Szilvitzky Margit művészetében a hajtás, hajtogatás motívuma központi helyet foglal el. A korai divattervezői tanulmányokon túllépve, a tértextil műfaján keresztül fogalmazta meg a textilre autonóm médiumként tekintő alkotói programját. A hetvenes években kibontakozott textilművészeti „mozgalom” a progresszív hazai művészeti törekvések közt élenjáró, valamint a háború utáni nemzetközi absztrakt tendenciák kontextusában is meghatározó volt.

Szilvitzky az anyag lágy természetéből adódó művelet, a hajtás nyomán élekhez, az ismételt hajtások során pedig derékszögekhez és végül a négyzet formájához jutott el. Nem szándékoltan, hanem a hajtás egyszerű műveletén keresztül jutott el a geometriához, a négyzethez mint „talált formához”. A hetvenes évek második felében fehér vászonból hajtott és vasalt geometrikus tértextileket hozott létre. 

A hajtott élek a vonal térbeli megfelelőiként az egymásra kerülő textilrétegek által kiléptek a harmadik dimenzióba, szó szerint teret nyitva ezzel az életművön átívelő sokrétű mediális és műfaji kísérletezésnek. A textilek, papírmunkák, festmények és művészkönyvek szinte mindegyikében következetesen tetten érhető a tér vizsgálata. A téré, amely mint a mű témája, saját belső rendszerén túl környezetéhez való viszonyát is meghatározza. 

A textillel analóg strukturális adottságának köszönhetően a papír már korán hangsúlyos szerephez jutott Szilvitzky alkotói gyakorlatában. Érett textilművészeti korszakában születtek meg olyan emblematikus, médiumreflektív papírmunkák mint a Négyzet megtalálása (1975) vagy a Folyamatábrázolás (1977). A hajtott élek nyomán kirajzolódó mertani formák a festészeti munkásságban is a síkban kijelölt térbeli helyzetek alapmotívumaivá váltak. 

A tértextilnek az anyag és annak téri összefüggéseit vizsgáló modernista paradigmája után, a nyolcvanas években, a művész figyelme a fal síkjára helyeződött. A festészet újult lendülettel söpört végig a nemzetközi művészeti színtéren, az analitikus és reduktív művészeti tendenciákat szinte teljes mértékben háttérbe szorítva.  A festészet reneszánszával és a textilművészeti mozgalom lendületének kifulladásával összhangban a „fehér vásznak” gyönyörű reduktív darabjaival Szilvitzky tértextil kísérletei is lezárultak. Számos pályatársához hasonlóan ő is a táblakép műfaja felé fordult és elsősorban a tér síkon megjeleníthető vizuális problémáját vizsgálta. A nyolcvanas évek derekán készült monumentális laufer- és ponyvavászon alapú alkotások markáns átvezetést jelentettek az első igazán festészeti igényű műveihez, a dobozképekhez. 

Az alkalmazott- és a képzőművészet dogmatikus elkülönítése, és a hazai művészeti szcéna merev műfaji határai között az évtized végére Szilvitzky a senkiföldjén rekedt: a festők között textiles, a textilesek között festő volt. 1991-ben elnyert  római ösztöndíja azonban  olyan új lendületet hozott, amely lehetővé tette, hogy a textilből leszűrt tanulságokat mediális értelemben is új formában emelje át festészetébe. Első dobozkarton alapú festményeit közvetlenül a római ösztöndíj élményére alapozva a kilencvenes évek elején készítette. A Róma városára jellemző, egymásra rétegződő történelmi rekvizitumok,  márvány padlók a Re-ornamens sorozat áttört akril felületeiben köszöntek vissza. 

Szilvitzky a kihajtott karton dobozok geometrikus tagoltságú felületét lazúros rétegzettségű színmezők rendszerévé alakította. Érdeklődését elsősorban a tér síkba terelésének a nyomai, a geometrikus struktúra, illetve az egymás mögött megjelenő festékrétegek keltették fel. A dobozkarton festészeti médiumként való használatával egyszerre mutatott rá a felület mértani meghatározottságára, valamint az anyag puha, alakítható természetére. A kihajtással láthatóvá tett élek és az általuk kirajzolódó konstruktivista képarchitektúra a pigmentrétegek új dimenzióival kiegészülve, húsz év távlatából is szoros rokonságot mutatnak az egymásra hajló pauszpapír- és textilrétegekkel.

Ipari jellege miatt a karton doboz a minimal art mellett  ̶ a fogyasztói kultúrában betöltött szerepéből adódóan  ̶ a pop artra tett utalásként is értelmezhető. A művész a doboznak mint alapvetően zárt és funkcionális tárgynak a kiterítésével a végtelen képtér lehetőségét kutatta. A kihajtogatott képek és doboz reliefek, maguk mögött hagyva az elmúlt évtizedekre jellemző monumentalitást, a térből való kibontás reduktív gesztusa által „megtalált” forma és a talált tárgy mint négyzetekkel tagolt festészeti médium tökéletes egységét teremtették meg. 

Szilvitzky Margit: Dobozképek
acb Attachment
2022. nov. 04. – dec. 09.