Tavaly januárban jelent meg Schmied Andi könyve, a manhattani luxusfelhőkarcolókból nyíló kilátást bemutató Private Views: A High-Rise Panorama of Manhattan (Privát kilátások: magaslati körkép Manhattanről), amely gyorsan magára vonta mind a média, mind a művészeti élet figyelmét. Schmied projektjéről többek között a New Yorker, az Artnet News, a Vice vagy az Artchitectural Digest cikkezett. A könyv már a negyedik ezerpéldányos kiadását éli meg.

A Private Views ötlete 2016-ban, Schmied három hónapos New York-i rezidenciaprogramja során született meg, a sorozat pedig 2020-ban készült el, épp a covid-hullám első lezárásait megelőzően. (1) A projektet több oldalról lehet megközelíteni: egyszerre fotóesszé, performansz és szociológiai tanulmány. A Trapéz Galéria kiállítása pedig ezt a három vetületet igyekszik összesűríteni a kiállítóterében. 

Aki járt már New Yorkban, talán ismerheti azt a furcsa, szorongató érzést, amely az egyre magasodó felhőkarcolók erdejében sétálva hasít bele az emberbe: milyen elenyésző pontok vagyunk az emberiség sokadalmában. És talán még kisebbnek és jelentéktelenebbnek érezzük magunkat, amikor e látszólag elérhetetlen luxuslakásokból álló épületek kapuján mégis kilép valaki, rádöbbentve minket, hogy léteznek, akik e sokaság felett állnak. Szó szerint is, hiszen amíg egy hétköznapi turista vagy helyi lakos csupán négy New York-i felhőkarcolóból láthatja a várost madártávlatból, addig a gazdagok számára számtalan luxusapartman nyújthat egyedi panorámát. Ennek az elitnek az élettereit tárta mindenki elé Schmied Andi Robin Hoodként a szerepjáték és egy analóg kamera segítségével.

Schmied Andi a rezidenciaprogram idejét és az anyagi támogatást annak szentelte, hogy létrehozza alteregóját, Schmied Gabriellát, a milliárdos feleséget, aki új otthonát keresi a manhattani luxuslakások között. A gondosan felépített karakter segítségével a művész huszonöt manhattani felhőkarcoló újonnan elkészült lakását járta be, miközben rádöbbent arra, hogy a mindannyiunk által vágyott luxusvilág milyen sablonos, életterei milyen élettelenek, berendezési tárgyai pedig – az aktuális trendekhez igazodva – milyen könnyen kiszámíthatóak. 

Erre pedig nemcsak a lakásbejárások során dokumentált folyamatosan ismétlődő belsőépítészeti elemek mutattak rá, hanem azok a beszélgetések is, amelyeket Schmied Gabriellának kellett folytatnia a lakásokat bemutató ingatlanügynökökkel, akik nap mint nap szintén szerepjátékot játszanak klienseikkel.

A Trapéz Galériába lépve e beszélgetések és lakásbejárások rejtett kamerás felvételeit láthatjuk egy óriási tévéképernyőn. A telefonnal, titokban videózott, remegő kezű felvételek, a néhol nehezen érthető, feliratozott párbeszédek az amerikai realityk hangulatát idézik, és hatásuk is hasonló: a megnyitó során az emberek néma csendben csoportosultak és tapadtak a tévé képernyője elé, hogy meghallgassák az ügynökök és Gabriella között elhangzott, a gazdagok világát leíró kliséket. Bár a felvételeket a művész eredetileg csak jegyzetként szánta saját megfigyeléseihez, a videó kivetítésével egy olyan voyeurisztikus szerepet kínál a néző számára, melyet tudatosabb tervezéssel sem alakíthatott volna sikeresebben. Miközben Schmied elhiteti az ügynökökkel, hogy komolyan számít számára, tartozik-e az ingatlanhoz golfszimulátor szoba, a  megfigyelő kiélheti – a reality showk nézettségét is tápláló – szocipornó iránti vágyát. 

Egy olyan eklektikus, trash stílusú alkotás születik meg azzal, hogy a felvételeken rosszul hallatszódó párbeszédek rá vonatkozó részeit a művész újra felvette, és a telefonnal felvett videót változó New York-i látképek fotóira illesztette – így a képarányt a szélesvászonhoz igazítva –, amely stílus abszolút kontrasztban áll a sarokban sorakozó, csillogó könyvhalmazzal és a következő terem letisztult atmoszférájával. 

A második terembe lépve egy panorámás luxuslakásba érkezünk. Középen egy hatalmas gyapjúszőnyeg lebeg a mára már a felső tízezer jólétének szimbólumává vált Perrier vizesüveg lábakon, a sarokban márványból és építkezési anyagokból készült posztamensen átlapozható ingatlanbrosúrák találhatók, a falakon pedig tizenkét fotó fut körbe: a manhattani apartmanok panorámáit mutatják be.

A terem rendezése logikus, jól megtervezett, könnyen dekódolható szimbólumrendszerrel él. A látképek világába érve, a hangos videó után a tér lehalkul, az elegáns enteriőrök és lélegzetelállító panorámák egy pillanatra mindannyiunkat levesznek a lábunkról. Persze csak addig, amíg észre nem vesszük, hogy minden egyedinek mondott dizájnerlakás egyforma megoldásokkal él, és korántsem minden olyan tökéletes, mint amilyennek első ránézésre tűnik: az ígért panoráma egy ködös napon eltűnik, a sokszor még befejezetlen terek építési terület látszatát keltik a vágyott otthonban. 

Schmied kritikáját nem szabad félreérteni: ő nem az, aki, mikor végre meghívót kap egy rég vágyott exkluzív partira, csak arra használja az alkalmat, hogy szőrszálhasogató módon belekössön mindenbe. Schmied egy könnyen értelmezhető, hétköznapi elemeket felhasználó pop-artos mázba csomagolva teremt platformot az olyan társadalmi problémákról folyó diskurzusnak, mint a lakhatási válság, a felhőkarcolók élettani hatása, az építészet eltávolodása az emberi lényegtől, a pénz világát átható hamisság és a szexizmus. Mindezekről részletesen lehet olvasni a galériában is átlapozható könyvben, amelynek társszerzői például a nemrég elhunyt építész-író Michael Sorkin vagy az építészettörténész Anthony Vidler. A könyv egyébként maga is műtárgy: gyönyörű színekbe kötött, szeretnivaló objektum, amely tulajdonképpen a coffee table book zsánerének paródiája – a túlméretezett, keménykötésű művészeti albumokat általában csak lakberendezési célból helyezik el a lakásokban. Ezek a könyvek visszatérő motívumok a Schmied Andi által dokumentált terekben. Az általa készített kötet pedig úgy válik a zsáner paródiájává, hogy lényegét kifordítja: a benne található fotók olykor „csúnyák” (2), miközben az írásos tartalom nem semmitmondó kommentár, hanem éles társadalomkritika. 

A Trapéz Galéria kiállításának közepén hatalmasodó gyapjúszőnyeg is a lakásokra jellemző motívumokkal játszik. A szintén a luxustermékek elemeit beépítő alkotás felületén a márványok márványa, a Calacatta Tucci mintája látható, rajta Manhattan nyolc legmagasabb tornyának állatmintás sziluettje és egy kiterített zebrabunda – a legdrágább állatszőr – fekszik. Az exkluzivitás kliséinek halma pedig a már említett harmincdolláros Perrier vizesüveg lábakon áll. A túlméretezett szőnyeg akadályozza a látogatót, hogy kényelmesen körbejárja a teremben található fotókat. A művek egy részét egyébként 2021 őszén már Brnóban is lehetett látni Schmied Andi egyéni kiállításán – ott a szőnyeg a szintén drága Evian vizesüvegeken lebegett. (3)

A kiállítás kapcsán két kérdés merült fel bennem. Az egyik Schmied projektjének etikai határaival kapcsolatos, amelyet érdekes módon került a sajtó. Az ügynökök ugyanis – bár hiába önkéntes résztvevői ennek a hamis világnak – tudtuk nélkül lettek lejáratva. Ráadásul, bármennyire is igazodnak a sztereotipikus marketingmódszerekhez, nem ők azok, akik ezeket a felhőkarcolókat építik. És bár valószínű, hogy sokan közülük tényleg részesülnek ennek az elit világnak a kiváltságaiból, nem tudhatjuk, hogy van-e köztük, aki hozzánk hasonlóan csak vágyik rá. Talán a kiállítást látva nem elég egyértelmű, ezért fontos azt is hozzátennem, hogy a videót csak Magyarországon mutatták be az ügynökök anonimitásának tiszteletben tartása végett. Bármely szövegrészletet pedig, amely az ingatlanügynökök kilétét felfedte volna, megváltoztattak.

A második egy sokkal nagyobb volumenű problémakört érint: a művészet szerepét és finanszírozását illeti. Schmied legyártatott alkotásai egy kereskedelmi galériában kiállítva – bár talán milliókba azért nem kerülnek – egy átlagember számára nem megfizethetőek. Schmied tehát kritikát fogalmaz meg az elitizmussal szemben, miközben alkotásait mégis e megkülönböztetett rétegnek kínálja. Nyilvánvaló, hogy a művész elsődleges célja a projekt elindításával nem az volt, hogy a felső tízezer élettereinek a művészeti piacon való értékesítésével pénzt keressen, ám a megszületett művészi anyag egy része (értve ezen a szőnyeget és a fotókat) egy kereskedelmi galéria által közvetítve ugyancsak drága lakások belső tereit fogják díszíteni. Még egyszer kiemelném, a művészet lényegének ezen ellentmondásai jelenkorunk általános érvényű kérdései, melyre Schmied művei is csak példaként szolgálnak.

Mindezek felvetésével nem Schmied Andi projektje irányi elismerésem szeretném csorbítani, csupán igyekszem kiemelni, hogy a világban nem létezik tisztán fekete vagy fehér, jó vagy rossz. Pont úgy, ahogyan mind egyszerre borzadunk el a luxusvilág pazarló életmódján, miközben titokban mégis vágyakozunk egy Central Parkra néző apartmanra. 

Schmied Andi – Private Views: A High-Rise Panorama of Manhattan 
Trapéz, Budapest, 2022. január 31-ig 

Schmied Andi a MOME doktori iskolájának hallgatója, és kutatásának területe jelenleg a társadalom legfelsőbb 0,01%-ának életterei és velejárói.

^{1 Andi Schmied: Private Views: A High-Rise Panorama of Manhattan. Prága, VI PER Gallery, 2021, andischmied.com 
2 Az analóg kamerával készült fotókról így nyilatkozott a művész az Artnet Newsnak: news.artnet.com
3 Andi Schmied: Private Views. A High-Rise Panorama of Manhattan, Brno Gallery of Architecture,  Brno, 2021. október 7. – november 26.,fa.vutbr.cz}