A Nem vagyok robot. A szingularitás határain című kiállítás szervesen kapcsolódik a Ludwig Múzeum kurátori csapata által felépített nemzetközi programhoz. Míg a 2020 novemberében nyílt Lassú élet. Radikális hétköznapok a természet és globalizmus problémáit tematizálta, a nemrég zárt Kiterjesztett jelen. Átmeneti valóságok című kiállítás az időbeliség és az aktuális társadalmi alapélmények összefüggéseit elemezte. A kiállítások célja a jelenkor paradigmáinak átfogó vizsgálata főként társadalmi, gazdasági és ökológiai szempontok alapján. A Nem vagyok robot kiállítás mai világunkat célzottan a technológia, a futurizmus és a poszthumanizmus kérdésein keresztül figyeli.

A tárlat teoretikus íve nyolc szakaszra tagolódik: a témák többek között a digitális infrastruktúra és a fenntarthatóság, a tech-hacking, az inverz appropriáció; a deepfake, fake news és a post facts, vagy épp az élet a jövő után. A kiállítás fókuszában az elsőként a fizikában ismertté vált szingularitás fogalma áll: olyan eseményt ír le, amelynek során az anyag megváltozik, a meglévő rend felbomlik és egy új ökoszisztéma, új rendszer vagy rendszerek hálózata jön létre; olyan drámai fejlődést, ugrást jelöl a társadalmi és technológiai folyamatokban, amely után az emberi lét alapjaiban változik meg. Vernor Vinge amerikai matematikus, a technológiai szingularitás egyik prófétája szerint „harminc éven belül meglesznek az emberfeletti intelligencia létrehozásához szükséges technológiai eszközök. Nem sokkal ezután az emberiség korszaka véget ér.” Ray Kurzweil, a téma neves kutatója úgy véli, hogy 2045-re megtapasztalhatjuk az emberiség történetének eddigi legnagyobb technológiai szingularitását: néhány éven belül felborulnak a társadalom alapvető pillérei, és teljesen megváltozik az, ahogyan emberként tekintünk magunkra. A biológiai test meghaladásáról, a mesterséges intelligencia térnyeréséről, az élet, a tudás, kreativitás vég nélküli kiterjesztéséről régóta folynak diskurzusok. A Ludwig Múzeum kiállítása ehhez a szövevényes összefüggési rendszerhez kíván szempontokat adni. 

A felgyorsult technológiai fejlődés korszakában hol van a határ emberi és gépi identitás között? A fiatal svéd multidiszciplináris művész, Arvida Byström a test és az online jelenlét mérgező kapcsolatát tematizálja a feminizmus bevonásával. Disembodied Daughter (Testetlen lány, 2018) című videómunkájában az Apple tudásnavigátor szoftvere, Siri önmagáról mint szexuális entitásról beszél. A mesterséges intelligencia működésének és az emberi tevékenység kontrasztjának keresztmetszetében Daniel Heiss médiaművész munkája áll. Heiss érdeklődése a computer science világa köré szerveződik, bemutatott projektje a Flick KA AI. Turing-teszt (2019) négy LCD-monitoron fut. A kijelzőkön látható emberek fotói fényképei a Zentrum für Kunst und Medien előcsarnokában található Flick KA AI fotófülkében készültek tíz éven keresztül. Az összegyűjtött több, mint ötvenezer kép jelenti az algoritmus alapját képező adatokat. A látogatókról készült eredeti portrék mellett a mesterséges intelligencia által kreált fényképek is láthatóak véletlenszerűen a monitorokon. A felület ad pár pillanatot, hogy találgathassunk: amit látunk, az vajon emberi vagy számítógép által generált fotó? A feladvány sokszor zavarbaejtően nehéz, a felmérések szerint 48% a találati arány. A számítógépes szoftverek eddig ismert szerepének drasztikus meghaladása, alkotó és érző entitásként való ábrázolása több művész munkájában jelenik meg kiindulópontként. Lawrence Lek animációja, a Geomanta (2017) egy különleges sinofuturista, avagy kínai sci-fi világban játszódik 2065 Szingapúrjában. Főhőse egy meteorológiai műhold, amely kreatív feleszmélése során úgy dönt, hogy művész szeretne lenni. A munka az emberi zsenialitás és művészi egyéniség értékének és kizárólagosságának kérdéseit is érinti, tovább bontva a kiállítás tematikáját: a technológiai, poszthumanista világrendben hogyan alakulhat az intelligens gépek, programok és az emberi lények egyenrangú félként kezelése. 

A futurizmus és a technológiai szingularitás kapcsolatából számtalan jóslat és science fiction történet született az utóbbi évtizedek során. A mesterséges intelligencia predikciós készségére is reflektál a Binaura művészduó (Nagy Ágoston és Samu Bence) Jövőgép (2019) című munkája, amely egy rajzológép segítségével rövid, haikuszerű jóslatokat generál. A jóslatok elemeit irodalmi szövegekből, online felületekről nyeri az algoritmus. Egy gomb lenyomásával tollrajz és jóslat fabrikálódik, amelynek elkészültét gong jelzi. 

A játékosság beemelése a tárlat elméleti szövedékébe  felfedezhető még James Bridle és Biró Dávid munkáin is. Mindkét művész a tehnológia meghekkelését, a fejlesztések működésének esetlegességét mutatják meg. Bridle  önvezető autóját körbefutó útburkolati jellel téveszti meg, amely az áthághatatlan záróvonal érzékelésének következtében megmoccanni sem tud. Biró Do you accept cookies (Elfogadja a sütiket?, 2020–2021) című fotósorozatain olyan „arcmodelleket” épít, amelyeket az okostelefon kamerái már emberi arcként ismernek fel – de számunkra zagyvák és idegenek. 

Az utolérhetetlenül fejlődő technológia mára már mozgalmakat és művészeti műfajokat teremtett. Ilyen a nyolcvanas években kibontakozó, azóta pedig széles körben ismert transzhumanizmus irányzata, amely az emberi test és szellem javításának és végtelen kiterjesztésének elősegítésén alapszik. A transzhumanisták az emberi természetet folyamatban lévő, félkész állapotnak tekintik, amelyet racionális technológiai eszközökkel megtanulhatunk újraformázni és az embereketolyan lényekké alakítani, akik sokkal kívánatosabb képességekkel rendelkeznek, mint a jelenlegiek. A transzhumanisták meggyőződése, hogy az emberiség ma ismert kondícióit nem kell az evolúció végpontjának tekinteni, az emberközpontú világkép regnálásának leáldozott. 

Az első hivatalosan – a brit kormány által – is elismert kiborg személy Neil Harbisson képzőművész a kiállítás megnyitóján művésztársával, Pol Lombartéval szonokromatikus zongoraperformanszt adott elő. Harbisson színvakon született, koponyájába chipet ültettek, amelyhez antenna, azaz „eyeborg” csatlakozik. Ahogy Maj Ajna kurátori szövegéből megtudhatjuk, „a készülék rezgésekké alakítja a fényhullámokat, amelyeket aztán a művész csontvezetés által a belső fülében hall. Továbbá, az internetkapcsolatnak köszönhetően közvetlenül a fejében tud fogadni telefonhívásokat és a számára küldött zenéket, videókat vagy képeket.” Mint minden hatásnak, a technológiai fejlődés újbóli robbanásainak is van érzékelhető ellenhatása. A kivonulás, a digitális detox napjainkban egyre népszerűbb formája a mentális egészség megőrzésének. Kutatások igazolják, hogy a telefonunk pittyenésére emelkedik a stressz-szintünk, függőségi viszony alakul ki elektronikai eszközeinkkal, ugyanúgy, mint közösségimédia-felületeinkkel. A kényszeres online jelenlét és folyamatos kapcsolatban állás mások tevékenységével, a lemaradástól, kihagyottságtól való félelem érzetét írja le a FOMO (Fear of Missing Out) kifejezés. A kiállításban a tematikához Zámori Eszter és Fülöp Szabolcs csatlakozott, Zámori mobiltelefont helyettesítő fa tenyérékszerrel, Fülöp elektroszmog-detektorral. 

A válasz a kérdésre, hogy a művészeti tevékenységek továbbra is megmaradhatnak-e az ember sajátjának, már egyre kevésbé egyértelmű – habár a művészetben felmerülő fontos problémafelvetéseket a legfejlettebb technika sem képes (még) olyan mélyen és rétegeiben is megvilágítani, mint az emberi kogníció. Az adatalapú művészet határai egyre provizórikusabbak, ember és technológia kapcsolata folyamatos fejlődésen, alakuláson megy keresztül. Ez egy hosszan elhúzódó evolúciós folyamat, avagy paradigmaváltás, amelynek számtalan lehetséges végkimenetele közül a disztópikus forgatókönyv okozta fenyegetettség nem a gépektől, hanem sokkal inkább a hatalmon lévő emberektől, döntéshozóktól származhat. Ahogy Készman József, a kiállítás egyik kurátora is fogalmazott, egyelőre nem a gépek öntudatra ébredésétől kell tartanunk, hanem attól, hogy a fejlett technológia rossz kezekbe kerül. Ennél sokkal kecsegtetőbb optimum, amelyet alátámasztanak a napi szinten olvasott hírek, hogy az eddig megszerzett tudás a művészet, a környezet és az emberiség szolgálatába állhat, kiterjesztve a kreativitás és a lehetőségek spektrumát.

„Nem vagyok robot.” A szingularitás határain
Ludwig Múzeum, Budapest, 2022. november 27-ig
Kurátorok: Készman József, Maj Ajna, Nolasco-Rózsás Lívia, Üveges Krisztina