Gyászoljuk Szabó Eszter Ágnes képzőművészt, munkatársunkat, aki Balázs Katával együtt társszerkesztője volt a nyolcvanas évek alternatív művészetét bemutató különszámainknak. Alakját, művészetét - a többi erre hivatott orgánummal együtt - szeretnénk életben tartani.

„Több apátia, több dekadencia kell az élethez, de azt nagyon hatékonyan kell csinálni, hogy haladjunk…” Ezt írta, szmájlival a végén tavaly december 12-én az akkor már több mint egy évtizede hömpölygő csetfolyamunk éppen aktuális pontján. Amióta tudom, hogy meghalt, ez a mondat különös jelentőséggel bír. Útmutató lett belőle a bátor, szabad és határtalanul kreatív élethez, az anyasághoz, a szorongások leküzdéséhez, a halálfélelemmel való szembenézéshez, és az ő egyszerre puha és kemény lényének megértéséhez.

Sok igazságtalanság és méltánytalanság érte. Olyankor magasra emelte a fejét, tekintetét előre szegezte és belevetette magát a jövőbe. Bozótharcos volt és stand-up humorista. Varrónői és tanári alázattal, feminista dühvel és a tekintélyelvűség elutasításával átitatott, elmélyült kutató-művész és kézműves mester egyszerre. Önkizsákmányoló, egyúttal saját önfeláldozását és a női szerepmintákat rendszeresen tematizáló alkotó. Szenvedélyes népművelő, a renitens diákokat különös szeretettel babusgató, több intézmény után az utóbbi években a szombathelyi egyetemen dolgozó oktató, anya és anyatigris, feleség, inspiráló alkotótárs, régivágású úrinő és őspunk, barát, a hétköznapi sisterhood legnagyobb harcosa. Mindig felráncigálta az égbe azt is, aki a legszívesebben a mélyben maradt volna.  Lehengerlő volt optimizmusa, kifinomult, okos, koncepten edződött humora, amire soha nem vetült a cinizmus árnyéka. 

Szédítő és vakmerő asszociációi sokakat zavarba ejtettek, de ezek táplálták a varázslatot, amivel be tudta hinteni a legsivárabb hétköznapokat is: Balaton-felvidéki gyermekkora cukrosperecével, David Bowie-kifestőkönyvvel és ruhakollekcióval, újrahasznosított, őrületes ruhakölteményekkel és ékszerekkel, falvédőkkel, otthonkákkal, csempékkel és kerámiával, közösségteremtéssel, sok-sok együttműködéssel, városi gyümölcsfák szüretelésével, a leesett falatok védőszentjének való áldozással, anyatej-turmixszal, csokoládé-történetekkel, maniókával és rájalevessel, a gyarmati konyhák tanulmányozásával,  közösségi béke-hímzéssel, a kalózköztársaságok történetével és még ezer és ezer ötlettel. Azért, hogy haladjunk, miközben mégis elemelkedünk. A maga számára is így tette elviselhetővé, sőt szórakoztatóvá a mindennapokat, írta felül a fantáziátlanságot és érdektelenséget.

Eszterben volt némi megszállottság – a művészet világmegváltó erejébe vetett sziklaszilárd hite néha már-már prófétát csinált belőle. Hitte és tudta, hogy amit létrehoz, az különleges és értékes, és azt is, hogy az idő igazolni fogja. Azok, akik valamilyen formában részesültek határtalan energiájából, ezzel persze tisztában voltak, ahogy azzal is, hogy Eszter bizonyára szupersztár lett volna, ha valahol máshol születik. Azt hiszem, ezt ő is tudta. Miről is szólna híres falvédője, és a többi is, ha nem a sorsok abszurd egymás mellett futásának tapasztalatáról, a mindennapiság különböző formáiról, és a szeretetről mindenki iránt, aki élni kénytelen. 

Sok közös mániánk volt, popkultúra, zene, irodalom, a nosztalgia átmenthetősége a jövőbe, és az intuíciónk is egy irányba tartott. Flow-élmény volt vele dolgozni, de csak időt tölteni is. Mindegy volt, hogy kávéztunk, interjúztunk (és még hány interjút akartunk csinálni!), szöveget írtunk, kiállításon dolgoztunk, vagy zero waste zine-t gyártottunk hallgatókkal, koncerten voltunk, zenelinkeket küldözgettünk egymásnak, vagy simán csak beszélgettünk. Vagy Hágában hallgattuk Blixa Bargeldet és Steve Albinit, néztük Genesis P-Orridge munkáit, a paksi buszon zötykölődtünk a Baksa-Soós kiállításra, Egerbe és Székesfehérvárra tartottunk, a rotterdami repülőn ültünk ijesztő turbulenciában, vagy Eszter második otthonában, a Poortgebouw foglalt házban voltunk, ahová elvittek magukkal, ő és a fia, hogy az ott lakó Tóth Károllyal együtt varázsoljanak mindenféle fantasztikus ételeket és zenéket. Az az igazán szívet melengető, hogy Eszternek mennyi hasonló kapcsolata volt, ugyanilyen intenzitással, tartalommal, a tenyerén hordozva barátait, kollégáit és tanítványait. Azt hittem, hogy még sok időnk van. Semmit sem veszek többet készpénznek.

Hosszú-hosszú évtizedek óta a művészet célkitűzése, hogy felszámolja a közte és az élet között húzódó határt. Eszternek ez könnyedén és magától értetődően sikerült. És arra is maradt ideje, hogy a mindennapok és a tárgyak mágiájában elmélyülve mindig megragyogtassa azt is, hogy mekkora csoda az élet. Azzal, hogy elment, kicsit fakóbbak lettek a színek, és üresebb lett Budapest, Szombathely, Szentbékkálla, Rotterdam, és az összes kalózköztársaság.