„Előrebocsátom, hogy szegedi származású vagyok, sok időt töltök ebben a városban, mindezt viszont anélkül írom, hogy ez valamiféle lokálpatrióta identitássá formálódott volna bennem. Igazából ez az első alkalom, hogy egy művészeti projektet egyszerre tudom a helybeli közönség pozíciójából és szakmai szemmel is nézni. Őszintén állíthatom, hogy az elmúlt húsz évben mély és bensőséges kapcsolatot alakítottam ki a városon keresztül kanyargó Tisza mentén található ártéri erdővel, aminek része a Boszorkánysziget elnevezésű terület is.”

A nevét köztudottan onnan kapta, hogy a Magyarországra a 18. századra begyűrűző és elfajuló boszorkányüldözés^[1] zenitjén, 1728-ban máglyán égettek el itt hat férfit és hat nőt. Valójában még számos vádlott volt, közülük többen a tömlöcben végeztek magukkal, és voltak, akik a kínzásokba haltak bele (vízpróba, méregpróba), amelyeknek alávetették őket az osztrák–német jogi mintára lefolytatott inkvizíciós per során.^[2] Ó, minő becses civilizáció és dicső felvilágosodás! Ez volt Magyarország legmegrázóbb boszorkányüldözése, amely súlyosan és sötéten nehezedik a város peremére és hangsúlyosan erre a térre, ami emellett még világháborús tájsebeket is rejt, a roncshíd maradványait és robbantások tölcséreit. Mindezt a természet ölelésével: ápol s eltakar.  

A Tisza egy misztikus entitás, büszke istenségként szeli át a várost, és időről időre nagy pusztítást is végzett rajta. Már látványával is emlékezteti a mai embert a természet erejére és hatalmára. A modern vonalvezetésű Árvízi Emlékmű tanúsítja, hogy az 1879-es Nagy Tiszai Árvíz után a város újjáépítési munkálatai világszintű összefogással valósultak meg, és ekkor kapta Szeged a mai körutas-sugárutas szerkezetét. A folyó igába hajtása, avagy szabályozása viszont rendre több problémát, mint megoldást hozott, így aztán jobbnak látták, hogy a magának követelt teret megadják neki: csak a történelmi városrészt övező rövid szakaszt védi beton rakpart és partfal, ezenkívül egy töltésrendszer vonul végig a folyó hosszában, amin belül az ártéri erdő szabadon burjánzik a város teljes szakaszán, egyfajta pufferzónát, átmeneti teret hozva létre a természet erői és a város között.

Ezen a ponton viszont rátérnék a Rianás című művészeti projektre, amely ebben a kontextusban valósult meg március 20.-án a napéjegyenlőségre időzítve. Az esemény egy vezetett, csendes túra keretében zajlott, melynek útvonalát a Boszorkányszigeten installált művek irányozták. A Project833 által szervezett sorozat záróeseménye volt ez, amely a szervezők állítása szerint teljes egészében „a víz misztikuma” köré épült. Mindegyik állomás magyarországi lokáción került megrendezésre, két csongrád megyei és két pest megyei helyszínnel. Az elsőnek a Fokrendszerek adott helyet Csongrádon 2021-ben, a másodiknak a Petrichor a Palotai-szigeten 2022-ben, a harmadiknak pedig Eternit volt a címe, és a Nevesincs-tó volt a helyszíne 2023-ban. 

Itt most csak a Rianás-projekttel kapcsolatban szeretnék véleményt alkotni, az írás második részében pedig rátérnék a tágabb kontextusból levonható tanulságokra. Ott kezdeném, hogy érthetetlen számomra, a kurátori koncepció miért épül egy olyan alapra, ami nélkülöz minden aktualitást. A Tisza az elmúlt évtizedekben nagyon ritkán fagyott be (utoljára 2017-ben, előtte pedig 2012-ben), valójában ezt az állapotot még csak távolról sem szokta megközelíteni. Ebben az évben pedig a szokásosnál is enyhébb tél volt, és februártól 10 Celsius-fok alá ritkán ment a nappali hőmérséklet a városban. Amikor egy koncepció ilyen nagyvonalúan ignorálja az aktuális kontextust, akkor többnyire még sok egyéb megkérdőjelezhető dolgot is találunk. Ha már a történelem és a kultúra, vagy a természet és a tudomány viszonyrendszerére akarunk rákérdezni (amit a kurátori szöveg ígér) bizony nem elég egy homályos és inkoherens, rövid pszeudoelméleti egyveleget odalökni a közönségnek. Akadnak valóban létező elméleti keretek, avagy – a szövegbe szintén bedobott fogalom – „filozófiák”, amiket megérteni és használni viszont igazi intellektuális munkát igényelne (de amúgy megéri). Elég nyilvánvalóan látszik, hogy ez a kurátori munka itt elmaradt. Mivel indokolatlan volt a rianás koncepciója, így feleslegesnek éreztem a rianás hangjának erőltetését az erdőben, melyet komikus módon a végén messze túlharsogott a közeli kikötőből vagy a pályaudvarról átszivárgó zaj. A felesleges spektakuláris elemek valójában semmit nem tettek hozzá az egészhez. Ugyanakkor a művek nagy része ettől függetlenül is működött a térben. Úgy értem ezt, hogy működött, mint egy kiállításban, de maga a projekt sokkal több is lehetett volna, mint egy kiállítás. Egy ilyen igény nem elsősorban anyagi kérdés, hanem éppen hogy egyrészt az erős koncepció, tehát a tartalom kérdése, másrészt a művészi eszköztárból való megfelelő és a térre adaptálható választások igénye (csak két példa: kreatívan kidolgozott hanghatások és performatív elemek). A továbbiakban szeretném kritikailag megközelíteni a projekt megvalósulásának gyakorlati oldalát és megragadni az alkalmat arra, hogy olyan kérdésekre is kinyissam ezt a szöveget, amelyek már egy ideje foglalkoztatnak a kortárs művészetnek egy olyan aktuális trendjével kapcsolatban, amelyhez ez a projekt is kötődik.

Alapvetően izgalmas dolognak tartom a művészeti intervencióra épülő, illetve a helyspecifikus projekteket, és mindig dicséretesnek tartom azt a szándékot, ami megkísérli a kilépést a white cube-ból (konvencionális kiállítóterekből), mert a valóban érdekes és innovatív művészet szerintem szinte mindig az intézményrendszeren kívül, és az underground kísérleti terepein jön létre. Azonban amikor arról van szó, hogy egy történelmi tragédia színhelyébe, vagy a még megmaradt és féltve őrizendő természeti tájba avatkoznak bele ezek a művészeti projektek, akkor az egészhez komoly és nem ignorálható etikai dimenzió is adódik. (Itt most nem szeretnék írni az ökológiai értelemben vett, potenciális fény/hang/anyagi szennyezésről, de jelezném, hogy ez is egy érvényes szempont az efféle projekteknél.) A természetbe való beavatkozás itt egy művészeti gesztus, de ugyanakkor aktív cselekvés, praxis is, ami lényegi eleme az emberi kultúrának. A beavatkozás foka azonban egy tág spektrumon, a relatíve ártalmatlantól a brutális kizsákmányolásig terjed. Ez végül is korunk egyik fő témája, nehezen megkérdőjelezhető igazságtartalommal.

Ezek után egy ilyen projektnek nemcsak arról kéne szólnia, hogy kiállítótérnek használjuk a természetet, hanem egy organikus viszony kialakítására is törekednie kellene vele, ami viszont a természet ismeretét, tiszteletét és reflexivitást kívánna meg. Mi a célja tehát egy ilyen projektnek azon túl, hogy a természet esztétikai dimenzióit kihasználja? Mi lehet célja egy ilyen projektnek, ha a hely tragikus szellemét minden mélyebb reflexió nélkül pusztán csak a hatás fokozására használja? Milyen tapasztalásokkal, esetleg valóban új ismeretekkel tudnak gyarapodni a látogatók ezen kívül? Történik-e bármi, ami segítené, vagy legalább utat tudna mutatni a természettel való kapcsolódáshoz? A projekt kapcsán fókuszálom a kérdést: mit segít elő ez a kiállítás, ha abból indulunk ki, hogy a boszorkányság valódi, megtestesült, gyógyító és természeti tudás,^[3] valamint mágia volt, és épp ezért igyekeztek elpusztítani azok, akik a tudás felett hatalmi monopóliumot akartak szerezni? Kinek a szemszögét vesszük fel, és mit termelünk újra, ha továbbra is azokra a toposzokra játszunk rá, amelyek a boszorkánysággal kapcsolatos, történelmileg generált félelmekre építenek? Hogyan jelenik meg a kollektív tudat, egy kiterjesztett tudat, amit a természetben és közösségben, közös tapasztalások során meg lehet élni?

Tisztában vagyok vele, hogy az utóbbi években látványos odafordulás történik a kortárs művészetben a természet, természeti népek és tudások, rítusok felé, de mintha ezek a projektek teljesen figyelmen kívül hagynák, illetve megdöbbentő felszínességgel kezelik az antropológiát (vagy néprajzot) és a modernitáskritikát elméleti és gyakorlati szinten is, pedig ezek nélkül „dekolonizáló praxisokról" beszélni merő szemfényvesztés. Az is nyilvánvaló, hogy a fent vázolt problémák valódi kihívásokat vetnek fel a valóban új és valóban hiteles művészeti gyakorlatok megteremtése és tudások termelése felé. Ehhez valószínűleg le kell majd vetkőzni a megfelelési kényszert a globális művészeti szcéna felé, valamint elkezdeni szívvel-lélekkel, előítélet és kisebbségi komplexus nélkül felfedezni a lokalitást annak hagyományaival, tudásaival és problémáival együtt, ahelyett, hogy importálnánk hasonlóan felületesen összetákolt koncepciókat és praxisokat, majd ezeket trendekként meglovagolnánk. Ez analóg azzal a ténnyel is, hogy a glóbusz egészét célzó fenntarthatósági és „zöld"-politikák mit sem érnek a lokális problémákra fókuszáló és specifikus ökológiai és földrajzi viszonyokra építő környezetvédelem nélkül. (Sőt, mivel a globális politikák meglehetősen absztraktak és elnagyoltak szoktak lenni, ezért sok járulékos kárt is tudnak okozni lokálisan.)

A természettel szemben több alázatra és ugyanígy szilárdabb gyakorlati megalapozottságra lesz szükség a jövőben, és át kell vennünk a ritmusát, meg kell értenünk az állapotát, ha vele akarunk foglalkozni, mert csak így lehet kontextuálisan beágyazott művészeti intervenciókat megvalósítani, ami valóban kötődni tud a lokális viszonyokhoz és aktuális kérdéseket tud feltenni, valamint amelyek revideálni, feleleveníteni és esetleg érvényesíteni tudják az elfeledett történelmi, illetve „történetelem előtti” tudástípusokat és érzékelési formákat: tehát a művészetben rejlő potenciált ezeknek a megmutatására valóban ki tudják használni.

A boszorkányság témája remek alkalom lett volna a „civilizáció” és „barbárság” viszonyának értelmezésére, újragondolására, és ezért fájlaltam a koncepcióból a modernitáskritika égető hiányát. Mert a modernitáskritikának már nem csak politikai (lásd posztmodern), hanem civilizációs tétjei is vannak, a természettel kapcsolatos tudások felé fordulás éppen ennek a jele. Érdekes, de mintha a hatvanas-hetvenes évek problematikái^[4] jönnének vissza egyszerre: a pszichedelikumok, és egyáltalán a tudat minőségének kérdései, a hit keresése, és talán, ha túl tudunk lépni az globális establishment rémisztően fantáziátlan, toldozgató-foldozgató, mérnökösködő jövőképén, no meg a végtelenül felületes, puszta pótszerként funkcionáló életmód-fogyasztói „zöld” világnézeten, akkor még egy konstruktív, alkotó és a természettel új viszonyt megalapozó fordulat is bekövetkezhetne. Összességében tehát az, hogy milyen idők jönnek, rajtunk is múlik, és ebben lehetne szerepe a valóban hiteles alapokra építő, bátran kísérletező művészetnek is.

Rianás
2024. március 20.
Szervezők: Sztanó Zsuzsanna, Jeneses Ádám, Kovács Gyula A.,
Kurátor: Fülöp Tímea
Résztvevők: Bácsi Barnabás, Bognár Benedek, Donka Gergely, eden_jeneses, Kádár Emese, Kerekes Júlia, Kortmann-Járay Katalin és Mendreczky Karina, Kuzma Eszter Júlia, Leitner Levente, Mostoha MarcellOmon Wynfryth, Petrányi Luca, Szabó Nóra, Szilák Andrea, Sztanó Zsuzsanna és Kovács Gyula A., Tóth Márton Emil, Üveges Mónika, Várhelyi Valentina + ALAGYA (Bolla Szilvia, Lődi Áron), WOFT (Bús Martina, Kophelyi Dániel)

Fotók: Simon Zsuzsi és Bognár Benedek / A Projekt 833 jóvoltából

^{[1] Silvia Federici: Caliban és a boszorkány (részletek). Ford. Básthy Ágnes és Taskovics Viktória HÍD - 2022 október/ 10. szám, Fórum Könyvkiadó Intézet. Újvidék, Szerbia.  Újraközlés két részletben a Mércén:https://merce.hu/2023/09/17/silvia-federici-nepessegcsokkenes-gazdasagi-valsag-es-a-nok-fegyelmezese/}

^{https://merce.hu/2023/09/24/silvia-federici-kolonizacio-globalizacio-es-a-nok/}

^{[2] https://index.hu/belfold/leporolt_aktak/2021/05/21/a-szegedi-boszorkanyper-akik-eladtak-az-esot/}

^{[3] Barbara Ehrenreich and Deirdre English: Witches, Midwives, and Nurses: A History of Women Healers. New York, The Feminist Press, 1972:https://www.marxists.org/subject/women/authors/ehrenreich-barbara/witches.htm}

^{[4] Anne Kwaschik: “We Witches.” Knowledge Wars, Experience and Spirituality in the Women’s Movement During the 1970s, NTM Journal of the History of Science, Technology and Medicine 31(2) (May 2023):1–29 [link]}