Radikális lelassulást, pszichedelikába átszellemülő, értelmező szemléletet és ép gazdatestet követelt Radvánszki Levente Infection [Fertőzés] című egyéni kiállítása, amely a K6 Projekt Galériában volt látható.

A kétsejtű tér nyolc alkotást fogadott be, Gallai Renáta kurátor elképzelései alapján. Belépve szemben egy kisméretű festmény köszöntötte a nézőt, ez adott szilárd alapot Radvánszki új műveinek értelmezéséhez. 

Lágy, függőleges gradiens uralja a kép hátterét, amely a lila egy meleg árnyalatát – lefelé haladva – steril fehérré változtatja. A halványuló lila tömeg egybefüggőségét cserépszerű, lebegő szilánkok törik meg; neonzöld köd tartja őket a felszínen. A kép bal oldalát nemes egyszerűséggel fedi el egy képhatáron túlfolyó, masszív, barázdált, sárszerű hasáb. Fokozatosan ez is kifehéredik, balra lent egy akromatikus, vakítóan fehér sarok marad szabadon, a fotográfiai túlexponálás hatását idézve. A #Wom-147 című festmény előrevetíti Radvánszki új festményciklusának alapelveit. Látószervi illúziók, fertőző vizualitás, valamint rétegzett analóg és digitális anyagszerűség jellemzik az itt bemutatott nyolc művet.

Radvánszki kompozícióit gyakran egyszerű, sőt élettelen háttérre építi. Az MDF-lapokra festett passzív mezők kifogástalanul simák. Az egyenletes képsíkokra stratégiailag helyezi el aktív és dinamikus moduláris elemeit. Ezek egy része sokszor csak látszólag térbeli, ritkábban fordul elő, hogy tényleg azok. Anyagszerűségük is megtévesztő; csúszós, nyálkás felületek jelennek meg szemcsés, durva szubsztanciák mellett. Radvánszki súlyos, impasto ecsetvonásokat idéző, felnagyított anyagtömegeket, imitált festékfröccsenéseket és torzul rendezett tipográfiai kiegészítéseket használ. Összhatásban számítógépes grafikák eredményét éri el, ám a tényleges alkotás időigényes fizikai folyamatokból áll. A felgyorsult digitális kultúrára sokrétűen reagáló álvirtuális képi világ hosszadalmas, szervezett manuális munka következménye. Radvánszki vizuális nyelvébe helyenként beékelődnek nemcsak grafikai elemek és írásjelek, hanem konkrét és értelmes szavak is – így az #LFT:h1-ben vagy a #BR:4/io-ban, amely címadások egyébként fiktív laboratóriumi vagy programozási kódrendszerekre mutatnak. A szemantikai többlettartalom azonban nem elsődleges célja a képeknek, inkább egyfajta figyelemfelhívás, harc az értelmezhetőség ellen és belenyugvás a techno-bulik flyereinek hanyag esztétikájába. A jelentés kiiktatását eredményezi az #NMS/:0127-ben alkalmazott grafikai tömörülés, ahol a megfejthetőség rovására alakul a kompozíció.

Az alkalmazott anyagok és technikák első (és sokadik) ránézésre is a két- és háromdimenziós lét között oszcillálnak. Folyamatosan váltakoznak a láthatóság és a tapinthatóság tartományai között, mert a felületek plaszticitása olyannyira félrevezető, hogy a nézőkben predesztinált koreográfia játszódik le: közeledés és távolodás, a súrlófény keresése, képfelszín-vizsgálat frontálisan, átlósan és oldalról. Radvánszki sajátos anyagkombinációi kibogozhatatlan felületű képsíkot eredményeznek: az illuzórikus intarziás megoldások és a képsíkba süllyesztett, felszínre applikált képelemek pszeudoplaszticitást idéznek elő. Az akril, akrilgyanta, szilikon és pigmenttranszfer használata hosszas mérlegelés, kísérletezés és tudatos építkezés eredménye, amely által a művész az analóg és a digitális, az ember alkotta és a gépi, az élő és a halott régóta fennálló dualitását kutatja, képi világa azonban nem bináris fogalmakból, hanem tartományokból épül.

A kiállított művek közül talán az #NMS/:0127 című munka a legerősebb, Radvánszki itt bemutatott művészi törekvéseinek epitómája. Ebben a műben az emberi, a transzhumán és a poszthumán nyomok egyedi módon ütköznek. A legegyszerűbb alapon, egy üres papírlapra emlékeztető síkon nyomok széles skálája sorakozik fel, csakhogy az emberi érintést csupán a durván felnagyított ecsetvonások érzékeltetik. Közvetlen közel állva azonban nyilvánvalóvá válik, hogy hiányzik a hullámzó, egykor képlékeny felület, amely ezt a vizuális hatást eredményezné. Az ecsetnyomok hamisak, a művész kézjegye mégis mélyen megbújik a látható felület alatt. Radvánszki a felnagyított fake ecsetvonásokat összetett munkával valósítja meg: vágott, faragott, ragasztott, összecsavarozott hungarocelldarabok alakítják az „eredeti”, nagyított ál-ecsetnyomot (ez az alkotói attitűd talán a filmiparban eltöltött éveiben gyökerezik). A fake ecsetvonásból digitális reprodukció útján inkjet nyomat készül, amely alkalmassá teszi a pigmenttranszferre az egykori hungarocell-modellt. Ilyen módon a képsíkra köztes transzferanyaggal átültetett pigmentek többszörösen megszabadulnak eredeti, élő gesztusértéküktől.

Bizarr élmény, ahogy a néző érzékelési képességei – a művek puszta materialitása miatt – megváltoznak. A művek optikai illúziója már-már pszichedelikus hatást kelt, amely itt a látás mint hegemonikus érzékelésünk enyhe torzulásával jár, hasonlóan a hangulatváltoztató vagy tudatmódosító szerek mentális tevékenységre, viselkedésre vagy érzékelésre gyakorolt hatásához. A műalkotások „pszichotróp” tulajdonságai meghatározzák a belőlük gyűjtött információk kölcsönhatásának, észlelésének és befogadásának feltételeit. Ezzel egyidejűleg a címadó „fertőzés” fogalma mintha egyfajta kikerülhetetlen protokollt állítana fel a képek megtekintésének módjára. 

 Egy fertőzés patogén mikroorganizmusokon keresztül hat és támadja meg a gazdaszervezetet. A biológiai értelmezhetőségen túl Radvánszki képei együttesen provokatív és invazív módon hatnak a nézőre, mert közvetlen ráhatással vannak a látás adta érzékelői biztonságra. Itt az optikai és néha haptikus hatások célja, hogy kihívást jelentsenek az egészséges elmének, és szándékosan okozzanak zavart (ha nem is károsodást) a látvány leképezésének folyamatában. Az anyagszerű rétegek, a festményrészletnek álcázott inkjet printek és egyéb képelemek – legyenek bár festettek, digitálisak vagy egyszerre mindkettő – megfejtésének képtelensége a Radvánszki által kiváltott képélmény szándékos velejárója. Az infekció, mint cím azonban nemcsak a néző és a kép között kialakított kapcsolat feltételeit diktálja, hanem a kép belső ontológiáját is meghatározza.

A fertőzés egy olyan vizuális nyelven keresztül tett lételméleti nyilatkozat, amely a polaritásokat tartományokká szintetizálja, az ellentéteket fogalmi mezőkké alakítja. A biológiai folyamat bár kórokozó és gazdaszervezet között jön létre, a fertőzés és felépülés stádiumának tartományává teszi a látszólagos ellentéteket. A képekben felmerülő fogalmak sokkal jobban értelmezhetők folyamatokként – lineáris fejlődés hiányában nem feltétlenül evolúcióként –, mintsem ellenpólusokként. A folyamatelvűség fázisai legfeltűnőbben az #NMS/:0127 című művön érhetők tetten, ahol az emberi és a gépi nyomhagyás közti különbségeket markánsan vezeti végig a művész.

A befotózott, kilapított, vektorizált, kiexportált, tintává átlényegült, de eredetileg festői gesztusokon túl egy másik utalás a kéz használatára a kalligráfián keresztül történik, amely azonban itt szintén komputerizálva jelenik meg. A kézíráson alapuló gépi betűk használata látszólag minden emberi kontingenst kiiktat, de a hibalehetőség itt is megtalálja az útját, hiszen a szoftverek apró, használat közbeni errorjai vagy a hibás beállítások nem mindig háríthatók el egy digitális munkafolyamat közben. A festményre rákerülő, Photoshopban szerkesztett szövegdoboz összezsúfolja a tartalmat, koncentrálja és átfedésbe helyezi a betűket, így téve olvashatatlanná az írott referenciát. A dekódolhatóság megszűnésével a nyelvi utalás csak emlék marad Radvánszki vibráló képi világában. Erre még rákontráz az is, hogy a kép alsó és jobb szélén üreges féregjáratra emlékeztető fekete Paint-effektus kreál negatív teret. A korai grafikai szerkesztőprogrammal létrehozott vonás az esetlen piros vonallal együtt ötvözi az emberi kéz kurzormozgatásának kissé ügyetlen vonalvezetését az automatizált nyomhagyás szintetikus esztétikájával. Az ember látszólag autonóm, tudatos és szándékos tetteinek technológiai kiigazítása bizonyítja, hogy az ember, bár részt vesz az alkotásban, nem képes mindent a maga totalitásában irányítani – ez a poszthumán nyomhagyás. A kép látható layerein két helyen elszórtan jelzésértékű, hibátlan nyomtatott számok és írásjelek, kódfoszlányok tűnnek fel. A díszes lila betűk élősködve ékelődnek be a kép középpontjába, ám nélkülük mégsem válna teljessé a különböző nyomhagyások spektruma.

A nyomok eredetének vizsgálata olyan minőségben és mértékben terjed ki a szemmel való észlelésre, hogy a fizikai képet az érzékek ledominálásával az elme által érzékelt szedatív, kábító jelenséggé változtatja, és a néző elméjére átterjedve megfertőzi azt. Radvánszki Levente művei folyamatot írnak le, melyek a fertőzések invazív működését képezik le célzott képértelmezési metódusként. A kiállítást keretes szerkezetbe foglalja a #lua-2/f című kép, amely a legegyértelműbb vizuális indikátora annak, hogy a kiállítás mikroorganizmusokra utaló címét Radvánszki a festményekbe is beépítette. Az itt megjelenő parazitaszerű nyúlvány – amelynek a gazdatestből, azaz nézőből kivett igénye talán a legnagyobb – jelzi, hogy az üresen hagyott képmezőt a „fertőzött” nézői psziché egészítheti ki. Így válik a kép egy infekciózus képélmény melegágyává.