Nemes Márton 1986-ban született Székesfehérváron, jelenleg Londonban él és dolgozik. 2013-ban otthagyta a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakát, majd 2018-ra elvégezte a Chelsea College of Arts képzőművészeti mesterprogramját. Számos budapesti helyszín után, 2014-ben a Paksi Képtárban Megfestett festék címmel nyílt önálló kiállítása, majd a dunaújvárosi ICA-D-ben, az amerikai Westport Art Centerben és a müncheni ERIKA DEÁK MÜNICH TEMPORARY-ban is bemutatkozhatott. Festészete kezdetben a figuralitás és az absztrakció között mozgott, majd a műfaj határainak feszegetése és a képi absztrakció megértése vált nála központi elemmé. Az elmúlt néhány évben a hagyományos értelemben vett – sokszor festékszórás segítségével létrehozott – képek fóliákkal, fatörmelékekkel és szíjakkal egészültek ki, így az eredendően kétdimenziós művek belépnek a harmadik dimenzióba. Nemes Márton a Zágrábban, Bécsben és Berlinben rendezett csoportos kiállítások mellett 2017-ben szerepelt a grazi Abstract Hungary című, áttekintő csoportos tárlaton, majd 2018-ban a londoni No 20 Artsban rendezett Why Patterns? kiállításon. Kurátorként idén november végén Golden Hour címmel szervezett egyestés csoportos kiállítást. Decemberben pedig kiállít az Annka Kultys Gallery Cacotopia 03: Group Show című, Európa vezető művészetoktatási intézményeinek öt frissen végzett hallgatóját bemutató tárlatán. Ma nyílik Tomorrow című egyéni kiállítása a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban.

Szilágyi Róza Tekla: Mi az első olyan emléked, amikor már észrevetted magadon, hogy érdekel a művészet?

Nemes Márton: Mindig szerettem rajzolni – ez persze banális közhely. Sőt, borzasztóan szerettem barkácsolni. 5-6 éves koromban csináltam a kishúgomnak bababútorokat fából. Székesfehérváron művészeti általános iskolába jártam. Volt egy időszak, amikor egy A4-es lapon dolgoztam minden nap, órákon keresztül. Miniatúraszerű, részletgazdag jelenetek voltak rajta, rengeteg emberrel. Tudod, vannak ezek a stratégiai játékok, amikben városokat építhetsz. Én ezt csináltam papíron.

A szüleid észrevették az érdeklődésed és pártolták?

Valamennyire igen. De a szüleim a kezdetekben nem vették ezt komolyan.

Hogyan nézett ki az oktatásod a művészeti specifikáció után?

Az általános iskolában komolyan érdekelt a művészet. Az általános iskolai tanáraim nagyon azt akarták, hogy a Tóparti Gimnázium és Művészeti Szakgimnáziumba menjek tovább, viszont a szüleim ezt egyáltalán nem szerették volna. Megegyeztünk abban, hogy felvételizni fogok – benne is voltam az első tízben és fel is vettek volna, de végül máshol folytattam az iskolát. A középiskolából végig kilógtam, nem találtam a helyemet. Ekkoriban kezdtem el graffitizni a suli mellett, így találtam magamnak egy saját baráti kört, aminek inkább az underground hip-hop szférához volt köze.

Hogy konkrétan képzőművész legyek, azt az érettségi előtt találtam ki. Előtte sosem festettem, 17 éves voltam, amikor először ecsetet fogtam a kezemben – amit kemény és fáradságos három év követett, mire bekerültem a Képzőre. Az önbecsülésem mindig a hátsó rajtkőről indult: nem a medence széléről ugrottam, hanem az öltözőből.

A Képzőművészeti Egyetemre harmadjára vettek fel – ezzel telt a három év. Ezalatt az időszak alatt te próbáltál megfelelni? Változtatni azon, ahogyan te dolgozol, hogy megfelelj a képzős normáknak? Hogyan tört meg a jég?

A Képző helyett a BME formatervező szakot kezdtem el, és szenvedtem is baromira. Mellette  heti öt napot jártam a képzős felvételi előkészítőre. A végén már volt kulcsom a rajziskola műterméhez. Nagyon sokszor nem a BME-re mentem fizika órára, hanem a műterembe reggel tízkor, hogy ott maradjak négyig, amíg a négyórás aktrajzolási óra kezdődött. Utána is ott maradtam egészen este tízig és folytattam a saját kis festményeimet. A BME-n ezalatt szinte csak a szaktárgyakat csináltam meg.

Ki volt az első mestered, aki hatással volt rád?

Székesfehérváron a gimnáziumi felvételi-előkészítő vezetője, Pimke Miklós volt. Fehérváron ő ismert művész volt, 16 évesen el is vittem hozzá a munkáimat, amik akkor nagyrészt graffitik voltak. Kerek perec megmondta, hogy nekem ez nagyon nem fog menni, nem vagyok erre a pályára való. Az, hogy művészetet csinálok és idősebb kollégák reagálnak rá, elég mostoha módon indult.

A graffitis közeg a középiskolában meghatározó volt számodra. Felhoztad magaddal Pestre ezt az érdeklődést? Meddig foglalkoztatott?

Amikor bekerültem a Képzőre, ott volt egy igen aktív graffitis közeg. Nem a klasszikus értelemben vett New York-i dekoratív graffiti, hanem annak Berlinből indult, alternatív verziója, amit trash graffitinek neveztek el a srácok. A romlott, utcaszélen talált diszperzitet hanyag módon felhengereled a falra, majd a legócskább kopott színű spray-vel körbehúzod és kész. A New York-i graffiti nagyon hamar átcsapott a giccsbe, hiperdekoratív, eladható, kommercializált, iparosított valami lett belőle. Ez a nagyon utcai trash graffiti kultúra 2008-ban, amikor bekerültem a Képzőre, már regnáló dolog volt Európa szerte.

Ez mennyiben társulhatott azzal, hogy az anyaghasználata nem igényelt sok pénzt, így nem kellett sokat költeni ahhoz, hogy az ember vizuális jeleket hagyjon maga után?

A Képzőre járó diákok nagy része nem a felsőbb rétegek gyermekeiből kerül ki. Az  egyetemnél nagyon minimális a pénzbeli támogatás. Az idősebb kollégák mesélték, hogy már a hatvanas években is 10 000 forint volt az éves anyagtámogatás. Ez a trash graffiti dolog is ebből építkezett.

A Képző előtt nem festettél. Miért ezt a szakot választottad?

Amikor először ecsetet fogtam a kezemben, akkor azt tapasztaltam, hogy ez a folyamat – a ragacsos anyag felületen történő mozgatása – borzasztóan nehéz. Vannak a fejemben ideák, hogy mi az amikor egy műtárgy esetében – ahogyan Fehér Dávid kollégával szoktunk fogalmazni – leszakad a fal, mert olyan erő vagy szellem vagy energia van benne, hogy gyomorszájon vág. Ennek van egy misztikuma, amit szerintem nem lehet megunni. Mondom ezt úgy, hogy nem akarom túlromantizálni a helyzetet.

Kinek az osztályába jártál a Képzőn?

Akkoriban a Gosztola Kittivel jártam és őt felvették egy évvel előbb, így be tudtam menni megnézni a műtermeket. Akkoriban a felvételi előtt kérhettél konzultációt az ott tanító mesterektől. Kitti Radák Eszterhez járt és elintézett nekem egy ilyen találkozót. Úgy emlékszem, hogy pozitívan jöttem el onnan. Utána Eszter vett fel, és ennek örültem, mert egyértelműen ő volt az, aki szerint a kortárs művészet a modell festés mellett másról is szólt. Arról, hogy gondolkodjunk, olvassunk, írjunk statementet, gyártsunk koncepciót. Itt kezdtem el azon gondolkozni, hogy a szenvedélyszerű, személyes motivációt hogyan lehet átültetni az elméleti, gondolatok mentén csevegéző közeg nyelvére.

Kikkel ápoltál baráti kapcsolatokat a Képzőn?

Egyetlen emberrel lógtam nagyon sokat, és ez a Szinyova Gergő volt. Illetve a Keresztesi Botond, akivel az előkészítőn is már jóban lettünk. Gergővel szoros kapocs alakult ki a művészetben és az életünkben is, aztán közös műterem, közös kiállítások, összeköltözés. Sajnos már nem tartjuk a kapcsolatot. Minden naprendszer kihuny egyszer és minden birodalom összeomlik, a miénk is, 9 év után. Sokat tanultam tőle szakmailag és emberileg. Keresztesi Botond viszont azóta is nagyon jó barátom.

A képzős évek mennyire befolyásolják a későbbi életművet? Hiszen az ott töltött 5 év bizonyos idő távlatából jelentéktelenül kevés időnek tűnik.

Érdekes, mert ez nálam nem 5 év volt. Én valójában 3 évet jártam be a Képzőre, a 4. évemet már csak jogilag töltöttem ott. Bementem vizsgázni, de akkor már Sárkeresztesen laktunk Kittivel, így az ottani, saját műtermemben dolgoztam. Ezután passzívra tettem két szemesztert az egyetemen, amit aztán nem is fejeztem be.

Benned mikor kezdett dolgozni az, hogy nem akarod befejezni az egyetemet? A motivációhiány mellett volt más oka is?

Szerintem alapvetően két probléma van a Képzővel. Az egyik, hogy egy akadémikus intézménynek mondja magát, ami nem igaz. Valahogy majdnem akadémikus – ott van az anatómia, és hogy minden poros, de mégsem világlik át az az igazán motiváló akadémiai szemlélet. Sokan úgy hagyják el az intézmény falait, hogy az akadémikushoz semmi közük nincsen. Itt jön a második probléma: a Képző próbál kortárs lenni, de a kortárs művészethez rettenetesen kevés köze van, pusztán azért, mert az ott oktató művészek nagy része – akár a korukból adódóan is – egyre kevésbé kapcsolódnak a progresszív kortárs művészethez. Nem aktív kiállító, nemzetközileg tapasztaló művészek, hanem olyan ismeretanyagból építik fel a programjukat és koordinálják a diákjaikat, ami egy 30–40 év távlatából szőtt művészidea.
Magyarország centralizált hely, Budapest a Mekka – én úgy képzeltem, hogy azok, akik a Képzőre járnak, elképesztően jók, a színvonal pedig olyan magas lesz, hogy én nem fogom tudni megugrani. Amikor viszont felvettek, eluralkodott rajtam egy mérhetetlenül szürke mélabú, mert a prekoncepcióm nem felelt meg a valóságnak. Úgy éreztem, hogy innen valószínűleg nem fogok progresszív kortárs művészetet építeni. A művészet olyan, hogy az embert érik ingerek, és ebből születik meg az output. Ami téged ér, abból fogsz építkezni. Én ezért elmenekültem a Képzőről, túlélési okokból úgy éreztem, hogy nincs maradásom.

Ez mennyire volt akkor tendencia?

Akkoriban hogyha te belekezdtél a képzős oktatásba, akkor már végig mentél rajta – nem nagyon volt olyan, hogy emberek akkoriban abbahagyták volna az egyetemet.

Milyen volt az egyetem részéről a fogadtatása annak, hogy el akarsz jönni?

Egyáltalán nem örültek neki, komoly lelkifurdalással távoztam. A családom sem fogadta jól, hogy nem lesz képzős diplomám. Évekig nekem is fura volt belegondolni, hogy a BME-n is tanultam és a Képzőn is, de mégis ott vagyok, ahol a part szakad. Azzal vigasztaltam magam, hogy én azért is csinálom, mert tudom, hogy fontos lenne, hogy külföldön tanuljak, de ha ezt a képzést itt befejezem, akkor lustasági okokból sosem fogok elmenni sehova.

Amíg képzős voltál, addig milyen kulturális viszonyítási pontjaid voltak?

Amikor elkezdtem művészettel foglalkozni, akkor a keresztapám vett egy albumot, aminek az volt a címe, hogy a 20. századi magyar festészet remekei, amit Kovalovszky Márta szerkesztett. A könyv végén már szerepelt Maurer Dóra és Fehér László. Én a kortárs művészetet akkoriban az Iparterv generációval azonosítottam – az absztrakt dolgokkal rokonszenveztem igazán. Emellett a német festészet mindig nagy kedvencem volt. Mielőtt bekerültem a Képzőre, sosem voltam még külföldön művészszemmel – 22 éves koromban láttam először progresszív nemzetközi kortárs műtárgyakat, és ez akkor nagy hatással volt rám. Onnantól kezdve abszolút elkezdtem külföldről táplálkozni – Viennafair, biennálé, Lipcsében is voltam Erasmusszal. A 2007-es, műcsarnokos, A Lipcse-jelenség című kiállítás – még a Képzős éveim előtt – nagy hatással volt rám.
Mindig úgy éreztem, hogy a művészet nem csak a Kárpát-medencén belül létezik és egy hatalmas szövet, amiről én szinte nem tudok semmit. A mai napig ugyanez megvan bennem – szeretném ezt megérteni és a részévé akarok válni.

Ma már absztrakt művészettel foglalkozol. A képzős évek alatt érdekelt még a figuralitás?

Amikor bekerültem az egyetemre, akkor portrékat és tájképeket festettem, szóval mélyen tradicionális előszéllel érkeztem. Aztán már az egyetemi évek elején elkezdtem absztrahálódni: jöttek az épített munkák, meg a teljesen absztrakt képek. A Maurer osztályban Dóra lefektetett egy, a saját művészetére hajazó hozzáállást – itt hirtelen nagyot konfrontálódtam a portréimmal, majd megéreztem, hogy lehet mással is foglalkozni. Az absztrakcióm innen gyökerezik.

Emlegettük a graffitit mint társművészet, de van/volt közöd más művészeti ághoz is?

A művészeti közeg egy zártabb kör. Hogyha valaki egy másik kultúrkörből érkezik, akkor fura energiák indulnak el. Én mindig vágytam arra, hogy másfajta emberekkel is érintkezhessek. Csináltam divatkollaborációkat is Szegedi Katával és a Mei Kawa márkával, és volt egy Volvo együttműködésem is. Titkos vágyam, hogy szeretnék többet DJ-zni, mert Londonban az elmúlt időszakban volt egy-két esemény, ahol zenéltem, és ezt nagyon élvezem. 

Nemes Márton "festős zenéi"

De valójában azt mondanám, hogy rögeszmés vagyok. Annyira érdekel a festészet, hogy mindig szenvedéllyel csinálom. Persze volt olyan periódus, amikor ki voltam égve. 2016-ban gyakorlatilag olyan depressziós voltam, hogy azt sem tudtam, mit akarok csinálni. Festettem havonta egy-két képet, de nem találtam a helyemet, mindent megkérdőjeleztem. Most azt gondolom, hogy az akkori nyomasztó kérdések nagy részére már megtaláltam a választ.

A diplomamunkára legtöbbször mint a művészeti világ rendszerébe belépő fontos alkotásra tekintünk – neked viszont nem volt képzős diplomamunkád. Esetedben mi volt az első olyan bemutatkozás itthon, amikor mint festő pozitív visszajelzéseket kaptál attól a közegtől, aminek később a részévé váltál?

Az első szignifikáns megmutatkozási lehetőség Esztertől ered. Őt Virág Judit képviselte akkoriban, és Sárvári Zita ott dolgozott. Eszter meghívta a Zitát az Epreskertbe, ahol dolgoztunk, hogy nézze meg a termést. Neki megtetszett, amit én csináltam, így sebtében meg is hívott egy kiállításba, amit akkor a galériában kurált éppen. Ez a tárlat a Budapest áramlat címet viselte. Akkoriban szocialista nyaralókat festettem, mert találtam az antikváriumban egy könyvet, amit az ötvenes években készített – és az akkori építész kamara és a párt által jóváhagyott –, harminc egynéhány nyaraló-prototípus volt benne. Ez a standardizált városiarculat-koncepció nekem nagyon tetszett – főleg, hogy ezek a masszív archetípusok a mai napig megtalálhatóak a Balatonon. A vonalas és szerkesztett építészrajzok kifejezetten inspiráltak. Később ez a festmény bekerült a Bátor Tábor aukcióra Fenyvesi Áron nominációján keresztül, és végül meg is vásárolta valaki. Ezen az aukción ott ült a licitálók között Deák Erika is, aki aztán be is nézett a műterembe, a Jurányi Inkubátorházba, ahol Arató Balázs révén éppen dolgoztam. Ez a Képző után, 2013 tavaszán történt. Erikánál a galériában épp ekkor megüresedett egy kiállítási dátum. Említette, hogy habár szűk a határidő, de szeptemberben csinálhatnánk nekem egy egyéni kiállítást, amit aztán tető alá is hoztunk.

Milyen fogadtatása volt ennek az első egyéni kiállításodnak, a 2013-as TEMPORARILY CLOSED-nak?

Akkor még aktívan tombolt a lipcsei festészet. Én nem titkolom, hogy engem inspirált ez az iskola, de nem hiszem, hogy másoltam volna. Több olyan kritikát kaptam, hogy nagyon „lipcseis”, amit a Deák Erika Galériában bemutattam. Rieder Gábor magánbeszélgetésekben később utalt arra, hogy számára nagyon unalmas másolások voltak az akkori festményeim. Ettől függetlenül azt éreztem, hogy a kritikák mellett elindult egy aktív párbeszéd az idősebb kollégákkal. Illetve a gyűjtők közül is többen ott voltak és bizalmat szavaztak nekem.

Mi az, ami elkezdett érdekelni a festészet médiumával kapcsolatban akkor, amikor elkezdtél dolgozni a saját formanyelveden, és mi tartja fenn a mai napig az érdeklődésedet?

Akármikor elkezdek egy festményt, még akkor is, amikor pontosan tudom, hogy mit fogok csinálni, van bennem egy izgatottság: vajon mi lesz belőle?

Mi az, ami miatt a festészet megmaradt annak a központi médiumnak, aminek a segítségével újra és újra kifejezed magad? Mi köt téged ehhez a médiumhoz?

Amikor Erikánál kiállítottam először, ott a kép még ábrázolt valamit. Aztán egy idő után már maga az anyag érdekelt: különböző festékanyagok egymás mellé rakásával néha olyan, mintha kurátorkodnék az ecsettel. Azok a jó képek, amikkel időt töltesz együtt, amik egy pillanatra kiszakítanak az életből. Emellett én szeretek koszos lenni, és szeretem, hogy szaga van a festéknek. Ez egy olyan élmény, amit nem ad más. Amikor festek, az olyan, mint egy illuminált állapot.

Most sokszor nem a tradicionálisan a festészet médiumára jellemző anyaghasználat jelenik meg a munkáidon. Sokszor ipari közegből átemelt dolgok láthatóak. Ez már a Képzőn érdekelt téged?

Már a felvételire is adtam le olyan munkákat, amiket átlátszó műanyag lemezekre festettem.

Ennek lehet köze a formatervező előtanulmányokhoz?

Abszolút. Ott megismerkedtem különböző ipari technológiákkal és a vektorgrafikával. A mai napig, amikor dolgozom egy kiállításon, akkor nekiállok és az egészet milliméter pontosan megtervezem. Londonban ezen nagyon csodálkoztak.

Otthon van egy szemlélet, hogyha valamiben nem vagy jó, arra nagyon rá kell feküdni. Az emberek azzal töltik az idejüket, hogy a gyengeségeiket istápolják: rengeteg energiát fektetünk abba, hogy jobbak legyünk abban, amikben nem vagyunk jók. Szerintem akkor lehet igazán nagy produktumokat létrehozni, hogyha arra fordítod az energiáid, amiben tényleg jó vagy, és azt szüreteled inkább. Én most tudatosan azokat a dolgokat igyekszem felerősíteni, amikhez alapból van adottságom.

A Deák Erika Galériában a 2017-es Shaping Realities című, Hencze Tamással közös kiállításon bemutatott, szíjakkal egyben tartott munkáidnál is hasonló motivációd volt?

Nekem ez az utolsó Magyarországon készült sorozatom. Akkoriban már úgy éreztem magam, mint amilyenek azok a képek. Teljesen szét voltam hullva és ki voltam ürülve – a ruháim tartottak egyben, amiket magamra húztam. Akkoriban még a festészet és nem festészet, valamint a zombiformalizmus kérdései motiváltak. Ezekben a képekben van valamiféle fájdalom. Emellett ott van bennük az a pozitívum is, hogy át lehet őket rendezni. Ha ugyanazok az elemek más sorrendben jelennek meg, az vajon ugyanaz a kép? Ezek a munkák egy nagy önkeresési folyamat részei voltak akkor – jártam terápiára is, a pszichológia is kifejezetten érdekelt. A mai napig vallom, hogy amikor az ember alkot, akkor magát fedezi fel. A művészet szerintem szorosan összefügg az alkotó mentális állapotával.

Több munkád esetében is visszaköszön a rétegek egymásra rakódása – mintha a befogadó belelátna a műhelymunkába. A rétegelt felületkialakítás mögött milyen ideológia van?

A MODEM-ben volt egy Alkonyat című kiállítás, amit Jean Neal kurált. Nekem az a kiállítás nagyon tetszett. Neal írta a katalógus szövegét és szerepelt egy egy olyan passzus, amely szerint ő úgy tekint a festményekre, mint a rétegek halmazára. Minden ecsetvonás alatt van egy alapozás – a festménynek fizikailag is van egy anatómiája. Amikor korábban festettem a kibontott üres építési telkeket, nekem mindig fontos volt a korrodálódás kérdése, szinte inspiráltak a lemállott falrészek. Aztán később, ahogy imitáltam ezt a koncepciót, rájöttem arra, hogy túlságosan általános. Egyetértek abban, hogy minden festmény rétegek halmaza, de erre már kevésbé fűznék fel egy statementet.

Sok munkád kiszakad a két dimenzióból...

Most ezzel incselkedem. Próbálgatom, hogy meddig lehet elmenni úgy, hogy a végső munka még festészet legyen. Londonban sokan kérdezték, hogy festő vagy szobrász vagyok-e? Szeretem megfogni a dolgokat, élvezem a dolgok fizikaiságát. A képeim esetében az történik csupán, hogy beemelek más elemeket, például vasat vagy plexit. Rauschenberg ezt nagyon szépen végigjárta, és látható, hogy a világ összes tárgyát rá lehet applikálni a vászonra. Majdnem akármit tehetsz rá, akkor is a festészet lesz az erősebb, mert a festészet olyan, mint egy szörny, ami majdnem bármit bekebelez.

Digitális világban élünk, ahol ömlenek a képek, és a mostani háromdimenziós munkáid esetében látok összefüggést aközött, hogy a képalkotás is mindennapi gesztussá vált. Bizonyos ponton adja magát, hogy azok, akik hivatásszerűen a képek bármilyen formájának létrehozásával foglalkoznak, elengedjék a mindenki által elérhető formát, és atmoszférát teremtő, harmadik dimenzióba lépő dologgal foglalkozzanak. Mit gondolsz erről?

Ezt ilyen olvasatban nem vizsgáltam még, de szerintem igaz, amit mondasz. Többször megkapom a kérdést a heggesztett munkáim esetén, hogy én csináltam-e őket? Én csináltam. A digitalizált, érintésre működő világban van egy technikai analfabétizmus, amitől valóban az emberek egy idő után semmit nem csinálnak meg saját kézzel. Aztán felértékelődik az, amikor valaki mégis meg tudja csinálni. Egy fizikailag megfestett festmény még mindig megfogja az embereket – ezzel nem degradálom le azokat, akik digitális eszközökkel alkotnak, hiszen azt is lehet kunsztosan csinálni. De minél jobban szintetizálódik valami, annál inkább vágyik az ember valami organikusra.

A lipcsei iskola korábban többször felmerült mint viszonyítási pont. Most mik azok a viszonyítási pontok, amikhez méred magad?

Baselitz festészetében van valami igazi, tiszta erő. Amíg az ember „fogalmazza” magát, akkor tényleg fal mindent, hiszen keresi önmagát. Minél jobban megtalálod magad, annál jobban elfogad a szakma. Londonban havonta legalább kétszer a szombati napomat azzal töltöm, hogy reggel elindulok és megnézek több tíz galériát, és rajta tartom a szemem a történéseken. Amíg nem volt műtermem, addig betéve tudtam a galériák megnyitóját. A munkám része, hogy tudnom kell, mi történik a világban – és ezek a dolgok természetesen hatnak rám.

Londonban miért a Chelsea College of Artra jelentkeztél?

A Chelsea volt az egyetlen olya kurzus, ami egyéves, így egy évnyi tandíjat kell kifizetni. Ez nagyjából három és fél millió forint. Minőségét tekintve a többi egyetem talán jobb, a Chelsea progresszió és kvalitás szintjén a sorrend második felében van, de még így is nagyon sokat tanultam ott.

Milyen volt itt az egyetemi oktatás struktúrája?

Itt abszolút nincsenek tantárgyak. Van egy négyfős csapat: egy kurátor, Patricia Eliss, egy idősebb festőmester, ő mint tradicionális képzőművész van jelen, egy képzőművész, aki esztéta szerepben van jelen. Ők felváltva, vagy éppen együtt tartanak programokat, előadásokat, konzultációkat. Emellett van jelen a folyamatos műtermi munka és sok meghívott vendég, például a Sotheby’s Art Institute art dealer hallgatói. Abban radikálisan eltér az itthoni oktatástól, hogy az életre nevel. Gyakorlati képzés, amelyben nincs anatómia és színtan. Cserébe az emberek kis technikai tudásra tesznek szert, mert ez kvázi előfeltétel. Akik azt várták, hogy majd az egyetem irányba állít, azok pórul jártak. Ha úgy érkezel, hogy tudod, mit szeretnél, ott az egyetem segít, hogy dinamikusabban haladj előre. Amikor én bekerültem, azt a kritikát kaptam, hogy „ultra conservative back door painter” vagyok. (A galériákban van egy szoba, ahol a gyűjtőkkel leülnek szerződést aláírni, és oda mindig azokat a képeket rakják ki, amik nem zavaróak.)

Amellett, hogy a londoni képzés során új technikákkal találkoztál, az elméleti fogódzkodóid mennyiben változtak meg?

Változtak és ebben elsősorban a kinti alkotótársaim játszottak szerepet: hipernemzetközi közeg, ahova mindenki másfajta művészetfelfogással és élményekkel érkezett.
A művészettörténész-gondolkodásomra sok kritikát kaptam. A képzés alatt több bulit csináltam és DJ-ztem is – ekkor kezdték el mondogatni a többiek, hogy ezt a fajta pulzálást, az elektronikus zene lüktetését érzik a munkáimban. A művészet itthon sokszor a művészetről szól. Sokszor egy megelőző művészeti aktust dolgoz fel és azt viszi tovább, így kicsit önmagába forduló és öncélú lesz egy idő után. Én Londonban jöttem rá, hogy a művészet leginkább az életről szól. Arról, hogy téged emberként mi hoz lázba, így csinálhatok képeket úgy, hogy azok a technóról és a rave-kultúra velejáróiról szólnak. Kint intenzív élmény volt az illegál rave bulik világa és a drogkultúra. Ezen is éreztem közvetve, hogy van egy politikai és gazdasági veszély a világban, és ez a kultúra erre is reagál. Ahelyett, hogy olvadó jégtáblákat festenék, hogyha én azzal kezdek el foglalkozni, hogy a veszélyérzet elől hova menekülnek az emberek, azzal ugyanúgy beszélek a problémáról. Ez nekem a legnagyobb áttörés.

A londoni diplomamunkád tehát ebből a kultúrkörből merített ihletet. A technóhoz és a rave-kultúrához egyre többen nyúlnak vissza a nemzetközi művészeti életben. Mit gondolsz erről?

Hogyha egy témával többen foglalkoznak, azt vessük-e el? Csak olyat érdemes csinálni, amit csak én csinálhatok? Lehet, hogy jobb, ha valamiben van együtt gondolkodás. Én is láttam több fiatalabb művésznél, hogy foglalkoznak a témával, és Carsten Höller is csinált olyat, hogy az Art Basel Miamin a standot klubbá változtatta. Szerintem a technó egy olyan aktuális téma, amit éreznek az emberek. Engem a személyes élményeim inspiráltak, és a párhuzamos érdeklődéseket nem kimondottan nevezném hype-nak. Ami most van, az egy elpuhult rave-kultúra, már a rave-kultúra is válságban van.

Lehet-e úgy gondolkodni erről a kultúráról, hogy az ember nem részese a rave bulik mini demokráciájának?

Ez a közösség a kortárs törzsiséghez hasonló. Vannak ezek a zónák, ahova az emberek összegyűlnek, és nincs felelősségvállalás. Mindenki egyforma és mindenki ugyanazt az élményt éli át. Egyfajta kiszakadásélmény. Korábban például a nyolcvanas évek ipari recessziójából. Engem ebben a helyzetben az ellentmondás, a paradoxon érdekel. A rave bulik kiszakadásélménye, a legnagyobb katarzis és extázis okozza utána a hatalmas törést. Intenzív űrt hagy maga után. Nem gondolom, hogy egész életemben ezzel fogok foglalkozni, de most megmozgat ez a belső feszültség.

A diplomamunkád épp olyan jelenséget dolgoz fel, aminek nincsenek írásban megfogalmazott gyökerei, teljesen élményalapú. Neked mi a viszonyod a gyorsan változó digitális világhoz és az eszközökhöz kötöttséghez? Lehetőséget nyújtanak – pl. lézervágó –, de közben béklyók is. Foglalkoztat ez a kérdés? Hiszen digitális világban űzöl egy olyan hivatást, aminek az a lényege, hogy mégiscsak magadat fogalmazod bele az anyagba a technika segítségével.

Borzasztóan félek ezektől a dolgoktól. Iszonyattal tölt el, de közben éppen azok a dolgok, amik a művészetem sava-borsát adják, az mára a gépiesített és technológiai világnak köszönhető. Lézervágó nélkül nem lennének olyanok a munkáim, amilyenek. Emlékszem, régebben még maszkoltam a képet, saját kézzel szerkesztettem a konstruált részeket, és az emberi kéznek van egy olyan tulajdonsága, hogyha közelről nézed, akkor látod az apró hibákat. A képminőségnek így van egy homogenitása. A szoftveresen kivágott részben nincsen hiba. A festészet számomra a különböző minőségek tónusainak felvonultatása. A kézi és gépi lehetőségek megmunkálási különbségei is ilyen tónuskülönbségeket állítanak fel. Ettől festői lesz, ezek keveredése kortárs érzületet adhat, ahogyan a világban is van egy ilyen hibriditás, hiszen például műszívvel is lehet élni.

Milyen volt a londoni diplomamunkád fogadtatása? Hogyan értékelték a londoniak az egyéves fejlődésed? Milyen mélységi skálán mozognak a visszajelzések?

Nehéz erről beszélnem, mert nem akarok önelégültnek hatni. Sosem kaptam még ennyi pozitív visszajelzést. Az opponensem azt mondta, hogy régen látott ennyire erős munkát az egyetemen. Az egyetemi gyűjtemény meg is vette az egyik diplomamunkám. Amikor ment a diplomakiállítást, akkor hat galéria keresett meg a világ különböző tájairól, hogy szeretnének képviselni. A közösségből való kimaradás félelme aktív és komoly szorongással tölthet el. Mindig azt éreztem, hogy van egy globális művészeti közeg, a kánon, ami nem feltétlen írott, hanem mondjuk az interneten alakul, és féltem, hogy ennek nem vagyok részese. A diplomakiállítás után olyan művészekkel tudtam elkezdeni kommunikálni, akikkel előtte egyáltalán nem. Elindult egy olyan folyamat, ami azt sugallta, hogy be tudok kerülni a globális közösségbe.

A művészetről való gondolkodásod sarkalatos pontja az, hogy közösségen kívül nem lehet sikeres művészetipraxist űzni?

De lehet. Például itt van a Rákóczi Gizella. Világéletében közösségen kívül volt, amikor pedig elhunyt és felnyílt a műterme ajtaja, megértették, hogy mit csinált. Ez személyiségfüggő. Én borzasztóan szociális vagyok és számomra fontos a közösségbe tartozás. Személyes élményem az, hogy sokkal inspiráltabb vagyok, amikor van egy kommunikációs áramlat és én abban benne vagyok.

A londoni képzés komoly hangsúlyt fektetett az integrációtokra. Te is így találkoztál Annka Kultysszal, a galériással, aki ma már képvisel?

Londonban is volt az egyetemi időszakot lezáró diplomakiállítás. Az iskola komoly PR-tevékenységet fektetett abba, hogy ezen az eseményen eszméletlen mennyiségű ember legyen jelen. A megnyitón és a nyitvatartási egy hét alatt is rengeteg látogató volt. Ide látogatott el Annka is és „szerelem volt első látásra”. Nemrég vettem részt egy kiállításon a galériájában (Annka Kultys Gallery), ahol az ő gyűjtése volt látható az elmúlt öt év diplomázóiból (CACOTOPIA 03, 2018. december 5. – 2019. január 19.). Az a szokás, hogy ezután a tárlat után a galéria egy művészt elkezd képviselni , de ez általában a kiállítás végén derül ki. Nekem Annka említette – most már hivatalosan is ő képvisel –, hogy az első perctől kezdve tudta, hogy le akar szerződtetni. Igyekezett ezt az információt visszatartani, de nem bírt magával.

Annka galériájában vállaltan internetalapú, posztdigitális művészettel foglalkozik, mivel kifejezetten érdeklik azok a kortárs művészeti reflexiók, amik a megváltozott médiumokra és érzékelésre reagálnak. Azok a műtárgyak, amik a mostani közérzetre adnak választ. Esetemben a festészet és a hangok, színek, fények összetettsége passzolt ide. Tetszett neki az a mérnöki szemlélet, amivel a festészet felé közelítek.

Az új, kiszélesedett térképen milyen szerepet tölt be az, hogy a Deák Erika Galéria itthon továbbra is képvisel?

Ha objektíven gondoljuk végig, egy galériának nagyon jó, hogyha a művészét egy másik külföldi galéria is elkezdi képviselni, hiszen akkor ketten evezik már ugyanazt a hajót, több lesz a szél a vitorlában. Ez esetemben a lehető legjobban sült el – mindkét irányban. Annka számára is érezhető az az öt év, amit Erika belém fektetett külföldi megjelenések terén. A terv az, hogy – mivel semmilyen munkám nincs intézményi gyűjteményben és kevés intézményi kiállításom volt – be kellene jussak több intézményi kiállításba és gyűjteménybe. Hamarosan pedig nagyon fontos lesz egy amerikai képviselet is. Erika ebben a közös munkában kifejezetten jó partner.

A diploma után szerveztél egy csoportos kiállítást Golden Hour címmel – mesélsz erről? Motivált az, hogy szervezőként te lehetsz a katalizátor, aki elindít egy kommunikációt és összekapcsol embereket?

Még sosem csináltam ilyet. A diploma után jött az elhatározás. Nagyon nehéz Londonban helyet találni arra, hogy kiállíts, és ha találsz is, az általában nagyon sokba kerül. Sok munkával találtam egy helyet, ami egy estére elfogadható áron, elfogadható helyen, jó kondíciókkal biztosított kiállítási lehetőséget. Először azt gondoltam, hogy nagyon szeretnék egy egyéni kiállítást Londonban, de aztán jött Annka és ez a vágyam beteljesült. Viszont annyit küzdöttem a helyért, hogy nem akartam elveszíteni – itt jutott eszembe, hogy miért nem osztom meg másokkal? Érdekelt, hogy milyen megközelíteni művészeket. Olyan művészeket válogattam össze – Claire Baily, Jonathan Castro, Daniel David Freeman, Tim Ellis, Tim Head és Borbala Szanto –, akik valamilyen szinten hasonlóan gondolkodnak, mint én. A projekt alatt szándékosan nem használtam magamra a kurátor szót, mert az több ennél.

Kép a Golden Hour megnyitójáról, Fotó: Nemes Márton

Engem az érdekel, hogy a közös élmény által hogyan lehet az említett művészekkel személyesen is kapcsolatba kerülni? A kiállítás jól sikerült, londoni viszonylatban is rengetegen voltak és eljöttek prominens galériás emberek is. Nem volt feltétlen célom, de Tim Ellis galeristája, Kim Savage, aki a FOLD Galleryt viszi, felkért január végén egy csoportos kiállításra (Carry On, 2019. jaunár 24. – március 9.).

Mi a következő mérföldkő az életedben, amire készülsz?

Nekem az volt az eredeti tervem, hogy megcsinálom az egyetemet Londonban, és elköltözöm Amerikába. A londoni galériás képviselet ezeket a számításokat keresztbe húzta, a következő szóló kiállításom Annkánál októberben lesz a Frieze Art Fair alatt. Közben megyek egy ösztöndíj program keretein belül Amerikába, Buffalóba. Közben van egy hongkongi alapítvány, akik megvásárolták két munkámat, és ők hamarosan nyitnak egy magánmúzeumot Budapesten – velük intenzíven kommunikálok. Instagramon keresztül beszélgetni kezdtem egy lengyel művésszel, Malgorzata Szymankiewicz-cel – így merült fel, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy duó kiállítást Varsóban? Ezt Erikával összeszerveztük, így cserekiállítás lesz kint és itthon. Ezenkívül a szülővárosomban, a Szent István Király Múzeumban is lesz egy egyéni kiállításom, aminek a lehetősége váratlanul ért. Milyen jó, hogy egy ekkora város rendelkezik kortárs művészeti kiállítótérrel.

Min dolgozol most a műtermedben?

Érdekel a fény és hang téma. A transzparencia, az hogy a munkák mögé láthatsz. Elkezdtem kísérletezni a fényekkel, érdekel a jelenség, hogy mi történik akkor, hogyha a kép mögül érkezik a fény.

Tomorrow – Holnap

Nemes Márton kiállítása

Szent István Király Múzeum

2019. április 28-ig