A híres műtárgyrablások történetei általában valahogy így festenek: egy adott művet hozzáértő, ám jogosulatlan kezek az éj leple alatt lopnak el a szigorúan őrzött múzeumból. Természetesen nem ez az egyetlen módja annak, hogy nagy anyagi és eszmei értékű kincsek tűnjenek el vagy váltsanak illetéktelenül gazdát. A történelem során rengeteg olyan eset történt, amikor az egyes remekműveket más körülmények között lopták el, fosztották ki vagy éppen nemes egyszerűséggel messzire elhurcolták a nekik otthont adó eredeti helyszínről.

Íme egy közel sem teljes lista ókori görög márványokkal, afrikai művekkel, reneszánsz remekművekkel és modern alkotásokkal néhány nem múzeumi műtárgylopásról:

Szent Márk lovai Konstantinápolyból érkeztek (1204)

Valamikor 330 körül, I. Constantinus római császár idejében elloptak négy, ügető lovat ábrázoló bronzszobrot valahonnan az ókori Görögországból, és Konstantinápolyba, a bizánci birodalom akkori fővárosába vitték őket. 1204-ben, amikor a várost kifosztották, a velencei dózse, Enrico Dandolo csapatai Itáliába vitték a szobrokat, ahol a Szent Márk-bazilika előtt helyezték el őket. Annak ellenére, hogy létezésük óta már másodjára váltak lopás áldozatává, a lovak nem pihenhettek sokáig. Napóleon katonái nemsokára fogták, és a párizsi Arc de Triomphe díszeként a diadalíven helyezték el őket 1797-ben. (Épphogy csak megúszták, hogy ágyúgolyónak olvasszák be őket.) A lovak végül 1815-ben kerültek vissza a velencei Szent Márk térre, pontosabban a bazilika belsejébe – tartva a légszennyezés okozta potenciális károktól.

Napóleon katonái kivágtak egy óriási Veronese-festményt egy velencei refektóriumból (1797)

1705-re Paolo Veronese hatalmas, tíz méter széles, a híres bibliai epizódot ábrázoló Kánai menyegzője (1563) annyi látogatót vonzott, hogy a velencei Szent Márk-bazilika Szent Benedek-rendi szerzeteseinek el kellett kezdeniük korlátozni, hogy adott időtartam alatt hány látogató tekintheti meg a képet. Amit ezek a szerzetesek nem tudtak, az az, hogy alig 100 évvel később a festmény végleg elhagyja Velencét. A művet Napóleon csapatai 1797-ben a már említett négy bronzlóval együtt háborús zsákmányként hurcolták Franciaországba. A szállíthatóság érdekében mérete miatt azonban részekre vágták, és Franciaországba érkezésük után varrták újra össze a vászon darabjait. A festmény most a Louvre-ban látható. A helyzet jogszerűsége azóta rendeződött, hiszen egy 1815-ös csere folytán a Veronese-képért cserébe egy Charles Le Brun-mű visszakerült Itáliába. Persze a velenceiek azóta is több kísérletet tettek, hogy visszaszerezzéki az eredeti festményt – egyelőre annyiban jártak sikerrel, hogy a kép digitális eljárásokkal készített élethű másolata 2010-ben Velencébe utazott.

A Parthenón egyik kedvelt szoborcsoportja Angliába került (1801–12)

1816-ban a British Museum harmincötezer fontért megvásárolt néhány szobrot az athéni Parthenónból (ez az összeg ma hozzávetőleg másfél milliárd forintot jelent).

A szóban forgó művek 1801–12 között zajló ásatásának költsége, Lord Elgin skót diplomata felügyelete alatt, ennek az összegnek nagyjából kétszeresére rúgott. Maguk a művek azonban – egy óriási ló feje, egy ember és egy kentaur közötti csatát ábrázoló metope és még sok más is – ma felbecsülhetetlen értékűek. Éppen emiatt azóta többször ellenőrizték őket, és sokan kétségbe vonják, hogy Lord Elgin törvényesen vásárolta meg a szobrokat az akkor Görögországban kormányzó oszmán-törököktől. (A vásárlás jogszerűségét igazoló dokumentumok hiánya csak fokozta ezeket a feltevéseket.) A görögök azóta hivatalosan is követelték az Elgin által a British Museumba költöztetett szobrok visszatérését – sőt jelezték, hogy ha valaha visszakapják, akkor az Akropolisz Múzeumban tervezik bemutatni őket. Egyelőre nincs arra utaló jel, hogy a British Museum nyitott lenne a szobrok visszaszolgáltatására.

A Rosette-i kő Londonban látható, habár Egyiptomban fedezték fel (1802)

A Rosette-i kő egy gránittömb, amelyet a Krisztus előtti második századra datálnak, és amelyre három különböző ősi írással véstek szöveget. A tömböt minden idők egyik legizgalmasabb tárgyaként tartják számon az ősi nyelvekkel, különösen a hieroglifákkal kapcsolatosan feltárt titkai miatt. A Rosette-i követ 1799-ben egy francia állampolgár fedezte fel Alexandria közelében, majd a briteké lett, miután a franciák 1801-ben feladták Egyiptomot. A körülmények, amelyek között a kő végül a British Musemba került, a mai napig tisztázatlanok – Záhi Havássz, az egyiptomi kulturális miniszter korábbi helyettese azt állította, hogy a követ ellopták. Sőt annak ellenére, hogy ő maga kérelmet nyújtott be, hogy a Rosette-i követ a múzeum kölcsönözze ki Egyiptom számára, a British Museum úgy nyilatkozott, hogy sosem találkoztak ilyen hivatalos úton benyújtott kérelemmel.

A brit csapatok eltulajdonítottak egy aranykoronát Maqdala elfoglalása során (1868)

1868-ban a brit csapatok elfoglalták Maqdalát egy csatában, amely az Etióp Birodalom megdöntésére tett nagyobb kísérlet része volt. Amikor feldúlták az erődöt, a katonák több kincset is magukkal vittek, köztük egy díszes aranykoronát, amelyet vélhetően az 1740-es években az uralkodó és fia megbízására készítettek. A korona most a londoni Victoria & Albert Museumban látható – a múzeumot 2007-ben Etiópia felszólította több különböző tárgy és alkotás visszaszolgáltatására. 2018-ban, amikor a múzeum egy különleges kiállításon mutatta meg a Maqdalából származó kincseket, a korábbi visszaszolgáltatási igény újra a figyelem középpontjába került. Ugyanebben az évben a múzeum igazgatója, Tristram Hunt szót ejtett egy, a tárgyakra irányuló és Etiópia számára lehetséges hosszú távú kölcsönzésről – a tárgyak azonban a mai napig Etiópián, eredeti hazájukon kívül találhatók.

A Bangwa királynő Európába került (1897–99)

A Bangwa királynő szobra Kamerun Grassfields régiójából származik, és egykor Helena Rubinstein gyűjtő birtokolta. A szobrot maga Man Ray is fényképezte, sőt számos MoMA- és Met-kiállításon is szerepelt. Hogy pontosan hogyan került Amerikába és Rubinsteinhez? Valamikor 1897 és 1899 között érkezett Európába, és a berlini Museum für Völkerkundében állították ki. A múzeum 1926-ig tartotta gyűjteményében, aztán egy műkereskedőnek adta el – Rubinstein ezek után, az 1930-as években vásárolta meg. Később, 1966-ban Rubinstein afrikai és óceániai műveket tartalmazó gyűjteményét a Sotheby’sen keresztül elárverezték, és a szobrot a kaliforniai gyűjtő, Harry A. Franklin vette meg. Franklin aztán 1990-ben túladott rajta – ekkor a Dapper Foundation vásárolta meg, a szobor azóta is az ő tulajdonukban van. A királynő nemrégiben azért került címlapokra, mert jogos tulajdonosa, a Kamerun állam szeretné mihamarabb visszaszerezni, attól tartva, hogy hamarosan ismét elárverezik. A párizsi múzeumát (Musée Dapper) 2017-ben bezáró Dapper Foundation 2018-ban közölte, hogy a szobrot maguknál tartják, és továbbra is szeretnék a világ több pontján is kiállítani.

A Machu Picchuból származó tárgyak a Yale-re utaztak – kutatás gyanánt (1911)

Amikor Hiram Bingham, Connecticut kormányzója 1911-ben Peru beleegyezésével megkezdte Machu Picchu kőromjának feltárását, különböző leletekre bukkant fazekas tárgyaktól egészen az emberi csontokig. Ezeknek a leleteknek nagy része akkor a Yale University kampuszára utazott, hogy a kutatók feltárják történetüket. Annak ellenére, hogy a leletek egy részét később visszaküldték Peruba, a többi tárgyról nagyon úgy tűnt, hogy az egyetem nem tervezi visszaszolgáltatni az országnak.

Peru készen állt arra, hogy megvédje kulturális örökségét a fosztogatástól, és csaknem egy teljes évszázadon keresztül igyekezett visszaszerezni a Yale-re vitt tárgyakat. 2008-ra odáig fajult a helyzet, hogy Peru beperelte az amerikai szövetségi bíróságot. Ekkor a Yale visszautasította a tárgyak visszaszolgáltatását, mondván, az ország túl sokáig várt a perrel. Peru akkori elnöke, Alan García Barack Obama és XVI. Benedek pápa segítségét kérte. Végül megszületett a megállapodás, miután egy delegáció Peruba utazott a konfliktusos helyzet feloldására. Eszerint a tárgyak egy cuzcói egyetemre utaztak tanulmányozás céljából, a jövőben pedig múzeum épül bemutatásukra.

Nefertiti mellszobrát Németországba vitték (1913)

Nefertiti királynő háromezer-ötszáz éves mészkő mellszobrát az egyik legfontosabb, az ókori Egyiptomból származó műtárgynak tekintik – bár csak akkor tekinthetjük meg élőben, ha Németországba látogatunk. A szobrot 1913-ban vitték el Egyiptomból, miután Ludwig Borchardt egy évvel korábban rátalált az Amarna régészeti lelőhelyen. Az elmúlt évtizedben, amikor fokozott figyelemmel igyekszik visszaszerezni kulturális örökségének külföldön őrzött darabjait,  Egyiptom felszólította a berlini múzeumokat, hogy adják vissza a mellszobrot az országnak, ahol előbukkant – hiszen szerintük az illegálisan lépett be Németországba. Az ilyen jellegű követelések nem új keletűek: Egyiptom már 1920-ban is arra kérte Németországot, hogy adja vissza Nefertiti szobrát. A német tisztviselők állásfoglalása szerint a mű megérdemli, hogy Berlinben maradjon. 2011-ben Egyiptom hivatalos kérelmet nyújtott be a szobor visszaszerzésére.

Klimt egyik portréja náci kézre került (1930–40-es évek)

Gustav Klimt Adele Bloch-Bauer portréja I. című, 1907-ben készült festményén egy női alakot látunk, akit szinte körülölel arany-fekete ruhája. A festményt 2006-ban Ronald Lauder gyűjtő vásárolta meg, azóta pedig New York-i múzeuma, a Neue Galerie falán lóg. A festmény útja azelőtt azonban igen kalandos volt. Kezdetekben a portrén ábrázolt nő férjének tulajdonában volt, aki a nácik térnyerése elől menekülve 1938-ban elhagyta Ausztriát. A nácik ekkor a művet átadták  a bécsi Belvedere Múzeumnak. A szóban forgó Bloch-Bauer unokahúga, Maria Altmann mindeközben többször is előállt azzal, hogy a művet a nácik eltulajdonították, és különféle jogi lépéseket is tett a portré visszaszerzésére. Fáradhatatlan munkája meghozta gyümölcsét: 2004-ben az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága döntése értelmében Altmann beperelte Ausztriát, az ország törvényszéke pedig határozott: ő az említett Klimt-kép és további négy mű jogos tulajdonosa. Altmann küzdelmét a mű visszaszerzéséért 2015-ben filmen is feldolgozták, a női főszereplőt pedig Helen Mirren alakította.

Raffaello Fiatalember portréja című festménye a második világháború alatt tűnt el (1930–40-es évek)

Nagyon kevés Raffaello-önarcképről tudunk, de a hozzáértők úgy tartják, hogy az 1515 körül festett Fiatalember portréja, amelyet 1800-ban vásárolt meg a Czartoryski család Lengyelországban, ezek egyike lehet. Megvásárlását követően a képet a család krakkói múzeumában állították ki. A második világháború alatt azonban eltűnt a festmény – több száz másik mű társaságában, amelyet a nácik hordtak el zsákmányként a család pincéjéből. A festmény története ezt követően nagyon ködös – néhányan úgy tartják, hogy a kép Ausztriában lappang. A család leszármazottai azóta is keresik a festményt – 2012-ben úgy tűnt, van némi remény arra, hogy előkerülhet, de nem jártak sikerrel. A keret, amelyben a képet tartották, most a krakkói nemzeti múzeumban, a Muzeum Narodowe w Krakowie-ben látható – természetesen üresen.

Forrás: artnews.com