Az államszocializmus egészét egységként kezelő, homogenizáló, változásokat, viszonyokat, periódusokat nem ismerő kortárs narratívát kérdőjelezi meg egy különösen izgalmas műtárgyegyüttes felszínre hozásával a Megrendelt emlékezet: magyar kiállítások Auschwitzban 1960/1965 című kiállítás.

A korai Kádár-rendszer két auschwitzi kiállításának (hiányos) műtárgyanyagán és fotódokumentációján keresztül árnyalja az államszocializmus hivatalos holokauszt-emlékezetéről szóló általánosítást, miszerint a holokauszt témája a képzőművészetben a rendszer egyik tabujának számított. Ennek megfelelően az 1960-as és 1965-ös, az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum magyar pavilonjában rendezett kiállítások képzőművészeti anyagainak felkutatása és az elérhető művek ismételt, közös bemutatása nem egyszerű rekonstrukcióként, nem pusztán művészettörténeti nóvumként, hanem önálló emlékezetpolitikai állításként is értelmezhető. 

Kontextus

A Megrendelt emlékezet közvetlen előzménye a Centrális Galériában 2004-ben megrendezett Auschwitz 1945–1989. Rekonstrukció című tárlat,¹ amely szintén az államszocialista holokauszt-emlékezet auschwitzi kiállítástörténetét dolgozta fel, ám a témát történeti szempontból, tágabb időintervallumban vizsgálta. Két kiállításra fókuszált: a korai Kádár-korszak auschwitzi reprezentációjának kezdőpontjaként megjelölt, a Megrendelt Emlékezet szempontjából is központi 1965-ösre, valamint a rendszerváltáskor lebontott 1980-asra. A Megrendelt Emlékezet a ’65-ös kiállítás képzőművészeti anyagának bemutatásával a Rekonstrukció anyagát egészíti ki, továbbá megváltoztatja a kiállítástörténet időkeretét is az 1960-as tárlat részleges rekonstrukciójával, ami 2004-ben még ismeretlen volt. A Centrális Galériában most látható kiállítás mutatja be először az első Auschwitzban rendezett magyar kiállítás fotódokumentációját, valamint rekonstruálja, milyen képzőművészeti munkák jelentek meg az akkori tárlaton. A Megrendelt Emlékezethez kapcsolódó kutatás során azonosították tehát azokat a műveket, melyek az államszocializmus hivatalos holokauszt-emlékezetének auschwitzi reprezentációja szempontjából a legkorábbiak. 

Művek: tanúságtétel és dekoráció

Az 1960-as és az 1965-ös kiállítások célja nem a holokauszttal foglalkozó képzőművészet bemutatása volt. A képzőművészet ‘60-ban hiteles illusztrációként, ‘65-ben pedig „kiállítási dekorációként” jelent meg a térben. Ez két jelentősen különböző funkció. A ‘60-ban kiállított művek szerzői túlélők voltak, az alkotások közvetlenül a háború lezárta után születtek. Lukács Ágnes Auschwitz: női tábor című grafikasorozata, Káldor Rózsa Éhség című szobra, valamint egy ismeretlen magyar alkotótól származó, Simon Wiesenthal (KZ. Mauthausen című kötetében szereplő) egyik illusztrációjának feldolgozása, egyaránt olyan művek, melyek a túlélő-alkotó személyén, saját tapasztalatain, ezek feldolgozásán és megjelenítésén keresztül egészítik ki, hitelesítik a történeti dokumentációt. Az első kiállításon a művek tehát elsősorban nem autonóm műalkotásként, hanem mint sajátos eszközkészleten, különböző formai és tartalmi elemeken keresztül közvetített tanúságtételként jelentek meg. 

A jelenlegi kiállításon az 1960-ban bemutatott művek közül egy látható. Az ismeretlen alkotótól származó nagyméretű, expresszív táblakép efemer dekorációként szerepelhetett Auschwitzban. Az 1965-ös kiállítás előkészítésekor visszaszállították Magyarországra a Legújabbkori Történeti Múzeum gyűjteményébe, később az intézmény jogutódjához, a Munkásmozgalmi Múzeumhoz került, ennek megszűnésével pedig a Nemzeti Múzeum gyűjteményében kapott helyet. A mű forrása Simon Wiesenthal Transzportok című rajza; a feldolgozás az eredetinél konkrétabb. A kép középpontjában szereplő alakot a magyar művész vámpírként ábrázolt Hitlerré alakítja; a vámpírszájba perspektivikusan áramló vagonok oldalán pedig a deportálást végző nemzeti vasútvállalatokat is megnevezi. Az elkövetők mellett a hat legnagyobb megsemmisítőtábor helyszínét is megjeleníti a mű.  A kép eredeti rendeltetését, kontextusát és forrását a kiállítást megelőző kutatás rekonstruálta. Ahogy a tárlaton szereplő munkák többsége, úgy ez is most látható először Magyarországon.

Az 1960-as kiállítást ‘65-ben egy jóval nagyobb volumenű, százhúsz tablóból és tizenkét művész összesen több mint húsz nagyméretű műalkotásából álló tárlatra cserélték. Már csak a művek mennyisége is jelzi a korábbi kiállításhoz képest a képzőművészet megváltozott szerepét. A ‘65-ös kiállításon szerepeltetett művek kortárs alkotások voltak, melyeket az Ipar- és Képzőművészeti Lektorátus rendelt meg kijelölt művészektől, kimondottan azzal a céllal, hogy dekorációként erősítsék az auschwitzi magyar pavilonban rendezett kiállítás narratíváját. A feladatra kijelölt alkotók (Hincz Gyula, Kass János, Kondor Béla, Konecsni György, Konfár Gyula, Martsa István, Péri József, Somogyi József, Szász Endre, Varga Imre, Barabás Tibor) közül senki nem volt zsidó származású, senki sem rendelkezett közvetlen tapasztalattal a holokausztról. A művek létrehozására mindössze négy hónap állt rendelkezésre, a munkáknak tartalmilag igazodniuk kellett az állampárt által előírt narratívához. Ugyanígy az absztrakt ábrázolás központi elutasításához. A diktatúra hivatalos művészetszemlélete és emlékezetpolitikája a direktívák ellenére nem kizárólagosan érvényesült 1965-ben. Bár a műtárgyanyag kizárólag figuratív művekből áll, több művészt érezhetően nem a figurativitás érdekelte. A Megrendelt Emlékezet háromosztatú kiállítóterének középső traktusának közepén is egy ilyen mű, Konecsni György hatalmas, Felszabadulás című munkája áll. A kép bemutatási módja és centrális pozícióba helyezése egyike azoknak a kurátori döntéseknek, melyek a kutatásra épülő kiállítást a feltárt anyag különlegességén túl élővé és megközelíthetővé teszik. A körbejárható emelvényre fektetett mű mozaikszerűen összeálló festett táblákból áll, melyek többsége a hátteret alkotja. Két háttértábla látványos kiemelésével azonnal egyértelművé válik, hogy a képen a figurativitás mellékes, kötelező elem, a valódi festői probléma az absztrakt expresszionista háttér. 

Az 1965-ös kiállítás anyagának utóélete sok tekintetben hasonló a már leírt, a ‘60-as kiállításon szereplő ismeretlen művész Wiesenthal-átiratához. A teljes anyagot 1979-ben hazaszállították, hogy a már enyhülő kései Kádár-rendszer emlékezetpolitikájához igazítsák az auschwitzi kiállítást. A műtárgyanyag „használt kiállítási dekorációként” a szombathelyi Forradalmi Múzeumba került, később pedig egységesen Panno-ként leltározva a Szombathelyi Képtár gyűjteményébe. 1979 után a művek kontextusa; címe, rendeltetése és egysége elfeledetté vált. Egy 2016-ban előkerült levél alapján sikerült tudomást szerezni az alkotók listájáról, később pedig a művek hollétéről. A Centrális Galériában most kiállított műtárgyegyüttes, bár nem teljes, de mindenképpen az eddigi legteljesebb és legszéleskörűbb képzőművészeti bemutatása a korai Kádár-korszak állami holokauszt-emlékezetének.

Narratíva: Antifasiszta hősök és eltüntetett áldozatok

Az államszocializmus egyik fő legitimációs forrása, a négy évtized minden változása ellenére fenntartott politikai pozíciója az antifasizmus volt. Ebben a narratívában a holokauszt úgy jelent meg, mint a fasizmus elsődleges ellenségei, a kommunisták totális megsemmisítésre tett kísérlet. A nácizmus azon áldozatai, akik a munkásmozgalom kötelékein kívül estek és származási vagy vallási hovatartozásuk, szexuális orientációjuk miatt haltak meg vagy szenvedtek, kiszorultak az államszocialista diktatúra narratívájából. Az 1960-as és 1965-ös kiállítások is ezt tükrözték. 1965-ben a kiállított százhúsz tabló közül összesen tíz szól valamilyen formában az Auschwitzban meggyilkolt zsidó áldozatokról. A kiállítás egyáltalán nem tett említést az Auschwitzba elhurcolt magyar romákról. Az áldozatok elhomályosítása és az ellenállók előtérbe helyezése deklarált célként fogalmazódott meg. A képzőművészeti anyag megrendelésekor a Képző- és Iparművészeti Lektorátus ennek megfelelően a következő témakörök mentén osztotta fel a kijelölt művészeket. 1. Tanácsköztársaság és Horthy-korszak, 2. Fasizmus Magyarországon, 3. Auschwitzi láger 4. Nyilasterror, ellenállás, felszabadulás. A művészek nem választhattak, ábécésorrendben, a vezetéknevük kezdőbetűje alapján rendelték őket az egyes témákhoz. A művek és a gyűjtemény egésze igazodik az előírt narratívához,² ám az áldozatok mégis hangsúlyosabban jelennek meg a képzőművészeti anyagban, mint a történeti kiállítás tablóin. 

 A Megrendelt emlékezet a két auschwitzi kiállítás vizsgálata mellett a tárlatokról hiányzó roma holokausztot is beemeli, az első, 1974-es roma holokauszt emlékműterv keletkezéstörténetének megmutatásával kritika alá vonja a korai Kádár-korszak szelektív emlékezetpolitikáját.³

1 - A kiállítás online verziója itt elérhető. Kurátorok: Holtzer Lóránt, Mink András, Nemzetes Ferenc, Rév István, Tamási Miklós és Timári Károly.

2 - Erre remek példa Barabás Tibor szobra, amelyet az áldozati szerep hangsúlyozása miatt utasítottak vissza. A szobor gipszmintája látható a Centrális Galériában.

3 - Véri Dániel az emlékmű tervezőjével, Jovánovics Györggyel készített videóinterjújának átirata az Artmagazin legutóbbi, 143. számában, angol fordítása az Artmagazin Online-on olvasható.

Megrendelt emlékezet: magyar kiállítások Auschwitzban 1960/1965.
Centrális Galéria, 2023. szeptember 15. – december 3.
Kurátor: Véri Dániel