A művészeknek sem az élete, sem az életműve nem olyan egyöntetű, hogy általános következtetéseket lehetne levonni belőle. A legtöbb művésznek, írónak, gondolkodónak, de a tudósoknak is vannak jobb és rosszabb korszakai. Az azonban szinte bizonyos, hogy egyes művészek emberi tulajdonságai, korszakai nem magyarázhatóak mással, mint a személyiségükben, meggyőződéseikben, magánéletük feltételeiben meglévő különbözőségekkel.

Egyikünk sem hiszi azt, hogy valaki, pusztán mert tehetséges vagy derék ember, egyúttal nagy festő, költő, kutató vagy muzsikus. Hetey Katalin egyik kedvenc festője, Antonì Tàpies szerint pont fordítva van: a jelentős művészi alkotás szükségképpen kiemelkedő emberi kvalitásokat igényel. És nem egyszer akkor jövünk rá minderre, amikor már lezárul egy életmű.

Hetey Katalin szobrászművész és kiváló grafikus számára nagy lépés volt megtenni az utat közös szülővárosunktól, Miskolctól a francia metropoliszig, Párizsig. Később visszatért Budapestre, miközben tájékozódott, tanulmányokat folytatott Svájcban, Amerikában. Sokat utazott. Mindig nyitott szellemmel, kritikusan, zárkózottan. Mindig nyitottan azonban arra, hogy egy fiatal művésznek, történésznek, egy arra érdemes művésznek elmondja, mit gondol a szobrászatról: Kolozsvári Márton és György sárkányölőjétől kezdve Borsos Miklós faragványain át Tinguely vagy Henry Moore szobraiig. 

Hetey Katalin alkotásai pontosan mutatják, hogyan kutatta a teret, annak szerkezetét, rétegeit, fényviszonyait. Azt a teret, amelyet a semmiből kimetsz vagy befogad, bezár egy műalkotás. Művein a bemélyedések, a kerek vagy szögletes alakzatok, a negatív formák gondoskodnak az erők egyensúlyáról. A fémek általában nagyon engedelmes anyagok: megvalósítható velük a szobrászművész minden formai elgondolása. A prehistorikus szobrászattól a 20. század kezdetéig a szobrok tömeget ábrázoltak, teret töltöttek ki. Később azonban megszületett a lineáris szobrászat, amely formájában nyitott, szándékában dinamikus. A mű legtöbbször egy levegőbe írt forma vagy ábra.

Hetey plasztikákat készített tehát, nem faragott. Sajnos nem kérdeztem meg, miért, pedig lett volna rá alkalmam. A Budenz utcai ma már tágas, korábban apró ház, és néha a kicsi párizsi műteremlakás számtalan beszélgetésünk helyszíne volt. Az 1956 után megrendezett első kortárs művészeti kiállítás a Szépművészeti Múzeumban Hetey és Konok Tamás műveit mutatta be 1981-ben. Értelmezni a tárgyakat, kiállítást rendezni a kettejük műveinek elrendezésével tanultam meg. A kevesebb több, ezt gondoltuk, és az akkor még ott dolgozó néhány nagy tudós tekintetén át a közös döntéseink igazságáról meg is győződhettem.

Kati tanító természetű ember volt. Huszonévesen tőle hallottam először Chillida művészetéről, és a mai napig úgy gondolok a nagy baszkföldi mesterre és Heteyre, mint akik az én történeti képemben összetartoznak. Az Einspach Galéria kiállításán szereplő fehér reliefek ennek a kiállításnak a csúcspontjait jelentik számomra. Negyven éve házuk pincéjében láttam utoljára ezeket a műveket, semmit sem veszítettek szépségükből. A budapesti „Cezanne-tól Malevicsig”-kiállítás záró falán megjelenő Ben Nicholson reliefet juttatják eszembe. Kati reliefjei visszafogottan reflektálnak Henri Laurens és Ben Nicholson munkáira.

Nem készített nagyméretű plasztikákat, mert uralni kívánta az anyagot, erejét pedig képes volt felmérni. Képes volt a tenyerében tartani a masszát, érzetei soha meg nem csalták, és az öntőműhelyeket is a szellem műhelyeként kezelte. Minden munkással jóban volt, ez generációjának másik mesterére, Pán Mártára is jellemző volt. Egyenrangúként gondoltak azokra, akik a gondolataikat, a megrajzolt formáikat bronzba, krómacélba, alumíniumba öntötték. Ilyen nagy tisztelettel fordult Picasso is a nyomdai metszőkhöz és litográfusokhoz, amikor már nem ő hajolt a réz- és kőlap fölé.

Hetey olyan tárgyakat készített, amelyeknek lényege a 2010-ben bekövetkezett halála után nyert jelentőséget. A kisvárosi környezet, a miskolc-tapolcai geológiai emlékek, a bükki séták emléke szerényen megbújt az alkotóerő és az európai tágasság mögött. A természeti formák megnyíltak, kezet fogtak a lüktető nyugat-európai művészeti élettel, és szuverén művészi döntések születtek. Barbara Hepworth merészsége, Chillida univerzalizmusa elcsendesedett Hetey műveiben. Finom koloritú festményei és erőteljesebb, nagyméretű képei a francia ’abstraction’ mindkét irányzatából merítettek: az expresszív irányból, amikor Vieira da Silvával folytat párbeszédet, de az abstraction création mestereinek munkáiból is.

Itt, a Montagne Saint Victoire lábánál, ahol jelenleg dolgozom, jól meg lehet érteni, hogyan érzékelték a francia földön érett művésszé váló magyar alkotók, Hantai Simon, Pán Márta, Hollán Sándor, Hetey, Konok, Reigl Judit és Molnár Vera azt, hogy minden mérték, mértékletesség, ízlés és önállóság kérdése, jól beágyazva egy olyan európai hagyományba, amely valamennyi alkotó esetében más.

Nagyszerű emberek voltak, szinte kivétel nélkül a barátaim. Hetey a szerénységével közülük is kiemelkedett. De eljött az Ő ideje. Nézzenek rá ezekre az önmagukat megismétlő formákra: meghallják benne a természet és talán a történelem szellemének hangját is. Katalin erős volt, egyensúlyban tartotta művészetét, és arra is figyelt, hogy ezt szűkebb és tágabb környezetével is megértesse. Mindig pontosan és nagyon világosan fogalmazott. Így érdemes a kiállított műveket megnézni, és akkor látni is fogjuk, mire gondolt Hetey Katalin.

Elhangzott az Einspach Galéria megnyitóján, 2022. május 27-én.

Hetey Katalin: Rész és egész
Einspach Fine Art & Photography
2022. május 27 – június 24.