Az ónos eső, ami a minap bevonva a várost, kemény tárgyakká alakította az egyébként változó halmazállapotú, főként kevésbé kemény felületeket, felolvadt, mire másodszorra néztem meg Varjú Tóth Balázs A legrövidebb idő elve című kiállítását a Budapest Galériában.

Az előző napi jég köddé olvadt, vagy inkább jégpárává vált, ami a Galéria Duna-parthoz közeli környékén még sűrűbb volt. Több okból mentem vissza másodszorra Varjú Tóth Balázs (továbbiakban néhol VTB) kiállítására. Azon túl, hogy erős és precízen megkomponált kiállítást hoztak létre Gadó Flóra kurátorral, amiért számomra igazán kiemelkedő tapasztalattá lett, az a korszellem pontosnak ható letükrözése. Arra nem vállalkoznék, hogy a korszellem meghatározásán keresztül megpróbáljam körülírni vagy elhelyezni, miért gondolom kiemelkedőnek A legrövidebb idő elvét. Már csak azért sem, mert úgy érzem, maga a korszellem nem teszi lehetővé a körülírást. Emiatt is inkább visszalépnék a Duna-parti ködtérbe.

Valószínűleg VTB is a körülírás párolgó tájékozódási pontjait keresi: visszatükröződésekkel, visszhangokkal, világítótoronnyal (ködlámpa?), és azzal, ahogy a biztosnak vélt tárgyak körvonalait megnevezve felszámolja azokat. A legrövidebb idő elve eredetileg egy olyan optikával kapcsolatos elmélet, amely a fény különböző közegekben terjedő sebességét próbálja meghatározni. A címben megnevezett elmélet ettől függetlenül lazán kapcsolódik a konkrétan látható művekhez, inkább arra szólít fel, hogy mi határozzuk meg a látottak alapján ennek az elvnek a definícióját. A kiállítás kiindulópontját a művész írása adja, melynek négy fejezetét változtatták részben térbeli, részben időbeli tapasztalássá a galériában.

A szöveget több különböző férfi és női hang olvassa fel. Többszólamúsága egy személyes vizsgálatot tesz személytelenné vagy inkább egótlanná. Ez, a személyes ego megfigyeléseinek analizáló felbontása talán a legrövidebb idő elvének egyik fő tézise. Habár egy nagyon pontos és szinte a megszállottságig analizáló írásról van szó – melynek fejezetei egyszerre, bizonyos bekezdései pedig külön-külön megkezdve hallhatóak a kiállítás négy szobájában – hatását tekintve alapvetően lírai teret képez. Annyiban szinte biztosan, hogy egyik célja a tér-költészeti vizsgálódás. Gaston Bachelard-féle térköltészetbe kerülünk. Annak a fajta költői és filozófiai érzékelés-közelítésnek, amelyet Bachelard egy intim környezet körülírásával épít fel a Tér poétikája című írásában, valószínűleg legalapvetőbb állítása, hogy a dolgokat elsősorban folyamatukban, és ezáltal változó minőségükben tudjuk észlelni, megtapasztalni. Bachelard azt írja, hogy a költői képnek van egy olyan saját entitása és dinamizmusa, amit egyfajta éber és nyitott lelkű figyelemmel lehet csak lekövetni, avagy rácsatlakozni a részben tőlünk is független, a világban mégis aktív költői együtthatásokra. Bachelard-nál a térköltészet folytonos topológiai átváltozásait a ház tereinek, tárgyainak alapos költői analízise adja. Varjú Tóth Balázs írásában egy „apró, vörös folt villódzása” a kiindulópont. Ennek a foltnak a percepciós és kognitív lekövetése indít el minket VTB szöveg- és videókép tereibe. 

A terekbe való belépés előtt, egyfajta bevezető előtérként egy vetítés látható: egy kéz egy optikát tart, amelyet a projektorhoz szerelt tükör részben „eltérít”. Mintha már itt megkezdődne a folyamatosan változó észlelés lehorgonyzására törekvő tudat részben kétsége, részben magának a lehorgonyzásnak az igyekezete. Ez az a kettős vizsgálódás, ami alapmotívumként végigkísér minket a kiállításon. Merthogy fókuszálni nagyon nehéz. Ez visz vissza minket a köd-kor-szellem megfogalmazásának lehetséges lehetetlenségéhez. VTB kényszeresen leíró környezet letapogatása egy heroikus igyekezet. Mintha minden azért lenne „odakint”, azon az üres szobán kívül – aminek „mennyezetét fürkészi” a művész–, hogy a figyelemtől, a fókuszról, és a bachelard-i „lelkesen” nyugodt szemlélésről leválasszon. A világ ingerei, villódzóan szeduktív, színes és sokformájú jelenségei elrejtik, összezavarják, megtévesztik, ezáltal ködbe és bizonytalanságba burkolják valódi költői lényegüket. A buddhista „majomtudat” felfüggesztése, vagy inkább pillanatnyi lehorgonyzása A legrövidebb idő elve, aminek megtapasztalása révén a költői tér és időlényeg felmutatkozhat. A szöveg- és tudat-folyamot a kiállítás négy terében megjelenő és figyelmes kontemplációra késztető munka horgonyozza le. Vagy legalábbis próbálja a lehorgonyozni igyekvő figyelem logikáját felfedni. Merthogy tárgyak, művek, formák, még ha aszkétikusan visszafogott módon is, de a majomtudatot mindig stimulálják. Asszociációkra, összefüggésekre késztetik. Ami a kiállításban mégis megtörténik, hogy a szöveg és a videók által is, ha csak pillanatokra, de fülön csíphetjük a majmot. 

Jó kiállítás és jó művészet révén, az asszociációk és inspirációk tere persze újra kiszabadítja azt, és visszakergeti a ködjelenségek forgatagába. Az első tér apró videómonitorán látható, feje tetejére állított tájkép mintha a nyitó tükörrel eltérített kép kijelentését vinné tovább. Nem azt látjuk soha, amit látunk, mert figyelmünk és észlelésünk folyton vándorol. Egyrészről a tér megfordult, másrészről a film- vagy videóforgatásokon használatos monitor egy megduplázódása annak, amit az operatőr észlelhet. A valóságtól már többszörösen távol kerültünk, és nem lehetünk biztosak benne, kinek az észlelését kapjuk meg eltérített formában.

A következő szobában az éjjeli autópályán közelítünk egy világítótoronyhoz. A tornyot a sötét autópályasáv felező vonalának és fényvisszaverődéseinek folyamatában később és közelebb, majd alulról látjuk meg. David Lynch Lost Highway című filmjének tudati elbomlása és vesztett orientációja merülhetne fel referenciának. Annak persze egy inverz változata. Míg Lynch filmje a purgatórium démoni jelenséghalmozásán keresztül beszél a tudat feloldódásáról, addig VTB már egy eleve lecsupaszított tudat megfigyelésein keresztül közvetít. Lynch-nél minden tér vagy tárgyrészlet fenyegető és baljós. Varjú Tóth kiállításában mintha inkább egy démoniságukat már elvesztett, semlegesebben oldódó, újraorientálódás kezdeteit kapnánk. Esetleg a végét nem a kezdetét, de szintén buddhista referenciával a két irány összeérését csak egy nagyon vékony hártya választja el.

Ha nem is démonian, de mégis legfelkavaróbb a sorban következő, egyben legfényesebb tér. Itt a szövegben említett szoba körvonalainak fény- és térváltozásain keresztül a tájékozódás immár nemcsak a feje tetejére fordul vagy elsötétedik, hanem „a semmiben, az anyagtalan, fénytelen, időtlen semmiben” mozdítanak át minket. A szoba „körülhatároltsága” feloldódik és a „falakon túlitól” elválasztotthoz vetődünk ki. Ez a falakon túli a negyedik tér „szobája”, ahol egy jellegzetes holland tengerparti tájban láthatunk egy kisebb épületet, háttérben a tenger hullámzását és egy világítótorony távoli fényének körforgását. A napszak nem egyértelmű, lehet éppen sötétedés vagy világosodás. Az sem teljesen bizonyos, hogy ez a tipikus németalföldi horizont a vég-nélküli szabadságot, kiszabadulást nyújtja, vagy a határtalanság klausztrofóbiájába zár be ismét. A „nem-terekből” inkább egy köztes „bardo” térbe érkezünk várakozni. A kozmikus várószoba vagy várótér minősége a műveknek leginkább ebben, a negyedik, kéklő tájképet képező videómunkán keresztül érezhető meg. Meg azonban mégsem érkezünk, mert a terekben folyamatosan ismétlődő szöveg és a videók önmagukba forduló újrakezdése folytonos vándorlásra késztetnek. Középpontja nincs a folyamatnak, csak dinamikája és a dinamikához szükséges tájékozódási pontok megtalálásának vagy kijelölésének küzdelme.

Varjú Tóth Balázs a kiállításhoz mellékelt beszélgetésben megemlíti, hogy mióta az elmúlt néhány évben Hollandiában él vált fontossá, hogy magyarul írjon és filmes vagy mozgóképes hozzáállását újrakontextualizálja az éppen aktuális kiállítóterekbe. Adná magát, hogy film és irodalmi referenciáit stílusukból fakadóan – egyszerre sűrű és mégis szikáran analitikus, elnyújtott és kontemplatív – olyan magyar alkotókhoz kössük, mint Nádas Péter, Krasznahorkai László vagy Tarr Béla. Úgy látom, hogy talán az emigráció helytalálásának tematizálása, vagy a tengerparti „kék tér” felszámolódás miatt, de W.G. Sebald könyvei és Derek Jarman Blue című filmje esztétikailag és szellemileg is közelebb állnak Varjú Tóth-hoz.

Hasonlóan Sebald-hoz, a fény-kép tér- és történetemlékezéséhez köthető műfajt VTB is kifordítva használja. „És akkor egy fényképet készítünk, pontosabban én készítek fényképet, arról, ahogy fekszem ott, pontosabban, arról, amit látok – hogy ez viszont ne múlhasson el nyom nélkül –, arról a korábban már tárgyalt, könnyen körülhatárolható, aprócska pontról – vagyis hát ki tudná megmondani valójában mekkora, és honnan nézve akkora…” -írja Varjú Tóth. Vagyis valaki mondja a térben, miközben mozgó-képet készít a nyomtalan elmúlás, vagyis fény-tér feloldódási folyamatairól. Akárcsak Sebald-nál, a kép és szöveg egymást nem kiegészíti – abban az értelemben, hogy az egyik nincs meg a másik nélkül – és nem is illusztrál. A Sebald regényeiben megjelenő képek úgy tesznek, mintha illusztrálnának, olyanok, mintha a történetek konkrét szereplői lennének. Ezt azonban csak a (majom) trénelt tudatunk kapcsolja össze. Sebald-nál a képek a tágabb valóság általános vagy kozmikus forgatagából rendelődnek a történethez, párhuzamosan futnak mások hasonló történeteivel, amelyek összetalálkoznak az író személyesen fikciós történeteivel. Varjú Tóth Balázsnál a korábban említett személyesség leválasztása az, ami mégis újra és újra visszakapcsolódik a közös, többszólamú történet mesélésbe. 

Sebald Kivándoroltak regényének második története mottójául írja: „Némely ködfolton nincs szem, mely áthatolna.” Sebald könyvének emigráns életei mind mély egzisztenciális és ezáltal orientációs válságba kerültek. Habár A legrövidebb idő elve kiállítás tereiben és történeteiben nincs köd, szellemi küzdelme, úgy érzem, pont ezzel az áthatolhatatlannak tűnő, talajvesztett egzisztenciális és tudati köddel küzd. VTB esetében szintén egy kivándorolt térkeresési személyessége ez, mégis kiemelkedik a saját „ön-képtelenségi” önsajnálaton és képes egy univerzálisabb képet festeni. A köd az az elhomályosult tudati állapot is, amelyet a végtelenített információ és inger-kép mennyiség nyugvópont nélküli örvényén keresztül élünk. Ez a végtelenített forgatag folyamatosan a legrövidebb idő lehetőségét kínálja. A legrövidebb idő vágya pont annak a szigorú metafizikai ön- és környezetszemlélésnek az ellentéte, amelyet Varjú Tóth létrehoz. Miközben nyughatatlanul vágyakozunk a legrövidebb idő alatt elérhető tudati kiszabadulásra, minden olyan minőséget elvesztünk, amire a kiállítás felkér minket. 

Ez egy nehéz kiállítás, mivel azt kéri tőlünk, hogy saját időnkből és figyelmünkből úgy áldozzunk, hogy cserébe nem biztos a leggyorsabb kielégülés vagy bizonyosság megtapasztalása. És mégis, aktív szemlélésen és kontempláción keresztül képes a ködben új tájékozódási pontokat kijelölni.

Varju Tóth Balázs: A legrövidebb idő elve
2023. november 15. – 2024. január 28
Kurátor: Gadó Flóra
Budapest Galéria