmények keveréke fogadja a látogatót. Olyan, mintha egy középkori vár ebédlőjében találná magát a látogató, ahol minden generáció reprezentálja magát. Az összetartozásérzést tovább fokozta a modellek választása is, ugyanis vannak arcok, amik többször is visszaköszönnek. A Lány fekete kucsmában című festményen látható hölgy - vagy hozzá nagyon hasonló - feltűnik többek között az említett tömör képfalon is.  Az ismétlés könnyen észrevehető, így hamar otthonosan kezdni magát érezni a befogadó. Mint amikor közel az otthonunkhoz sétálunk, és mindenhonnan ismerős arcok és helyek néznek vissza ránk. Mindig van egy barátnő pár, akik mindenhova együtt mennek, vagy egy üzletember, aki csak egy helyen tudja elfogyasztani a kávéját.  

Ugyan az idilli hétköznapok emléke gyorsan hatást tett rám is, mégsem hagyhatom, hogy teljesen ledöntsön a lábamról. Szót kell engednem az ördögnek a másik vállamon, aki felveti a kérdést, hogy vajon nem egyszerűen sablonok többszöri felhasználásáról van csak szó? Ez a gondolat azonnal zavarba hoz, hiszen kiderül számomra is, hogy csak egyszerű műkedvelő vagyok, aki nem képes objektívan értékítéletet mondani anélkül, hogy ne vonná be saját érzéseit.  

A zavar ellenére további kérdések is felmerültek bennem. Nem tudtam megfejteni, hogy egy kortárs művész miért készít ennyi portrét. Több okból sem értem az erre való indíttatást. Először is, ugyan voltak idők amikor a festők megélhetés szempontjából készítettek ilyen témájú képeket, de mára az emberek nem igénylik, hogy arcképet fessenek róluk. Továbbá amikor egy szerettünket, önmagunkat vagy egy idegent megörökítenénk, a fénykép készítés erre tökéletesen alkalmas, nem csak gyorsasága, de életszerűsége miatt is. Ilyen mennyiségű portréval legutoljára a barátaim portfóliójában találkoztam, amikor be kellett bizonyítaniuk, hogy jól másolnak és készségesen végrehajtják a rajztanáruk által rájuk osztott feladatokat, habár rettenetesen unták az elkészítésüket. Ami itt igazi hatást tudott gyakorolni, az a képek mennyisége, de ezáltal a felismerés is nagyobbat ütött, hogy ezeknek az alkotásoknak nincs is igazi mondanivalójuk, és hogy a király meztelen.  

Lány fekete kucsmában

Mácsai István: Lány fekete kucsmában, 1963, olaj, vászon, 70 x 90 cm, Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria

Hangsúlyos részét képezték a kiállításnak a kollázsok is, amik szintén szembeállítottak két korszakot. Mácsai István korának megfelelő utcákat, téli tájat vagy éppen egy lakás bejáratát festette meg, és ezeket az üres tereket megtöltötte híres festmények részleteivel. Ugyan precíz pontossággal történtek a párosítások, így képesek újként hatni a már jól ismert alakok, mégis zavarba ejtő, hogy ismét egy már jól bejáratott ujjgyakorlatot kell több megközelítésből végignézni. 

A régi és új kedvelt kontrasztvilága kilépett a képekből is, és a helyszín szépen körbeölelte a koncepciót. Kiállítási térnek a Kiscelli Múzeum templomtermét választották, ami tökéletes, már-már túl jó helyiségnek bizonyult. A festményeket, fényképeket és vetítéseket felöltöztette az antik környezet, jót tett nekik, hogy nem fehér falakon lógtak, ugyanis üdítő volt a szemnek valami modern a kopár környezetben 

A tér közepén megjelenik a technika világa is. Síneken mozog három panel, amiknek mind a két oldalán képek lógnak, így a látogató mindig mást lát attól függően, hogy mi kerül takarásba. Szokatlan élmény, hogy a kiállítás alapvetően abszurd címe - Elmozdul a fal - ennyire szó szerint megtapasztalható, de mindenképpen okos húzás. Az interaktivitást tovább fokozták a kép, illetve film vetítések, amik elé le is lehetett ülni. 

Az itt látottakat legjobban egy bűvész-előadáshoz tudnám hasonlítani. A legtöbben tudják, hogy szemfényvesztés történt, a tér, mint egy vonzó bűvészsegéd elterelte a figyelmet arról, amiért mentünk. Néha ugyan felkaptam a fejemet, amikor egy-egy nagyobb attrakció történt, például kihúztak egy csirkét a cilinderből, a színpadra varázsoltak egy oroszlánt, vagy transzba ejtve lebegtették az egyik nézőt, alapvetően egyhangúan telt az előadás. Az mégis bebizonyosodott, hogy Mácsai István képes lett volna a szépen megfestett képeit üzenettel feltölteni, csak az a nagy kérdés, hogy miért nem tette meg.  

Tereh Natasa huszonhárom éves, Szentendrén él. 2022-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakán szerzett diplomát, jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem design- és művészetmenedzsment mesterképzésén tanul. 

mácsai2-1.jpg
Mácsai István spektákuluma

Ötödik alkalommal hirdettünk cikkíró open callt, ezúttal az Elmozdul a fal – Mácsai István Kiscellben című kiállítást elemző írásokat vártunk.

kiscelkover3.jpg
Mácsai István újra Budapesten

Ötödik alkalommal hirdettünk cikkíró open callt, ezúttal az Elmozdul a fal – Mácsai István Kiscellben című kiállítást elemző írásokat vártunk.

kiscelkover4.jpg
Nikotex harmónia

Ötödik alkalommal hirdettünk cikkíró open callt, ezúttal az Elmozdul a fal – Mácsai István Kiscellben című kiállítást elemző írásokat vártunk.