Csillaggal, korpusszal

Pinczehelyi Sándor: Műveletek csillaggal, korpusszal, 2020

Lépold Zsanett

A MANK pályázatot hirdetetett vidéki képzőművészeknek, hogy támogassák az alkotó közösségeket, műhelyeket, bemutatkozási lehetőséget biztosítsanak számukra. Az eseménysorozat három megyeszékhelyen valósult meg, ennek egyik állomása a veszprémi Dubniczay-palotában látható Test / Harmónia kiállítás, ahol az emberi alak, a test kultúrája kerül középpontba.

A kiállítás sűrűjéből hamar kitűnik Pinczehelyi Sándor legújabb fotósorozatának egy darabja, amely idén, a karanténba vonulás idején született. A Műveletek csillaggal, korpusszal (2020) című fotón a művész munkáiban rendre megjelenő vörös csillag, feszület és trikolor szalag láthatóak – ám ezúttal újabb jelentésrétegekkel bővülve. A mű – ahogy azt Pinczehelyitől már megszokhattuk – visszanyúl a korábban előszeretettel alkalmazott szimbólumokhoz, hogy újrarendezze, újradefiniálja azokat a jelenben. A fotón elsőre a tűzpiros csillag alakja vonja magára a figyelmet, amelyet a művész a pőre teste előtt tart. Az alakzaton pedig egy feszület látható, piros-fehér-zöld ágyékkötővel. Elsőre igencsak sűrű, komplikált képnek tűnik: ötvözi a kommunizmus, a kereszténység és a magyarság (vagy a hazafiasság) jeleit.

Pinczehelyi sándor

Pinczehelyi Sándor: Műveletek csillaggal, korpusszal, 2020, fotó, 60 x 50 cm, Pinczehelyi Éva felvétele, 2020. április 24.

A fotó kompozíciója az Emlékműterv II. című alkotás újjáélesztett változata, ahol még csak a jelképek szerepelnek önmagukban. A fotó esetében azonban másról van szó, az emberi test jelenléte és lemeztelenítése teljesen más asszociációkat szül. Olyan, mintha ezek a szimbólumok uralnák az egyént, aki miután levetette ruháit, láthatóvá váltak az őt (vagy a társadalmat) meghatározó jelképek. Ilyen a kommunizmus árnyéka, amely több generáción átívelően kihatott korunkra, determinálta a magyarok mindennapjait – és így lett a vörös csillagból önkényuralmi jelkép. A 21. század nem éppen a kereszténység dicsőítésének időszaka, ám a hozzá kapcsolódó szimbólumok, mint a korpusz, még mindig a vallásgyakorlás (vagy annak látszatának) népszerű eszközei. Miközben a trikolor szalag a nemzeti ünnepek kelléke volt egykoron, a globalizált világban lassan átalakul jelentése, a nemzetiség, a hovatartozás kinyilatkoztatásának (vagy éppen tartalom nélküli hirdetésének) jele.

De gondolhatunk puszta tárgyakként is a képen látható jelképekre, hiszen azáltal, hogy kiszakította azokat a valódi szituációikból, környezetükből – mondhatni lemeztelenítette –, elvesztették politikai, vallási és nemzeti jelentésüket. A jelképeket egyszerű eszközökként ábrázolja a művész, és ebben az értelemben egy feszület éppen annyira lehet profán, minthogy a vörös csillag szent. Pinczehelyi a kisajátítás eszközével tárgyait megfosztja a propagandisztikus-teátrális tartalmaktól, ironikus és defetisizáló tette pedig rávilágít a mögöttük meghúzódó kiüresedésre.

Sokszor elfelejtjük, hogy Budapesten kívül is rendkívül színes a művészeti élet. Nemcsak most, Pinczehelyi Sándor és a Pécsi Műhely is így volt ezzel. Ezért is fontosak az ilyen kezdeményezések, amelyek felhívják a figyelmünket a vidéken élő alkotókra.


 

Test / Harmónia
Kurátorok: Hegyeshalmi László és Dohnál Szonja
Művészetek Háza Veszprém, Dubniczay-palota, Magtár
2020. október 31-ig

full_000259.jpg
Sikertörténet - a STRABAG-díj 10 éve

A hazai kortárs művészetet támogató cégek mezőnyéből biztos dobogós a STRABAG – nem is az évente erre költött összeg miatt, bár az sem csekély – hanem a koncepciózus munka és a rang miatt, amit a 10 éve létrehozott festészeti díj elnyerése jelent. A mostani rang előfeltétele volt persze, hogy a díjat olyan valaki gondozza – Pinczehelyi Sándor –, aki maga művész, de tanít is, rajta tartja a szemét a fiatalokon, és önzetlenül dolgozik a legtehetségesebbek felkutatásán. Aztán az is kellett, hogy mindenféle nagyhatalmú „hozzáértő” helyett a díj odaítélését egy megkérdőjelezhetetlen szaktekintélyekből álló kuratóriumra bízzák, amelynek évekig Néray Katalin, Kovalovszky Márta és Hegyi Lóránd voltak a tagjai – és ami 2005-ben Jerger Krisztina és Petrányi Zsolt személyével bővült, majd Hegyit Készman József helyettesítette. (Elképzelhető, hogy Petrányi és Készman nem örül a díjkiírás feltételeinek, vagyishogy csak festménnyel lehet pályázni, nyilván szívesen teret adnának a más médiumokkal foglalkozó művészeknek, viszont az eredeti kiírás ebben konzervatív.)

20070905165056.jpeg
Történelmen innen, történelmen túl

Pinczehelyi Sándor (1946) munkásságából tavaly ősszel adott ízelítőt az érsekújvári Művészeti Galéria, mely az utóbbi évtizedben intenzívebben figyel a magyar művészetre. A Kassák városában működő intézmény, hűen a nagy ős ars poeticájához, arra törekszik, hogy a jelenben éljen, színvonalas kortárs művészeti kiállításokat rendezzen s fellazítsa a határokat a hazai és külföldi művészet között. Három évvel ezelőtt Pinczehelyi Sándor részt vett egy párbeszéd jellegű kiállításon – Július Kollerrel (1939), mely egyaránt rámutatott a művészek közös és egyéni vonásaira. Ezután merült fel az idei önálló kiállítás gondolata, amely Látogatás címen 2006. szeptember 7. – október 14. között meg is valósult. A kiállítás tényleg ízelítő volt, hisz érintette az előző korszakokat, a hangsúlyt a 70-es évekbeli főművek átértelmezésére és az utóbbi évek termésére helyezve. Párhuzamosan voltak jelen a visszatekintő-átértelmező és újat kereső tendenciák.

full_000354.jpg
Túrórudi, Combino, szabadság - Társadalomkritikus művészet Magyarországon. Vázlat

„Hogy tudná egy művész felmérni, vajon van-e bármiféle kapcsolat a ceruzavonása és a társadalmi igazságosság között, pedig az előbbiért személyes felelősséget érez, az utóbbiért pedig nyilvános felelősség terheli?” (El-Hassan Róza)
Pinczehelyi Sándor nemrégiben zárult kiállításának megnyitóján kétszer is elhangzott, hogy a kiállítás megrendezésének semmilyen különösebb oka, pláne aktualitása nincs. Ennek a mondatnak pusztán azért van jelentősége, mert politikai művészettel kapcsolatban hangzott el, amely művészetnek az aktualitás igencsak fontos jellemzője, és mert tökéletesen kifejezi azt a mélyről jövő idegenkedést, óvatosságot, de legalábbis ambivalenciát, amely a társadalomkritikus művészetet övezi Magyarországon.