Yayoi Kusama a Tate Modernben látható Infinity Mirror Rooms (Végtelen tükörszobák) kiállítása nagy mértékben változtatott a művészről és művészetéről kialakított prekoncepciómon. Kusamát leginkább a népszerű Infinity Dots (Végtelen pöttyök) mintáiról, tárgyak és formák velük való beborításáról és úgy általában szemkápráztató felületeiről ismerhetjük. Amellett, hogy világszerte ismert művészeti intézmények szentelnek neki retrospektív vagy egyetlen műtárgyra fókuszáló kiállításokat, a médiumok széles skáláján (munkásságában előfordulnak festmények, szobrok, installációk, fotó- és videódokumentáció, print, papír- és textilmunkák egyaránt, de verseket is ír) alkotó művész művei a műtárgypiacon rendkívül kelendőnek bizonyulnak és csillagászati áron találnak új gazdára.

Mindezek mellett Kusama a divat világában is megmerítkezett: a Louis Vuitton divatházzal is együttműködött egy táskakollekció erejéig. 

Kusama intenzív, ismétlődő mintázatai gyerekkorától kialakult mentális betegségére vezethetők vissza: hallucinációi gyakran vetítettek elé ismétlődő formákat és alakzatokat, például pöttyöket. Ezek, habár elsőre ijesztőnek tűntek számára, azóta is művészetének alapját képezik, sőt a mentális problémáit nyíltan vállaló művészre elmondása szerint kifejezetten terapeutikus jelleggel hatnak, és segítségükkel nap mint nap könnyebben küzdi le szorongásait.

A korábban említett szemkápráztató jelenség nem csupán az általa használt mintázatokban jelenik meg nála: munkásságában már a 60-as évektől kezdve alkalmazta a tükör torz vagy sokszorosított változatait. Erre az egyik első, művészettörténetileg is jelentős példa az 1966-os Velencei Biennálén bemutatott performansza. Habár a japán pavilonba nem választották be, Kusama a pavilon előtt rendezte be ezerötszáz fényes gömbből álló installációját, a Narcissus Gardent (Narcisszusz kertjét). A felületek így végtelen, tükröződő mezőt alkottak, a gömbökön a valóság torzított képét adva vissza. Mint ahogy a görög mitológiában Narcisszusz saját képmásának csodálata miatt vízbe fúlt, Kusama az eltorzított tükörképekkel csupán önnön hiúságuk megismerésére késztette a mű nézőit. A tükrök mellett az installációhoz két tábla is tartozott: az egyiken a „NARCISSUS GARDEN, KUSAMA” (Narcisszus kertje, Kusama), míg a másikon „YOUR NARCISSUM FOR SALE” (Saját nárcizmusod eladó) szöveg volt olvasható. Utóbbi, azon túl, hogy még jobban igyekezett kihangsúlyozni az installatív munka miértjét, a tényleges eladásra is utalt: a gömböket két dollárért árulta a biennálé látogatóinak egészen addig, amíg a szervezők le nem állították az akciót.  

Az Infinity Mirror Rooms kiállításon bemutatott két fő műalkotása, a Chandelier of Grief (A gyász csillárja, 2016/2018) és az Infinity Mirrored Room – Filled with the Brilliance of Life (Végtelen tükörszoba – Az élet nagyszerűségével teli, 2011/2017) ugyanebbe a gondolatmenetbe illeszthető. 

A kiállítás egyébként mindössze két térből áll. Az elsőben fotódokumentációk sora vezeti végig a látogatót Yayoi Kusama eddigi művészi pályáján, illetve bemutat egy direkt erre a kiállításra készült, optikai torzulással és színes, tükröződő felületek ötvözéséből létrejött tükrös szobrot (The Universe as Seen from the Stairway to Heaven [Az univerzum, ahogy a mennyországba vezető lépcsőről látszik], 2021). A második, nagyobb térben két videómunka és Kusama portréin kívül a kiállítás két sztárja helyezkedik el: a két végtelenített térinstalláció kívülről apró és kifejezetten jellegtelen fehér kubusa.

Tükröződő végtelen munkáinak hihetetlen népszerűségét (2019-ben a Hayward Galleryben bemutatott Space Shifters [Térváltók] kiállítás Narcissus Garden installációja vonzotta a legtöbb látogatót) korunk jellegzetes tendenciájának, a szelfikultúra megjelenésének is köszönheti. A szelfikultúra sajátossága a Kusama munkásságában is a 60-as évek óta meghatározó szerepű nárcisztikus hajlam – Kusama infinity roomjai vagy a Narcissus Garden gömbjei mind kiváló felületet nyújtanak az önportrék készítéséhez és az én csodálatához. Pont ezért is lehet az, hogy a közösségi médiát mára elöntötték a tükrös szobákban készített szelfik. Azonban ahogy számuk megszaporodott, úgy kerültek előtérbe az őket kifigurázó mémek is. 

Kusama infinity roomjai azonban többnek bizonyulnak, mint ahogy első látásra tűnnének. Ugyanis nem éltetik a bennünk rejlő nárcizmust, hanem az én szembesülésének kikényszerítésével igyekeznek lerombolni azt. Belépve a Chandelier of Grief szobácskába, a tér egészen aprónak hat, mielőtt középre érve teljesen körbe nem ölelnének a falak. A sokszög alakú kis térben középen egy körüljárható üvegkalickában forog lassan a címszereplő csillár, a tükrökkel borított falak pedig végtelenített tér illúzióját keltik. Csak azután emelkedik a tekintet a „horizontra”, hogy a látogató beér a csillár vitrinje mellé vagy elé, s feltárul a kiállítás címében is szereplő Végtelen. Ebben a látványban, a csillár lassú forgásával és a pislákoló fénnyel találja meg a befogadót az a kicsit túlvilági, kicsit gyászos érzésekkel vegyített hangulat, ami legfőképpen a Fenséges megtapasztalásával írható le. Ahogy percekig némán meredtem a végtelenbe, a horizontot átitató, derengő zöldes homályban egészen belefeledkeztem saját elvesztett szeretteimmel kapcsolatos emlékeimbe. Csak ez után, de akkor elementáris erővel ütköztem bele saját kikerülhetetlen látványom visszatükröződésébe. Tükörképem sosem volt még ennyire zavaró. Idegesített, hogy a saját alakom nélkül nem tudom megörökíteni az elém táruló csodás látványt – minduntalan próbáltam kitérni magam elől. Emellett rendkívül zavarba ejtő volt gyászolva látni magamat. Egyszerre mintha hiteltelenné váltak volna az érzéseim, mintha külső szemlélőként vizsgáltam volna egy idegent. 

Az Infinity Mirrored Room – Filled with the Brilliance of Life terem az előzőhöz képest kevésbé melankolikus, de ugyanolyan letaglózó élménynek bizonyult. Az alapterületében csupán kicsivel nagyobb kubusban egy geometrikus ösvény két oldalán sima víztükrök fogadtak – így itt nem is ússza meg szárazon az, aki teljesen átadja magát a térélménynek. Az ösvény mentén a plafonról lelógatott kis színes égők mint karácsonyfa égősorainak százai ragyognak. Ez a tér – párjához hasonlóan – szintén meghagyja a nézőnek azt a néhány másodpercet, amíg befogadja az adottságokat és megtalálja a helyes orientációt. Ez után viszont azonnal, amint a horizontra emeljük a tekintünket, elénk tárul immár a végtelen univerzum változatos színekben pompázó látványa. Zavarba ejtő látni a kristálytisztán visszatükröződő, már jól megszokott önmagunkat ebben a csillagrendszerszerű, hatalmas ürességben. A tér és a látvány lebontja az egót, az egyén egy ugyanolyan ponttá zsugorodik, mint az égősorok száz és száz darabja. Kusama így emlékszik vissza egyik első hallucinációjára:

“One day I was looking at the red flower patterns of the tablecloth on a table, and when I looked up I saw the same pattern covering the ceiling, the windows, and the walls, and finally all over the room, my body and the universe. I felt as if I had begun to self-obliterate, to revolve in the infinity of endless time and the absoluteness of space, and be reduced to nothingness.” 

(„Egy napon a piros virágokat nézegettem egy asztal terítőjén, és amikor felpillantottam, ugyanaz a minta borította a plafont, az ablakokat, a falakat, végül az egész szobát, a testemet és az univerzumot. Úgy éreztem, mintha elkezdtem volna megszűnni, forogni az idő végtelenjében és a mindent betöltő térben, elkezdtem volna semmivé redukálódni.”)

Kusama infinity roomjai tehát a felszínes szelfikultúra és a fenséges végtelen viszonyában újrakontextualizált én groteszk kettősségét bemutatni kívánó terek. A művek pedig nem másra vállalkoznak, mint az ego lebontására egy egocentrikus társadalomban.