Fenntarthatóság, amelyben a lokalitás mindenféle negatív felhang nélkül, a globális mozgásokkal és jelenségekkel összhangban jelenik meg: olyan fogalmak és elvárások, amelyek egyre határozottabban fogalmazódnak meg a művészettel szemben is, különösen az utóbbi évtizedben. Néma Júlia Folyékony föld című kiállítása a veszprémi Dubniczay-palotában ezekre ad esztétikai és szellemi értelemben egyaránt érvényes, ugyanakkor a kerámia nyelvén megfogalmazott választ.

Az utóbbi szempont azért olyan fontos, mert a kiállításon bemutatott kísérletek – egy bevezető szekció után, amely a művész itthon készült, de ebben az évben Japánban tett látogatása során egy japán-magyar teaszertartásra készült teakerámiáiból, illetve a szigetországban beszerzett anyagok és az alkotó által fejlesztett agyag egyesítésének nyomán született tárgyakból áll – a kerámia technikai határaira, de a tárgyalkotás intellektuális dimenziójára, a létrehozott tárgy által hordozott jelentés folyamatára is vonatkoznak. Mégis, miközben a koncept különféle módozatainak nyomait keressük a bemutatott műveken, és a tárgyak fogalmi mondanivalójára vagy épp a felhasznált anyag által szabott határok túllépésére igyekszünk figyelni a padlástérben sétálva, a tárgyakból sugárzó elemi érzékiség azonnal magához ragadja az irányítást. 

A különféle mázak, megfolyások, faktúrakeveredések, a legtisztább értelemben vett szép formák és lenyűgöző színkombinációk, illetve az öntudatlanul is állandóan a fejünkbe tolakodó analógiák a festészet eszköztárának elemeivel az anyagba való belemerülés felszabadító élményét adják, miközben mégis egyértelmű – visszatérve a konceptuális kiinduláshoz –, hogy az alkalmazott és autonóm munkáiról egyaránt jól ismert keramikus lényegében földtörténeti demonstrációs tárgyakat készített a tőle megszokott, minimalista formanyelvet használva. Ezek négy alaptípusban érlelődtek ki: egyrészt a „litoszféra” gömbölyű formájában, amelyen a földi gravitáció leképezéseként folynak végig a különböző kőzetolvadékok, miközben a „földi” tárgykultúrából leginkább a szabályos gömb-vázákhoz hasonlítanak. A „lencse” befelé lejtő, alacsony tálformája a mázakat középre „tereli”, és ott hoz létre különféle, taktilis módon is értelmezhető formákat. A „tabula” kínálja a legközvetlenebb kapcsolatot a táblaképpel, és így a klasszikus, a látványt témává fogalmazó vagy azt analizáló képzőművészeti eszköztárral. Fekvő lapként égeti ki őket az alkotó, de a falra már képként kerülnek fel, gyakran az orosz szuprematizmusig visszavezető gyökerekkel az amerikai expresszionizmus/színmező festészet spirituális dimenzióit idézve fel a nézőben. Rothko meditatív gesztusai, vagy Barnett Newman „zip”-jei köszönnek vissza a bonyolult, irányított véletlennel megképződő látványrétegekből. A „sztélé” forma explicit módon hozza játékba a régészet eszköztárát és az emberi civilizáció tárgykultúrájának és az ember épített környezetének történeti dimenzióit helyezve geológiai kontextusba, a tabula festői effektjeit léptetve a térbe. A mázak a művész hosszú évek óta tartó kutatásainak eredményeképp a lehető „leg helyszínhez kötöttebb” érdeklődésből indultak ki: a Balaton-felvidék tájélményéből és kőzetanyagából származnak. Nem ábrázolnak, de allúziókat, ismerős formákat és színeket használnak, kezdve az olyan nyilvánvaló kapcsolatoktól, mint ami a lávafolyam és a felhevített kemence képzete között keletkezhet (ezt Czigány Ákos és Áfrány Gábor videómunkája meg is erősíti a kiállítás elején). A hatalmas, egykori vulkanikus mező, amely Veszprém környékét is magába foglalja, rengeteg anyagkombináció, -kísérlet lehetőségét rejti az alkotó számára, és ezek felfedezésében és kiérlelésében a Bakony-Balaton Geopark és az ottani kutatók is a művész segítségére voltak interdiszciplináris, a lokális és a globális egyensúlyát megvalósító, a fenntarthatóság nyugtalanító problémájára is megalapozott választ adó projektté téve ezt az alkotói kutatómunkát. Mindenféle rossz szájíz vagy erőltetés nélkül nem is lehetne adekvátabb projekt ennél az idei Veszprém-Balaton Európa Kulturális Fővárosa eseménysora számára – ez példaszerűvé teszi, és ritkán tapasztalható érvényességgel itatja át a kiállítást. Terraformálás zajlik a letisztult enteriőrben, a művésztől ismert, minimális vizuális eszközzel maximális esztétikai élményre törekvő, a faállványokra, posztamensekre és a kiállított tárgyakra egyaránt vonatkozó ázsiai ergonómiával létrehozott enteriőrben.  

A projektet nemzetközi és antropológiai dimenzióba emeli, hogy a Balaton-felvidék komplex geológiai-régészeti szempontú, de kerámián keresztül megvalósuló „feltárására” a Balaton EYE keretében Japánból érkező alkotók is lehetőséget kaptak, sőt, a saját területeiken végrehajtott, hasonló kísérletekkel közös munkák is létrejöhetnek majd.  Idén két művész, Aso Rando és Hioki Tetsuya rövid magyarországi rezidencián már ellátogatott a Geoparkba, illetve Budapestre, az ő korábbi munkáikból pop-up kiállítás is nyílt a Dubniczay-palotában, a tervek szerint pedig a továbbiak is követik őket. 2024-ben biztosan megvalósul egy Néma Júliával kiegészülő hármas kiállítás – a Néma Júlia által kurált Föld útjai/Ways of Earth projekt részeként – az idei rezidenciaprogram során gyűjtött anyagok, inspirációk eredményeiből.

Néma Júlia: Folyékony föld
Művészetek Háza Veszprém–Dubniczay-palota
2023. augusztus 5 – szeptember 10.