Roger Ballen 1950-ben született az Egyesült Államokban, jelenleg pedig több mint negyven éve a dél-afrikai Johannesburgban él és alkot. Korunk egyik legismertebb fotográfusával budapesti kiállítása kapcsán a dokumentarizmustól a megrendezett fényképek felé vezető útról, a pszichológia iránti érdeklődéséről, a nyelv fényképekhez fűződő viszonyáról, valamint az idei Velencei Képzőművészeti Biennálén látható munkáiról beszélgettünk.

A Mai Manó Ház Ballenesque – Roger Ballen szerint a világ című kiállításán nemcsak korai, dokumentarista jellegű utcai fotói, hanem későbbi, megrendezett fényképek (staged photography) is láthatók. Mit gondol, melyik képalkotási metódus érlelődött jobban az idő múltával?

Szerintem mindegy, hogy milyen metódust használunk a képek létrehozásához. Csak az számít, hogy a képek azonnal bekerüljenek a néző tudatalattijába. A megrendezett képek kapcsán sokan azt gondolják, hogy könnyen megismételhetők. Ezzel ellentétben az én legtöbb fényképem nem ismételhető meg, mert van valami pillanatnyiaz alkotásaimban, ami rejtélyessé teszi őket.

Milyen módszerekkel tervezi a megrendezett fényképeket, és ezek a módszerek hogyan hatnak a végeredményre, illetve az előbb említett rejtély érzésére?

Soha nem tervezek semmit előre, a cél, hogy nyugodt lélekkel merüljek bele az alkotófolyamatba. És akkor az „lépésről lépésről lépésre” folyamattá válhat. Lehet, hogy elsétál melletted egy kutya, látsz egy alvó kisbabát az ágyon vagy egy ajtót a falon, és ezek a dolgok nyitnak utat a kép elkészítéséhez. Bizonyos esetekben minden spontán összeáll, de van, hogy át kell helyeznem egy széket a képen, vagy meg kell kérnem valakit, hogy tegyen be még egy rajzot a kompozícióba – de alkotás közben mindig rétegről rétegre építkezem.

Azt szoktam mondani, hogy a fényképeim olyanok, mint a festmények. Ha ránézünk egy festményre, akkor látjuk, hogy akár ezernyi ecsetvonásból is állhat. Az én fényképeim megszületéséhez pedig akár ezernyi, a folyamat közben meghozott döntésre is szükség lehet. És mindegyik döntéshez művészi vízió kell. Negyvenöt évbe telt, mire elértem ezt a magabiztossági szintet. Mindennek szervesen kell megtörténnie, a művészi nézőpontot szem előtt tartva. Mert bárki más ugyanezen a helyen egymillió év alatt sem tudja megcsinálni azt, amit én. Ahogy én sem tudok úgy rajzolni, mint Picasso.

A tudatos, tudatalatti és más hasonló fogalmak rendszeresen felbukkannak, amikor a munkáiról beszél. Érdekli a pszichológia és a filozófia?

Az első diplomám pszichológiából szereztem. Nagyon érdekel ez a terület. Valójában két diplomám van: egy pszichológiából, illetve van egy geológus doktorim. A geológia a történelem előtti földről szól. De ennél jobban érdekel a pszichológia filozófiája.

Fényképeit egzisztenciális pszichodrámaként írja le. Ez pontosan mit jelent?

Azt hiszem, ha megpróbáljuk meghatározni az egzisztenciális szót, azt mondhatjuk, hogy a vágy az élet értelmének megismerésére, hogy megtudjuk, kik vagyunk és mi a célunk. Tehát ez az egyik ok a képeim elkészítésére. Hiszen a képek valamilyen módon az életünk naplójává válnak. Megpróbálunk saját magunk számára értelmet adni a dolgoknak. A pszichodráma pedig arra utal, hogy megtaláljuk az identitásunk mélyebb jelentését, egy sokkal elemibb szinten.

Ami a korai fényképeket illeti: amikor ezeket a képeket készítette az utcán, mi érdekelte?

Amikor ezeket készítettem, huszonhárom, huszonnégy vagy huszonöt éves voltam. Ha személyesebb oldalról akarjuk nézni őket, akkor a gyerekkorom megtalálásáról szólnak – a képek egy négy-ötéves hátizsákos utazáson születtek Kairó és Fokváros között. Nagy öröm, hogy néhány hónapon belül egy olaszországi kiadó újra kiadja az ezekből a képekből készült Boyhood (Fiúkor) című könyvem. Ez a könyv közel ötvenéves, először 1979-ben adták ki. Előfordul, hogy a korai munkáim másképpen inspirálnak, mint a későbbiek. Mindig jó visszamenni a múltba, és látni, hogy régebben mi inspirált.

Úgy tűnik, kapcsolódott valamilyen szinten a képeken látható emberekkel.

A gyerekek nagy előnye, hogy nem bánják, ha fényképezik őket. Ha idős hölgyeket fotózok, ők talán öntudatosabban viselkednek. Amikor Afrikát vagy Ázsiát jártam be, még különleges dolog volt a fényképezés. Ma már senki sem gondolja, hogy a fényképezés gesztusa egyedülálló. Az egész nagyon más.

Véleményem szerint az egyedi tekintet minden fotós sajátja. Rá tud mutatni, hogy az ön szeme min akad meg igazán?

Ez nagyon nehéz kérdés, mert mindig is azt mondtam, hogy ha a képeimet más szavakkal is le tudjuk írni, mint a rejtélyes, furcsa vagy mélyreható, akkor az egy rossz fénykép. A jobb fényképek tehát túlmutatnak a szavakon. Ha feltennék egy kérdést: leírná, kérem, honnan erednek a gondolatai – mit mondana?

Mégis leíró címeket ad a fényképeinek.

Ennek két oka van. Képzeld el, hogy valakit érdekel Roger Ballen egy kedves képe, amin egy madár látható. Ó, melyikről beszélsz? Kell, hogy legyen címe a fényképeknek, mert zavaró lenne, ha senkinek sem lenne szabad nevet adni. A másik ok, hogy a címek olykor segítik a nézőt belemerülni az adott képbe. A cím megpróbálhat tárgyiasítani, és lehet okos is, de segítenie kell a nézőt abban, hogy megértsen valamit az alkotással kapcsolatban, legyen az bármilyen tárgyilagos. A legtöbb festménynek van címe – a fényképezés történetében az emberek különböző okok miatt vonakodtak elnevezni a képeiket. De számomra az az észszerű, hogy címet kell adni, különben anonimmá válik a fotó. Ez ugyanolyan praktikus, mint bármi más. Soha nem merült fel, hogy ne adjak címet.

Ha már a praktikumról beszélünk: fényképeket készít. A folyamat során mennyire hagyatkozik a kiválasztás lehetőségére és gesztusára? Sok fényképet készít, majd később kiválasztja, hogy mit fog megmutatni? Mint az ikreket ábrázoló híres fotója esetében (Dresie and Casie, Twins, Western Transvaal – Dresie és Casie, ikrek, Nyugat-Transvaal, 1993), amikor úgy döntött, hogy a szigorú arcú ikerpárt ábrázoló fényképet mutatja be a mosolygós verzió helyett. 

Az első dolog, amit tudni kell, hogy a fényképezőgép zárjának sebessége kimerevíthet akár egy repülő puskagolyót is. Emellett a filmnek mindig megvan a saját kémiája, ami elsőre sokszor kiszámíthatatlan módon alakítja át a művet. A kép készítése közben úgy érezheti magát az ember, mintha telitalálat lenne, amit csinál, de soha nem mondhatja biztosan, hogy „megcsináltam”. Szinte egész pályafutásom során csak néhány eset volt, amikor két egyformán nagyszerű képet sikerült készítenem. Bármi, ami él, szervesen és folyamatosan változik, nagyon finoman. Mint ahogy én is minden szó után más ember vagyok. A sejtek folyamatosan szaporodnak, és minden változik.

Budapesti kiállításának címe (Ballenesque – A világ Roger Ballen szerint) az egyik korábbi könyvére utal, amely az art brut és a saját munkájának kapcsolatát vizsgálja. Fontos ez a kapcsolat művészete szempontjából?

A Ballenesque nézőpont a világról az én lelkemen keresztül. Szóval a művészetem nem feltétlenül art brutnek nevezném, hanem Ballenesque-nek. A Ballenesque-ben benne van az art brut néhány aspektusa, de benne van a szürrealizmus, a fotótörténet és némi Dél-Afrika is. Nem szeretném azt állítani, hogy e hatások bármelyike volt az elsődleges kiindulópont. És persze ott van az irodalom. Nagyobb hatással volt rám Beckett, mint a fotográfia.

A képein használt rajzok a nézőket is az art brutre emlékeztethetik. Hogyan kerültek a munkáiba? Mi inspirálta, hogy rajzolni kezdjen?

A Platteland (Vidék – afrikaans – a szerk.) sorozatban van egy kép, ami egy fegyveres fiút ábrázol a háta mögött egy rajzzal. 

A rajzok ötlete abból adódott, hogy dolgoztam olyan családok házában, akik hagyták, hogy a gyerekek rajzoljanak a falra. Tehát az ötlet, hogy rajzokat integráljak a fotóimba, ezekből, az emberekkel szerzett tényleges tapasztalatokból származik. Aztán elérkezett egy pont, amikor elkezdtem én is rajzolni. 2002 elejére a fényképeimen keveredtek a talált és az általam készített rajzok. A mai napig minden képen, amit készítek, van egy rajz. Az emberek alábecsülik, milyen nehéz ez. A fényképezés történetében száz fotóból kilencvenkilenc képen, amelyen rajzok szerepelnek, graffiti látható. Azaz csak lefényképeztek valamit a falon. Nehéz ezt valami mással integrálni. Mit üzen a rajz a képen látható többi dologgal kapcsolatban?

A fotográfia és a rajzolás eltérően viszonyul az időhöz.

Az emberek azóta rajzolnak, mióta barlangokban éltünk. A fényképezés ehhez képest elég friss. Miután a rajz médiuma bekerült a munkámba, már nehezebb meghatározni a műveim. A korai munkáimat gyakran tartják dokumentaristának, de a későbbi munkákra vonatkozóan mondhatjuk, hogy nem mindig tudjuk, mit nézünk. Manapság a művészettel – így a fotózással is – az a probléma, hogy a művek mögött meghúzódó történet sokszor fontosabb, mint maguk a képek. Valamiféle társadalmi-politikai történetről szól az egész alkotási folyamat, amelyet az emberek aztán felhasználhatnak, hogy körülírják a műveket.

Idén beválasztották a három művész közé, akik Dél-Afrikát képviselik az 59. Velencei Képzőművészeti Biennálén – örült, amikor megkapta a hírt?

Dél-Afrikában úgy működik a folyamat, hogy először egy projektjavaslatot kell küldeni a művészeti és kulturális osztályra. Karácsony napján három óra volt, amikor megjött a hír, hogy sikeres volt a jelentkezésem, így szép karácsonyi ajándék volt.

Éteriek a Velencében kiállított The Theatre of the Apparitions (A jelenések színháza) fénylő lightboxai. Milyen volt az installáció kidolgozásának folyamata?

A The Theatre of Apparitions először 2016-ban valósult meg film és könyv formájában. Fotókat csináltam az ablaküvegre készített rajzaimból, ezek adták a projekt alapját. Ezeket a fényképeket aztán több kiállításon is bemutattam – de magukat a rajzokat még soha nem állítottam ki. Sajnos az üvegen használt anyagok nem bírták túl sokáig – szétestek és megrepedtek, így nem tudtam megtartani őket. És a rajzok valódi ablakokra készültek egy igazi raktárban, így nem vihettem magammal sem őket. A velencei pályázat során tudtam, hogy nem akarok semmilyen társadalmi vagy politikai vonatkozást – és miközben azon gondolkodtam, mit mutassak be, felmerült a lightboxok ötlete. Aztán elkezdtem azon töprengeni, hogy tudnánk-e kétoldalas lightboxokat csinálni, egészen addig a pontig, amíg rátaláltunk egy perfekcionista emberre, aki gyárat vezet Johannesburgban, és el tudta készíteni a lightboxokat, amikre vágytam.

Az üvegre rajzolás próbálkozással és tévedésekkel tarkított folyamatnak tűnik.

Az egész folyamat a különféle technikák elsajátításáról szól. Az ember már nem változtathatja meg a képet, amint az felkerült az üvegre. Maga a folyamat így nagyon gyors. Különféle anyagokat használtam. Évekig tartó kísérletezésembe került az, hogy rájöjjek a képek elkészítésének különböző módjaira. Hosszú folyamat volt, a legjobb képeim az első hónapokban készültek.

Dokumentálta az összes elkészült rajzot?

Sajnos nem. Pedig érdemes lett volna. Annyira benne vagy abban, amit csinálsz, és nem tudod, mi fog kisülni belőle… Valamiért nagyon fontos, hogy titokban tartsuk a dolgokat. Például sosem engedném, hogy bárki végignézze, hogyan fényképezek. Az megölné a rejtélyt.

Visszatérve a biennáléra: látott olyan kiállítást vagy művet, ami különösen tetszett?

Három hétig voltam Velencében. Az a helyzet, hogy nem feltétlenül járok galériákba és múzeumokba, hogy művészetet lássak. Van otthon egy gyönyörű madaram, amit öt éve vettem harminc centért. Minden alkalommal, amikor hazajövök, látom, hogy milyen csodás. Tehát harminc centért vettem valami jobbat, mint bármelyik műalkotás. Jobb ez a madár, mint egy Picasso. Akkor miért van szükség Picassóra? Persze van néhány mű a falamon otthon, de azt próbálom mondani, hogy nem igazán kell a megszokott helyekre járnom, hogy művészetet lássak.

BALLENESQUE – ROGER BALLEN SZERINT A VILÁG
Mai Manó Ház, Budapest
2022. június 8. – 2022. augusztus 21.
Kurátor: Baki Péter

Nyitókép: Roger Ballen: Cat catcher, 1998, részlet