Izgatottan gyülekeztek a nézők a Bánkitó Fesztivál színházi sátra előtt péntek este. A fesztivál szervezői a kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fektetnek rá, hogy a kultúra és a művészet is helyet kapjon a programban. Háromrészes cikksorozatunkban az idei Bánkitó Fesztivál színházi programjairól mesélünk.

Annak ellenére, hogy Game Changert tavaly ősszel mutatták be, második verzióját pedig idén februárban is lehetett látni a Trafóban, a nézőtér némi helyezkedés után teljesen megtelt. A színpadon három szék és mellettük ásványvizes üvegek. Ezen kívül semmilyen díszlet vagy látványelem, csak az alkotók – Molnár Csaba, Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre –, akik arra biztatnak, hogy üljünk minél közelebb a színpadhoz. Az első sorban pár percig semmit nem látok a szemembe világító lámpáktól, aztán a táncosok egyszercsak elfoglalják helyüket egy-egy széken, és köszöntik a közönséget. „Akkor beszélgessünk arról, amit az előbb láttunk. Mi tetszett, mi nem tetszett az előadásban?” – érdeklődik Vadas. Hirtelen egy ismerős, mégis sokszor feszengést okozó helyzetben találjuk magunkat: kérdezni kellene, véleményt megfogalmazni, nyilvánosan megszólalni, ráadásul az sem világos, milyen előadásról beszélünk. Néhányan belemennek a játékba és kérdeznek, például, hogy mi volt a koncepció, miért használtak annyi láncot a díszletben vagy hogy miért volt ilyen rossz a zene. Mások kevésbé veszik a lapot, valaki türelmetlenül ad hangot annak, hogy nem érti, miről van szó. Nem érkezik megnyugtató válasz, helyette Vass Imre azt veti fel, hogy mélyebben kellene értelmeznünk a látottakat, nem csak a jó és rossz tengelyén. Megemlíti Lars Von Trier Öt akadály című filmjét és az eszköztelenséget mint inspirációs forrást. A színpad és a nézőtér határvonala, a színházi tér zártsága, a táncos és koreográfus közötti hierarchikus viszony mind szóba kerül a fiktív közönségtalálkozón. A kényelmetlenséget lassan felváltja a helyzet komikusságából fakadó humor, és a klisészerű mondatok mögött felsejlik az önirónia. Ekkor már kirajzolódik az is, hogy az alkotók közötti személyes hangú párbeszédekre épülő darab a színészi játék, az improvizatív, a közönséget is megszólító helyzetek és a tánc elegye lesz.

A politikában és sportban is használatos fogalom, a game changer olyan taktikai lépés, amely a szabályok teljes felrúgása nélkül képes gyökeres változást elérni. Az előadás kiindulópontja ez a hirtelen, drasztikus váltás volt. Az alkotói folyamatot a pandémia miatti teljes leállás előzte meg, ez a csendes, bizonytalansággal teli időszak ugyanakkor lehetőséget teremtett az önreflexióra. A három táncos-koreográfus már többször működött együtt valamilyen formában, ugyanakkor ez volt az első alkalom, hogy ebben a felállásban hoztak létre darabot. A próbák úgy kezdődtek, hogy meginterjúvolták egymást, majd ezek a művészetről és saját tapasztalataikról szóló beszélgetések vezettek el a közös gondolkodáshoz a táncról, annak szakmai infrastruktúrájáról és intézményeiről. A kritikai élt feloldja a darabot átható humor és játékosság. A táncosok időnként bevonják a közönséget, majd ismét a színpad vagy a próbaterem zárt világát figyelhetjük meg külső szemlélőként. 

Vass Imre bizonytalan táncmozdulatai közben egy vontatott Enya-szám szól. Az úgynevezett barna táncot járja, aminek a darab szerint az a célja, hogy teljesen érdektelen legyen, és semmilyen ingert ne váltson ki. Vadas Zsófia Tamara is csatlakozik az unalom megjelenítéséhez, miközben Molnár Csaba panaszkodik, hogy milyen koszos a próbaterem, és egy vizes felmosóronggyal a színpadra írja: time out. Az egyszerű gesztusból született felirat díszletté válik, és innentől fogva meghatározza a színpadképet. Szembetűnő, hogy milyen változatos módokon szövik át az előadást a szöveges tartalmak: a párbeszédek és a padlóra írt szöveg mellett a falon egy Scooter-számból kiemelt részlet villog: „The chase is better than the catch” (A hajsza fontosabb, mint a zsákmány). A kilencvenes évek nagy visszatérésüket élő, bulikban rendre őrjöngést kiváltó dance slágereinek banális, könnyen megjegyezhető, de mégis manifesztumjellegű szövegei a trash esztétikát és a nosztalgikus hangulatot idézik fel. 

A mozgás lassan szivárog be az előadásba, el is hangzik, hogy táncolni is kellene, hisz azért érkezett közönség. Amikor viszont koreográfiát látunk, a mozdulatok sora olyan pillanatokban csúcsosodik ki, mint például Vass Imre egy romantikusnak szánt, összetört szívű férfiról szóló számra előadott szólója vagy amikor mind a hárman labdajátékokat imitálnak, és időnként a közönség felé dobják a labdát. Ez a könnyedség jó táptalajt biztosít az időnként filozofikus hangulatú, elmélkedő, a kortárs művészetet és a táncot professzionálisan művelők életformáját megragadó gondolatoknak. A felismeréshez azonban nem feltétlenül egyenes út vezet, és az sem biztos, hogy szükség van magyarázatokra: a hagyatkozás az érzékekre sokszor közelebb visz a rejtett tartalmakhoz. A kezdeti feszengés után meglepetésekkel, váratlan pillanatokkal teli, valódi élményt nyújtó előadás bontakozik ki a színpadon, ahol a kötetlen felszabadultság felülemelkedik a racionális gondolkodáson és a nehézségeken. Ennek a megtapasztalása mindig is értékes volt, jelen körülmények között pedig szinte felemelő érzés.

Nyitókép: Neogrády-Kiss Barnabás