Hogy vagy?

Interjú Király Andrással

Szilágyi Róza Tekla

Tavaly, felismervén, hogy az Artmagazin Online-on olvasható nyomtatott Artmagazin-tartalmak között mennyi mindent lenne érdemes újra ajánlanunk, elkezdtük a szerdánként megjelenő HETI ARCHÍV sorozatot. Itt az Artmagazin szerkesztőségének tagjai ajánlanak régebbi tartalmakat a magazin elmúlt éveinek cikkeiből.

A VILTIN Galériában meghosszabbított nyitvatartással, egészen február 20-ig látogatható Király András és Tranker Kata közös kiállítása, a Diszkrét végtelen. Most, a tárlat apropóján egy Király Andrással – szintén VILTIN Galéria-beli, korábbi kiállítása kapcsán – készült interjúnk ajánljuk újraolvasásra.


Király András sokatmondó, Hogy vagy, egyes skálán? című kiállítása április végén nyílt a Viltin Galériában. Az MMA körül kialakult helyzetre reagáló, cseles szóviccekkel tűzdelt plakátjai és a barokk vásznak képi világát idéző, különleges felületkialakítású festményei után Király András most új nyelven szólal meg. Az alkotót a friss szóló kiállítását bevezető megjelenésekről, legfrissebb kiállításáról, az általa választott új formanyelvről, négyzethálókról és párhuzamos szerepkörökről faggattuk.

Szilágyi Róza Tekla: A kiállítást beharangozó szöveg egyes szám első személyben, szuper őszintén van megírva. Ebben a szövegben említed, hogy fontos számodra egy időtlen vizuális nyelv kialakítása.

Király András: Ez a vágy régóta bennem van. Azt gondolom, hogy a pályakezdő alkotók először feldolgoznak valamit, aztán később kezdik el saját maguk hangját is megkeresni. Ha ez a cél nincs, nem lesz kimondottan az a művész, akivé szeretne válni. Én most határozottan ráálltam arra, hogy itt az idő, most már nem lehet olyan munkákat csinálni, amivel azt igazolom, hogy alkalmas vagyok erre a képzőművészi pályára. Ennél kicsikét nagyobbat kellene ugranom annak érdekében, hogy a munkáim hozzám köthetőek, tehát felismerhetőek legyenek.

És szándékodban áll ezt a típusú művészpraxisodat leválasztani a politikailag tudatos és elkötelezett, akár kritikát megfogalmazó rajzaidtól? Szeretnél attól eltávolodni, vagy úgy érzed, hogy számodra ez a párhuzamosság teljesen működőképes?

Az, hogy belőlem kettő van, az tulajdonképpen kevés. Mert belőlem van apuka, van munkatárs is – tehát van annyi minden, hogyha valójában csak kettő lenne, az tök jó lenne.

Korábban voltak olyan munkáid – például a Bármikor tudnék sírni kiállítás anyaga –, amik a barokk vizuális nyelvére emlékeztettek. A mostani kiállításod, a Hogy vagy, egyes skálán? alkotásairól inkább modern művészeti hivatkozások juthatnak eszünkbe. Mi inspirálta a barokk vizuális nyelvéből táplálkozó munkákat és mi a mostani, modern hangulatú képeket?

Amikor 2000 körül úgymond érdekessé váltam, akkor nagyon vonzott a mozgókép és a videóvilág vizualitása – leginkább azok az elmosódott képek, amiket ezek a technikák varázsolni tudtak. Éreztem, hogy úgy kell megvalósítani az ezzel a jelenséggel foglalkozó képeimet, hogy akár egy klasszikus barokk festménnyel is felvegyék a versenyt. Ezért kellett tanulmányoznom azt, hogy azok a képek hogyan épülnek fel. Kik voltak ezek az alkotók és hogyan dolgoztak?

Screenshot 2021 02 10 at 18.45.28

Valaminek a vége, 2016, olaj, vászon, 70 x 60 cm


Amikor ‘90 körül eldöntöttem, hogy képzőművész leszek, akkor – Picasso és Matisse után szabadon – azt gondoltam, hogy az embernek az a pályája, hogy megtanul mindent. Hogy aztán az egészet kidobhassa az újrakezdés és annak érdekében, hogy kiderüljön, ki is ő valójában. Menet közben elfelejtettem, hogy azzal a szándékkal szálltam be a játékba, hogy én is egy új Matisse lehessek. Most ugye más világ van, nem tudok új Matisse lenni, de vissza tudok nyúlni Matisse-hoz, hogy megismerjem, ő milyen eszközökkel dolgozott, hogyan állt a képi problémákhoz. Mert igazából, amit én csinálok, az problémamegoldás. Ekkor is és régebben is.

Miért változtattad meg azt a vizuális nyelvet, amit korábban használtál?

Erre nagyon nehéz válaszolni. Igazából én már sokszor váltottam tartalmat vagy megoldást, de ez most egy határozottabb váltás, hiszen van egy dolog mögöttem, amiben én már nem éreztem jól magam. Muszáj volt a tevékenységem mélyére néznem, hogy kiderüljön, hogyan érezném magam jól. A célom mindig ugyanaz volt: az általam birtokolt legjobb tudással jó képet előállítani. Korábban más volt a legjobb kép, amit elő tudtam állítani, most ez.

Részlet a Hogy vagy, egyes skálán? című kiállításból, fotó: Biró Dávid


Alkotóként mennyiben más klasszikus képalkotási folyamatban részt venni és egy geometrikus alapú, ritmikus formákkal dolgozó olajfestmény-sorozatot megalkotni?

Bármilyen rajziskolában az első valós feladat az, hogy az alkotó meg tudja határozni, hogy mikor van kész a műve. A mostani munkáim esetében egy adott rendszert és sorrendiséget kell betartani, utána már elkészült a mű, nem lehet tovább változtatni rajta. Tulajdonképpen ez, az általam kitalált rendszer könnyedén ad egy befejezettség érzést. Ha el van rontva, akkor is. A korábbi, a barokk esztétikumára emlékeztető munkáimat, annyi felé lehet folytatni, hiszen azok megengedik, hogy bármikor átfessem őket. És meg lehet csinálni úgy, hogy ne látszódjon, hogy belenyúltam. A mostani munkáim esetében ez a kiskapu megszűnik. Ez egy zárt, kötött műfaj. Jól tervezhető, hogy mit akarok mondani koncentráltan, aztán azt nagyon frappánsan elmondom.

Részlet a Hogy vagy, egyes skálán? című kiállításból, fotó: Biró Dávid


A Bármikor tudnék sírni kiállításon bemutatott munkák felületkialakításáról mesélsz nekem, kérlek?

Már ennél a kiállításnál is kerestem azt a felületkialakítást, ami új, egyedi, és amiben én is jól fogom magam érezni. Tulajdonképpen azt csináltam, hogy ecsettel és egy szélesebb fémdarabbal elhúzogattam magát a festékréteget, majd vékony vonallal, belekaparással alakítottam ki a formákat.

Screenshot 2021 02 10 at 18.52.38

Imádkozó, 2016, olaj, vászon, 55 x 45 cm

Említetted, hogy amit te most csinálsz a művészetedben, az valójában problémamegoldás. Ez a hozzáállás korábban is jellemző volt a praxisodra – hogy problémákat, amiket a saját társadalmi beágyazottságodban észreveszel, azokat fordítod át a művészetedbe –, vagy most ez egy különleges eset ezeknél az új munkáknál?

Nem, én alkalmazott grafikusként is inkább problémákat oldok meg. Megrendelővel, anyaggal… tehát az egész életem egy problémamegoldás. A képzőművészeti munkáim is tulajdonképpen ilyen problémamegoldások. Lehet, hogy csak síkbeli, formai, elrendezési és komponálási problémák vannak, de ezek is lehetnek jelentősek, és jó, ha ezekre koncentrálok.

A Viltin Galéria terében, a festmények mellett két mappában papírmunkák is láthatóak. Azért vannak ott, hogy betekintést nyerhessen a látogató, hogy milyen folyamatok zajlottak, amíg a kiállítás festményei megszülettek?

Tulajdonképpen annak, a két A4-es és A3-as mappának az anyagba illesztése olyan, mint egy extra kiállítás, annak érdekében, hogy lehessen látni a naponta megszülető rajzokat. Ami most szerepel a kiállítótérben, az 2018. május és július között született, 3 hónapnak a munkája, ekkorra kristályosodott ki ez az egész rendszer, amiben most gondolkodom. Hiába volt látható néhány hasonló munka ennél a kiállításnál hamarabb – a Lollipop Factoryben, a Jurányiban és az Új Budapest Galéria Lépték kiállításán –, azok már mind-mind a most bemutatott munkák után születtek.

Részlet a Hogy vagy, egyes skálán? című kiállításból, fotó: Biró Dávid

A kisebb rajzokat nem vázlatnak készítem. Olyanok kicsit, mint a zenészeknél az előadás előtti próbák és gyakorlás. Nálam ezek a gyakorlások, hogy az anyag és az egész projekt a kezemben legyen. Amikor hozzákezdek egy nagyobb léptékű olaj- vagy vászonképhez, akkor tudom, hogy mit fogok csinálni – de nem tudom annyira pontosan, mint régebben. Az alkotótevékenység viszont ugyanolyan az A4-es rajzoknál és a festményeknél is.

És ezek a mappák mennyire bonthatóak meg?

A mappák képei be vannak árazva, tehát bármikor ki lehet venni, és lehet pótolni másikkal. De nagyjából törekedtem arra, hogy időrendi sorrendben legyenek. Körülbelül 400 rajzom van, és ebből 40 lett kiválasztva a mappákba – ezek segítik időbe helyezni ezt az alkotófolyamatot.

Részlet a Hogy vagy, egyes skálán? című kiállításból, fotó: Biró Dávid

Ami most látható a Viltin Galériában, az mekkora anyagból lett leválogatva?

Ez a kiállítás teljes egészében ide készült, azt hiszem talán két festmény nincs kiállítva.

Mind a három említett, korábbi kiállítást és most a Viltin Galériában bemutatott anyagot vizuálisan többek között a képeken domináló négyzetrácsos háló köti össze. A Lollipopban installációt, a Jurányiban krétarajzot, míg az Új Budapest Galériában egy falfestményt mutattál be a mostani festmények és rajzok előtt. A grid-háló azonban mindegyik munkán jelen van. Honnan érkezett a vizuális eszköztáradba?

Az eredetét nem tudom, egyszer csak megjelent. Sokszor, amikor minden nap foglalkozol a munkáddal, akkor a napi tevékenységben megjelenő dolgokat csak később kezded el értelmezni. Amikor ez megtörtént, akkor rájöttem, hogy ez a grid nagyjából a műszaki, mérnöki, tervezői munkásságomból ered (Király András gépészmérnökként és mérnök tanárként végzett – a szerk.). Hiszen amikor meg kell terveznünk valamit, akkor használunk rácsokat és hálókat. A négyzetháló tulajdonképpen egy szabály, ami segít a munkámban.

A mostani munkák esetében ott van az a jelenség, hogy a képen ábrázolt, krumpliszerű formák közötti kapcsolat, történés és viszony fontos igazán – ezt nagyon jól kiemeli a háttérként szolgáló, ideiglenes kitöltés, a négyzetháló.

Igazság szerint nagyon fontos, hogy amit én csinálni szeretnék, az egy őszinte dolog. Fontos, hogy látszódjon az ember nyoma, az, hogy nem használok semmilyen segédeszközt a festés során, amivel olyan felületeket el lehetne érni, amik számítógép-generáltak lennének. Persze lehetne úgy is dolgozni, hogy hengerrel, ceruzavonalak mentén, de én szeretném ezt elkerülni.

A négyzetháló mint jelenség nekem rögtön eszembe juttatja a ritmikusságot.

Azt hiszem, a Jurányiban falra került krétarajzhoz – How to Play?, 2018. november – kapcsolódó szövegemben ezt a ritmusjelenséget ki is emeltem. Az általános iskolában jártam a Ritmus a művészetben fakultációra, ahol a zenét, a rajzot és a magyart egymás vonatkozásában tanították. Onnantól kezdve ezek a fejemben egy nagy egységként vannak jelen. Egyébként dobolok is, ami számomra nagyon fontos… A Jurányiban éppen arra hegyeztem ki a kiállítást, minthogyha a rajz krumpliszerű formái inkább hangszórók, dobtestek lennének, szóval van zenei vonatkozás a munkák mögött.

A Jurányiban bemutatott krétarajz valójában efemer munka – és az Új Budapest Galéria murálját is nevezhetjük annak, hiszen mindkettő esetében csupán a dokumentáció maradt fenn, a valódi munka megsemmisült a kiállítások bezárása után.

Az Új Budapest Galériában egy 8 méteres fal volt megfestve – és ezt kimondottan festészetnek gondoltam. Az is felmerült bennem, hogy megveszem álnéven a művet, és akkor azt a falat ott le kell bontani. De sajnos nem jött össze, nem tudtam megfinanszírozni magam…

52859435 1841014269336425 2746566899289554944 o
Részlet a Lépték című kiállításból, fotó: Juhász G. Tamás

Nagyon vonzó volt számomra az a gondolat, hogy ha most nem látják az emberek, utána el fog múlni… Ezeknek a műveknek az elkészítése nagyon koncentrált, tényleg olyan, mint egy előadói tevékenység. De adnak egy pillanatnyi boldogságot, ami tud olyan erővel bírni, hogy bevonzza a látogatókat.

A mostani kiállításod általad írt kísérőszövegében benne van egy kicsit a „minden mindegy”, a „nem érdekes, ki hogyan érzi magát” problémája. Valahogy a saját valóságunkba ágyazottságunk veszik el azáltal, hogy a kommunikációs csatornákon senki sem őszintén reagál, vagy az egymáshoz fűződő individuális viszonyainkat nem ápoljuk annyira. Az emberek közötti interakció, a csoportok egymáshoz fűződő viszonya ilyen, sokszor elfakul – ez a digitális világban gyakorolt új kommunikációs technikáknak is köszönhető. Az, hogy ezeken az új csatornákon mindenhol képekkel találkozunk, mennyire változtatta meg a te képalkotáshoz fűződő viszonyodat?

Nagyon jó látni, hogy egy csomó gondolaton végigmentél, mert az én feladatom kb. az, hogy felvessem a problémákat, de van egy csomó kérdés, amire nem tudok választ adni. Így találtam ezt a mostani kiállításcímet is – Hogy vagy, egyes skálán? –, ami úgy hangzik, mint egy sikerdarab címe, ami aztán színpadon marad legalább 10 évig. Szerintem baromi jó cím, és mindenki gondol róla valamit.

Visszatérve a képekre: nagy szerencsémre 2017-ben egy hónapot eltöltöttem Bécsben, ahol egyfolytában képeket tanulmányoztam és gyűjtöttem. A modern művészetet vettem kiindulási alapnak, mert én ebbe a kortárs kontextusba szerettem volna beleszuszakolni még egy réteget, ami azt mondja, hogy „helló, én is itt vagyok”. De ehhez az állításhoz nekem sok-sok képet át kellett néznem.

Mennyi időt töltöttél el a mostani kiállításod egy-egy képével?

Ha erre most válaszolnék, akkor egyértelműen az lenne a reakció, hogy „ez tök kevés”. A kisebb papíralapú képek és a nagy olajképek között ezen a téren nem nagy a különbség. Nem a festék vászonra való feljuttatása az idő, hanem míg az ember ott üldögél és kitalálja. Mire leszűröm magamban, hogy mit akarok mondani. Egy szobafestő talán több időt tölt el egy ekkora négyzetméter lefestésével, mint én.

Általában hova fordulsz inspirációért? Képzőművészethez vagy...?

Az az igazság, hogy általában a képzőművészet felé. Ugyanazzal a mércével próbálom mérni magam, ami arra a műfajra jellemző, amiben én is indulok. Az időm java részében képeket nézegetek – de ugyanennyire van esetemben egy zenei elfoglaltság is, ezzel is töltök időt. A zene másfajta hatása, strukturáltsága és az ott megjelenő vizualitás is ugyanúgy hat rám.

Kutató művésznek tartod magad?

Is-is. Mondjuk, ha a téma indokolja, akkor igen. A mostani műveimnél inkább vizuális kutatásról lehet szó. De kutatás nélkül nem is tudok meglenni, mert az az, ami inspirál. Nincs legyűjtve, hogy melyik mesternek mik a számomra fontos képei, hanem az információ csak automatikusan átragad rám. Szinte biztos is, hogy fejből például rosszul rajzolnám le Matisse kék nőjét.

 

Király András: Hogy vagy, egyes skálán?
Viltin Galéria
2019. május 25-ig