Az Artmagazin Online új miniinterjú-sorozatában, a #FRISSDIPLOMÁS-ban a pályakezdő képzőművészeket és dizájnereket kérdezzük arról, milyen témákkal foglalkoznak, milyen technikákkal és anyagokkal kísérleteznek, miről szól a diplomamunkájuk, és mik a terveik a jövőre nézve. A bemutatott tehetségek kiválasztásánál arra törekszünk, hogy a legkülönfélébb területek képviselőit mutassuk be, legyen szó szobrászokról, grafikusokról, festőművészekről, fotósokról, médiaművészekről, divat- vagy ékszertervezőkről.

Szabó Menyhért 2018-ban diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán, és a közelmúltban volt látható a Crossover című egyéni kiállítása a Telep Galériában.

Milyen témák érdekelnek? Milyen témaköröket fogalmazol meg alkotásaidban?

Főleg az egyetemen töltött időszakról, a hat évről tudok beszélni. Az első évben feladatokat kaptunk, amikre mindig csináltam egy-egy munkát. Ezek erős témák voltak, fontosak lettek számomra, a későbbiekben végig foglalkoztattak. A szobrászatomban az egyszerű, életközeli, személyesen átélt élményeket dolgozom fel. Az utóbbi években több téma mentén hoztam létre munkáimat, mint az ember és a természet, az emberi természet, a háború és a nagy méretű gumiinstallációk.


A diplomamunkáddal legutóbb a MODEM Ezek a legszebb éveink? című kiállításán találkozhattunk. Mesélnél róla?

Tulajdonképpen ez is az egyetem legelejéhez csatolható vissza, ahogy akkor elkezdtem használni a gumianyagot. Akkor még nem az anyag tulajdonságainak megfelelően alkalmaztam, hanem csak hordozója volt bizonyos mintázott felületeknek, tehát nem hagytam érvényesülni a gumit, nem hagytam, hogy összerogyjon. Aztán elkezdtem gondolkodni, hogyan tudnám ezt úgy használni, hogy az anyag és a forma összhangba kerüljön.
Mindemellett már jó ideje tanulmányoztam a 20. századi német művészetet; leginkább az a kérdés érdekelt, hogy miként formálódott a képzőművészet a 10-es évek progresszív avantgárdjától a 30-as évek klasszicizáló-birodalmi művészetéig, majd innen a hetvenes évek Neue Wilde expresszív-konceptuális irányvonalán át egészen a Lipcsei Iskola, majd az abból kinövő Új Lipcsei Iskoláig. Így jutottam el a nagy méretű Big Me szoborsorozatomhoz. Ez tulajdonképpen egy szobrászi formakísérlet, ahol a 3D-s szobor viszonylagosságát, a struktúra képlékenységét és deformációs lehetőségeit vizsgálom, persze mindezt az anyag függvényében.

Részlet az Ezek a legszebb éveink? című kiállításon forgatott videónkból, ami az alábbi linken érhető el

Who You Are I. , 2018, gumi, 132 x 113 x 85 cm

Szabó Menyhért

Hogy néz ki a gyakorlatban a Who You Are sorozat darabjainak elkészítése?

Egy teljesen tradicionális szobrászati folyamattal kezdem: megmintázom az agyagfejet teljesen realisztikusan, utána erről készítek egy negatívot és abba ecsetelem bele a gumit. Ezeket a vékony öntényeket kiveszem és csipesszel installálom, aztán azokat kimerevítem műgyantával, majd térbe helyezem.


Az arcokat ki(k)ről mintáztad?

Az első egy önportré volt, de a diplomamunkámnál már egy női arc jelenik meg. Azért csináltam női arcot, mert azt vettem észre, hogy minden szobor, amit csinálok, az én vagyok. Mások is mondták, és ekkor ez elkezdett foglalkoztatni, gondoltam, hogy homlokegyenest mást fogok csinálni. Elkezdtem nézegetni a női ábrázolásokat, a legismertebb női arcokat, majd több ok miatt is úgy döntöttem, hogy a diplomára a régi korok idealizáló-szimbolikus-heroikus szabadságszobrairól ismerős női arcot fogom hatalmas méretben megmintázni. Ugyanis a gumi tulajdonságának köszönhetően az installáláskor az arc formái teljesen eltűnnek, összeroskadnak, és a szobor eredeti tökéletessége, az idealizált nő minden nőiessége megszűnik az összezuhant gumiformában.

Who You Are II., 2018, gumi

Who You Are III., 2018, gumi

Idén júniusban volt egy önálló kiállításod a Telep Galériában. A Crossoveren egy kisplasztikákból és festményekből álló sorozatot mutattál be. Mit kell tudni erről a sorozatról?

Számomra az egyik domináns vonzáskör az expresszív művészeti megfogalmazás. A természeti hatások, a természet anyagainak beemelése a munkáimba, amelyen keresztül áttételesen maga az ember és az emberi természet is jól vizsgálható. Az expresszív formanyelv tág fogalmán belül a konstrukció (valóság) viszonya a dekonstruálás eljárásával kiemelkedően fontos számomra. Az expresszív formavilágban mozgó dekonstrukciós kísérletek valójában hibrid szobrokat eredményeztek: a Vanitas című munkában egy gumiból készített figura feje helyére egy barokk Vanitas-csendélet került, összemosva az életet és a halált, a figuraábrázolást és a csendéletet, ahol az álló alak csak posztamens, a festészetből ismert csendélet viszont 3D-s. Játékos kísérlet, igazi pasticcio.

Fotó: Gyuricza Mátyás / a Telep Galéria jóvoltából

Milyen irányba tervezel elmozdulni a közeljövőben?

Szeretném jobban kibontani ezeket a témákat. Mindig sorozatban gondolkodtam, szeretek minél inkább körbejárni egy-egy témát, főleg amíg foglalkoztat, addig nem akarok máshoz nyúlni, mert ki kell magamból „írni” ezeket a problémákat. Sok ötletem van még a gumival és annak installálásával kapcsolatban is. Most a figurális fragmentumok is elkezdtek erősen foglalkoztatni, a későbbiekben ezekkel szeretnék foglalkozni nagy méretben. A kísérletezés nagyon fontos része az alkotási metódusomnak, ha dolgozok, akkor tulajdonképpen bármi megtörténhet. A véletlenekből lesznek a legizgalmasabb dolgok. Ez a szép a művészetben.

Hogyan látod magad 5 év múlva szobrászként?

Nehéz elképzelni, hogy mi lesz, öt év sok idő huszonhat évesen. Addig is sokat kell dolgozni, és akkor szerintem működni fognak a dolgok. Remélem, hogy töretlenül fogok haladni az utamon, és a művészetre tudok majd koncentrálni. Fontos, hogy nyugodtan tudjam csinálni, ne kelljen mással foglalkozni, mert annál rosszabb nincs, ha az ember szétforgácsolja az energiáját, az erejét és a fiatalságát. Talán ez a legnehezebb a pályakezdésben.

Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás / a Telep Galéria jóvoltából