Kazsimér Somával, K. Takács Mártonnal és Zsoldos Annával, a Bevezetés a kriptozoológiába című kiállítás alkotóival és kurátorával a magyar város-vidék dichotómiáról, a fikciós keretek realizmusáról és a sajnálatos módon nem elég komolyan vett projektekről beszélgettünk. Az április 19. és május 20. között a Q Contemporary-ben bemutatott tárlat a művészduó immár három éve tartó országjárását mutatta be, amely során Magyarország „kriptofaunáját”, azaz rémlényeit, paranormális jelenségeit kutatják. Működésük, főképp médiahackjeik révén, a kortárs művészeti közegen túl a mainstream médiában is érdeklődésre talált – interjúzott velük a Telex, szerepeltek országos reggeli rádióműsorban és álhíreik megjelentek szinte az összes vidéki online hírújságban.

Hogyan gondolkodtok a magyar vidékről?

KS: Bennem a kérdés inkább úgy merül fel: hogyan gondolkodik a magyar vidék rólunk (emberekről? Marciról és Somáról? Tájbagázolókról?). Mit enged meg? Mikor kel ki ellenünk? Szándékaink tiszták, csak a mintavétel vágya hajt, letapogatni a tájat, letapogatni a tájat szülő és benépesítő agyat, letapogatni magunkat és vidékünket.

KTM: Bárhol járunk, vannak helyi legendák. Könnyű rámondani a régebben keletkezett szörnyes történetekre, hogy ezek a magyar vidék szülöttei. De valójában lehetne a skót vidéké is. Csakhogy a skót vidék sok szempontból könnyebben hozzáférhető, mint a magyar (pl. Loch Ness). A médiahack kísérlet volt arra, hogy megnézzük, mi az, amit meg lehet mutatni nagyobb nyilvánosságban is. A mátranováki fanyűvő sztori modern és genezisétől fogva a média által létrehozott diskurzus (hasonlítható az ismertebb ,,exerciseee booookhoz” és társaihoz: a Mónika Show és a Last days of Tények mellett fellelhető a Youtube-on). Mi ezt fűztük tovább. Az „eredeti észlelés” csak egy kishír volt. Ami lett belőle, az talán a vidék és a magyar média kapcsolatáról mond el valamit. Nincs erre kiforrott megfejtésem, de több mint egy évvel az ominózus ,,Újra látták a mátranováki fanyűvőt!” című Blikk-cikk után úgy érzem, hogy nem az volt a legfontosabb, amit mi csináltunk. Injektáltunk egy sztorit a médiába, és onnantól nekünk leginkább téríteni, késleltetni kellett a hype-vonatot.

A közös praxisotokban egyszerre van jelen a fotográfia, a költészet, a performansz, a médiahack és – még ha legtöbbször fikciós/meta keretek között is – sajátos kulturális antropológiai, illetve etnográfiai szemlélettel dolgoztok. Hogyan egészítik ki egymást a különböző készségeitek? Hogy néz ki közöttetek a munkamegosztás?

KTM: Általában együtt megyünk expedíciózni. Én vezetek, Soma előkeresi az adott lényről szóló anyagokat. Mire odaérünk, tudjuk, mitől kell félni. A képeim fele előre eltervezett, lerajzolom, hogy mit szeretnék látni. A többi esetben a helyzet szüli a fotót. Ebben az alkotói fázisban még szétválik az, hogy kép és szöveg hogyan fejlődik. A kiállítást már teljesen közösen hoztuk létre, igazából négyen. Anna mellett Vitányi Reginát is meg kell említeni, neki köszönhetjük a kiállítás grafikai megjelenését. A kivitelezésnél mindenki abba tett bele többet, amihez jobban értett.

KS: Lenyomat a kép, lenyomat a szöveg. Minták. Élményeinkről, kultúrtörténeti, néprajzi információkról. És csak reméljük, hogy beszélget a kép a szöveggel, szöveg a képpel, és csak bízunk benne, hogy meg is mutat valami komplexet, és csak hisszük, hogy nem a tudomány a kutatás egyetlen eszköze. 

ZSA: Én később kapcsolódtam be a munkafolyamatba, a végső fázishoz, a realizáláshoz, illetve a szervezéshez nyújtottam segítséget. Azt hiszem, a kész anyagok szelekciójában és térbefordításában tudtam leginkább hasznos lenni. Én voltam a külső nézőpont. Egyébként nagyon szerettem együtt dolgozni a Kriptofiúkkal, szerintem jól működött a triumvirátusunk. Kábé két hónapon keresztül esténként, munka után Soma szobájában ültünk össze (merthogy Soma és Marci lakótársak), amit Marci nappalinak is használ, és rengeteget beszélgettünk, agyaltunk, terveztünk. Szerintem ez a legjobb része a kiállítások létrehozásának, ekkor érzem azt, hogy van értelme kurátornak lenni, mert egy közös ügy és közös munka lesz az eredmény. A koncepció is ezeken a hosszú beszélgetéseken fortyogott és gőzölgött közöttünk, miközben kilenckor Soma specialitását, a csapvíz kávét ittuk. 

Az a benyomásom, hogy ti vagytok a fiatal művészek Mulderje és Skully-ja. (Ebben a leosztásban Anna talán a Cigarette Smoking Man...) Beszálltok a zöld Suzukiba és minden héten új szörnyet kutattok fel, csak nem Dél-Karolinában, hanem mondjuk a Dunántúlon történik a „Monster-of-the-Week”. Hogy néz ki egy-egy ilyen utatok? Vannak kedvenc X-akták epizódjaitok?

KTM: Körülbelül így, annyi különbséggel, hogy sokszor a kutatott esetek alanyainak születésénél is ott vagyunk. Éjszaka, fényszóró, kávé este nyolc után, futás ködös erdőben, csapda felállítása, sikoly. Ezek a mindennapok.

KS: Gyerekkoromból van meg az élmény, hogy egy nyári szünet lanyha izgalmában (= unalmában) egy X-aktás VHS-kazettára bukkantam tv-s szekrényünk mögé esve - különös egyed. A gumiemberes epizód volt az. Az egész nyúlós, forró délutánt betöltötte a végignézése. Küszködött vele a lejátszó, húzta a szalagot. De a lényeg megvolt, és az megbabonázott. Megértettem: van valami a fal felszínén túl. De nem mögötte, hanem a falban. Benne. Ott kúszik a testének polgári határait szabadon tágító gumiember. Ez volt az első rész, amit láttam, és rögtön a kategóriák, a fixnek gondolt keretek flexibilitását tematizálta. Fontos felismerés ennek a lehetősége; veszélyes, de fontos. 

ZSA: Átvitt értelemben és szó szerint is a hátsó ülésen zötyögtem a zöld Suzukiban, amikor együtt indultunk útnak megtalálni a Hany Istókról készült szobrokat. Közben próbáltam a gyerekkoromból maradt kétezres évekbeli kazis kézikamerámmal dokumentálni az utat. Sajnos csak egy alkalommal voltam expedíciózni, ami egyszerre volt eltávozás, gyűjtő- és terepmunka.

Nekem a második évad vándorcirkuszos része, a Humbug a kedvencem – mintha Shirley Jackson egyik novellájába kerülnénk betrippezve, miközben a sztori nem is tagadja, hogy alapvetően a sokszínűség elfogadásának morbid „tanmeséje”. 

Itthon a város-vidék ellentét mindig aktuális téma, ha a politika tüzeli is, de a hazai művészeti közbeszédben szintén gyakran tárgyalásra kerül, milyen társadalmi ellentétek feszülnek Magyarországon. Nem féltek attól, hogy a gyakorlatotokra ráhúzható lesz, hogy a „momés srác” és a „fiatal költő” – ami két igen sok pejoratív prekoncepcióval terhelt kulturális szerep – viccet csinál a vidékből? 

KS: Fájó pontra tapintottál! Sok a nevetés a projekt körül, pedig nem feltétlenül szánjuk humorosnak. Talán a szerep teszi a viccet, ami itt nem a ,,fiatal költő”, hanem az elszánt kriptozoológus, aki elvakultan hisz a magyar vidék lényeiben. Mintha ez a fajta lelkesedés lenne a megmosolyogtató, a komolyan vehetetlen. Pedig ez komoly dolog, a rajongást nem lehet fél szívvel csinálni. Mi pedig rajongunk a néphit lényeiért. A kutatásunk során pedig az is bebizonyosodott, hogy szép számú kriptiddel osztjuk meg tájainkat, és az efféle vidékből ki merne ,,viccet csinálni”.

KTM: A képeknek önmagukban nincs földrajzi kötődésük. Térképen láthatjuk csak, hogy éppen nincs budapesti lény. Az online sajtóban publikált lényes írások úgy jelentek meg, ahogy bárki előtt: kereshető weblapként. Mi a saját érdeklődésünket mutattuk be, anélkül, hogy bárkire is mutogatnánk, hogy ez te vagy, ez a te vidéked, lám, ott miben hisznek. Ilyen nincs. És ha valaki hisz? Mindketten tudatosan kerüljük az olyan kijelentéseket, hogy hiszünk vagy sem. A kérdésben felvetett probléma valós. Talán Hany Istók szoborterveken történő bemutatása enged betekintést abba, hogy mennyire könnyen lehet egyszerűsíteni a „vidéki kontra bárki más” (legyen az momés, bölcsész, vagy csak beképzelt pesti) diskurzust. Istók olyan lény, akiről gyerekeknek szóló musical is volt a Nemzetiben, Berettyán Nándorral mint Istók. Tehát ez a sztori átütötte a mainstream küszöböt. A szobortervek készítői is mind-mind, – ha úgy tetszik – elit művészek, olyan érdeklődéssel, ami arra sarkallta őket, hogy pályázzanak. Istók szülőhazájában van pár ember, akit érdekel ez a történet, a legtöbbeket viszont teljesen hidegen hagyja. Lehet, hogy a mi munkánk mentén is van társadalmi ellentét, szerintem elsősorban azonban, van, akit érdekel és szeretné megérteni, van az, akit pedig nem. Leginkább az utóbbi.

Van olyan magyar vagy esetleg nemzetközi művészeti hagyomány, előkép, amely kifejezetten fontos a számotokra és meghatározza az alkotói stratégiátok – gondolok itt kifejezetten olyan művészetélményekre vagy előképekre, amik nem csak „hatásként” vannak jelen nálatok, hanem mintaképként szolgálnak számotokra?

KS: Klasszikus szörnyköltőt nem ismerek, de azért vannak, akiknek a praxisa fontos számomra: Nemes Z. Márió, Deres Kornélia, Marton Ágnes, Luby Margit, Szegedi László, Németh Zoltán, Tóth Kinga, Komor Zoltán. Az utóbbi időben ismertem meg behatóbban a munkásságukat, de látok kapcsolatot velük: Ambrose Bierce és Havasréti József. Talán fontos még a leglényesebb előképet is szóba hozni: a Symposion Bestiary című kiadványa. És azért nyilván Lovecraft, még ha nem is vagyok nagy ismerője, és sok fontos szövegét csak a projekt lekerekítése után olvastam. A kutya című novellájának sírrabló párosában például szeretek magunkra ismerni. Ők, azon túl, hogy a hantokból kiásott fertelmes zsákmányukat galériájukban kiállítássá rendezik, magát a gyűjtőutat, a sírrablókalandokat is művészetként gondolják el és hajtják végre: ,,A rablóportyák, melyek során kimondhatatlan kincseinket összegyűjtöttük, mindig művészileg megtervezett események voltak. Mi nem közönséges sírrablók voltunk; csak akkor dolgoztunk, ha a táj, a környezet, az időjárás, az évszak, a holdfény és saját szeszélyünk megfelelt bizonyos követelményeknek. Az ilyen szórakozás volt számunkra az esztétikai önkifejezés legmagasabb rendű formája…”.

KTM:  Kezdetben az egyetemen megtanult referenciagyűjtést nagyon komolyan vettem. Átnéztem azokat a fotósokat, filmeket, festőket stb… akik összefüggésbe hozhatók a mi működésünkkel. Ahogy fejlődött az anyag, ezeket a referenciákat képes voltam elengedni. Egyre inkább önálló esztétikai, elméleti megfontolások alapján döntöttem. Az persze nagyon jólesett, amikor a látogatók hoztak saját referenciákat, mert nekem ez azt jelenti, hogy nem volt hiába az előzetes gyűjtés. Akiket, amiket most nagyon szeretek: The Blair Witch Project, Werner Herzog, Joan Fontcuberta, William H. Mumler, Erdei Krisztina, Atlanta, John Wilson, Gus Powell, Wellington Paranormal. 

 ZSA: VIDEÓKEDVENCEK-2012-2: Olajfalók (Ropaci) - YouTube 

Hogyan hatottak rátok az elmúlt évek poszthumán, neogót, újmaterialista, technofuturista stb. művészeti és intellektuális trendjei? A kiállítás bizonyos szempontból ezeknek a paródiájaként, túlazonosulásaként is értelmezhető… 

KS: Flesselem ezeket a fantáziákat, még ha néha redundánsnak és túlzottan esztétizálónak is érzem (ami azért paradox, a témát tekintve). Esztétikánkban nem érzek hasonlóságot, gondolati, intellektuális szempontból lehet, hogy vannak közös gyökerek. Nem zárkózom el attól az értelmezéstől, amit vázolsz, de az intenciónk nem erre irányult. 

KTM: Lehet, hogy ezek paródiája, de tényleg nem jutott eszünkbe. A kriptozoológia mint elméleti keret bevezetése viszont fontos volt. Összefügg a poszthumánnal, de valójában a kriptozoológusok önálló tudományágként kezelik a tevékenységüket. Mi, amellett, hogy építünk a tudományos jellegre, művészeti műfajként is kezeljük. A kriptozoológiával ilyen értelemben valóban azt lehet mondani, hogy túlazonosulunk.

ZSA: Felmerült köztünk, hogy kicsit ,,elmocskoljuk” a kiállítást, hogy elmenjünk atmoszférikus, világteremtő irányba, színes-sejtelmes fényekkel és kísérteties zajzenével. De mi inkább a tudományrongálást választottuk ezzel a megtévesztően tiszta, a tényszerűség illúzióját keltő, ingoványba vezető installációs formával. Ha megnézzük azokat a médiumokat, amikkel a fiúk dolgoznak – a szöveg, a költészet, a fotó – a darkos esztétika tipikus formanyelve ezeknek csak felesleges dísze, amolyan gipszből készült ornamense lett volna. 

Anna, te kurátorként milyen szempontok mentén dolgoztál a srácok munkáival, milyen attribútumaikat igyekeztél kidomborítani? (És ha volt olyan, kevésbé kiemelni?) A Néprajzi Múzeumban szerzett tapasztalataid hogyan alakították azt, ahogy meta és/vagy fikciós anyaggal kellett dolgoznod? 

ZSA: Elég régóta foglalkoztat a folklór, már a Néprajzi előtt is sokat olvastam mindenféle népek hitvilágáról, ünnepeiről, szokásairól és persze lényeiről. Olvastam Luby Margit Bábalelte babona című könyvét, csak úgy szabadidőmben, a magam kedvére. Ezt meséltem Somának, aki mondta, hogy nekik is az egyik kedvenc könyvük a témában. Amit egyébként a kiállításba is  belerejtettünk… A néprajzi gyűjtésnek és magának a tudománynak fontos eleme a terepkutatás és az interjúzás. Rám a legnagyobb hatással talán ezeknek az interjúknak és gyűjtéseknek a sajátos közlése, tudományos feldolgozása volt. Sokszor az interjúalany dialektusában vagy sajátos szóhasználatával együtt közlik a gyűjtéseket. Így nemcsak a történet mesél, hanem a mesélő beszédmodora is. Valójában teljesen mindegy, hogy fiktív vagy sem,  így is, úgy is egy adott kultúráról, társadalmi helyzetről vagy korról ad számot. A néprajz egy rendkívül szubjektív tudomány, nagyon leegyszerűsítve emberek sztoriznak a néprajzkutatóknak, akik ezt, akár egy tárgyat, megőrzik és feldolgozzák, majd ebből áll össze valamilyen konstruált tudományos valóság. Ez az, amit a néprajzból merítettem. Fontos tulajdonságuk emellett, hogy ezek a mesék és egyéb történetek szájról-szájra, írott hagyomány nélkül terjedtek. Fragmentáltak, ahogy a Szabolcs online cikkei a weben, a blikkes fanyűvő cikk továbbosztott, szabdalt szövegállománya. Ez is fontos rendezőelve volt a kiállításnak. Illetve az „útban levés” megmutatása: az expedíciók, a terepmunka, a kutatás, agyalás, olvasás megjelenítése. Úgy képzeltem el a kiállítást, mint egy szörnyleső utat a Suzukival.  A Bevezetés a kriptozoológiába nem egy hagyományos képzőművészeti kiállítás volt, hiszen versek, online cikkek, fotók, videók képezték az alapját, vagyis egy-egy történet dokumentumaiból álltak össze a kiállítás tárgyai. A történeteket ezekből a konstruált fragmentumokból, leletekből, jelenésekből kellett kihámozni, ezek összeolvasása képezte a kiállítást. 

Van bennetek elitellenesség? 

ZSA: IGEN! Ez a kepszlok hülyén hat, hiszen Budapest egyik legelitebb kiállítóhelyén, a Q Contemporary-ben, egy Andrássy úti palotában rendeztük ezt a kiállítást. (Azért nem teljesen volt véletlen a megnyitón Kophelyi Dani és Kristóf Marci alapozást rengető és falatrepesztő hangerejű performansza.) Mindenesetre mi az alagsorban állítottunk ki, teljesen önerőből finanszíroztuk a kiállítást, sok szívességgel és komasággal, ahogy szokás.  Egyébként aggódva figyelem, hogyan tűnnek el a különböző támogatási formák, fáradnak el nonprofit galériák és kezdeményezések, és ezzel párhuzamosan hogyan nyer teret, mint egyetlen alternatíva, a műtárgypiac és forprofit társaik. Ezekkel önmagában nincs problémám, amíg van mellettük több finanszírozási és létezési alternatíva. Szeretnék dolgozni a művészeti mező exkluzivitása ellen. Most pont azzal kísérletezem, hogy egy kiállítás írott anyagai ne három diplomával és egy doktorival értelmezhető olvasmányok legyenek, tele filozófiai hivatkozásokkal és teoretikus alátámasztással, hanem egy értelmezést elősegítő, kiegészítő vagy a kiállítás világába beengedő szöveggé váljanak. A kiállítás kísérőszövegében, amit a falakon lehetett találni, erre törekedtem, egy tudományos manírokkal ironizáló, fiktív tankönyvi szöveget írtam, ami olyan, mint egy bevezető fejezet a kriptozoológia tudománytörténetéről és kortárs művelőiről.

KS: Az elit is csak egy lény, be kell cserkészni. Nem veszélyesebb, mint bármelyik másik sokkarú, sokszemű entitás a gőzölgő lápok tájékáról. Egy tulajdonsága miatt problémásabb a kutatása: mérgező a harapása. Zavaros nyála nyomán pedig olyan kórság sarjad, amiről nehéz beszélni. Megnyal az elit, megmar, és nyelved elakad, nincs szó, mely leírja a fertőzés hatását. 

KTM: Ha visszamegyek Mulderhez és Scully-hoz, nagyon jó helyzetben vannak, hiszen az FBI által fenntartott, államilag támogatott nyomozóként eredhetnek lények nyomába. Naivitás ezt magunkra vonatkoztatva elvárni a magyar államtól. Erősen kérdőjeles a projekt piaci érvényesülésének lehetősége is. Ezt tudtuk, és nem is tettünk kísérletet arra, hogy piaci vagy állami szereplőtől forrást szerezzünk. Ha önerőből készül kiállítás, akkor könnyű lázadni, csak épp ott van az a polgári munka, ami lehetővé teszi. Az ellen már nehezebb.

Milyen irányba tudtok innen továbblépni? Milyen valós és/vagy mitikus territóriumok felé fordultok? Terveztek más médiumokban is készíteni új alkotásokat közösen? 

KTM: Ha minden jól megy, az ősz folyamán még lesz kiállításunk, hasonlóan szörnyű témában. Közösen és külön-külön is sokat fáradozunk a szittyamagyar nyelv létrehozásán. Ami magyarabb a magyarnál. Szkíták túlazonosulnak a kádárkocka lájfsztájllal, Zetorról hátrafelé nyilazó Emesék, folyószabályozás előtti SUP-osok petrencés rúddal…

KS: Egyik kedvenc kifejezésünk a készülő szittyamagyar szótárból: dögszóda. Szinonimái: gyehenna párlat, dobozos múló, sírkert sör. A szó standard magyar megfelelője legyen feladvány. A megfejtéseket a [email protected] e-mail címre várjuk. A helyes megfejtők között kisorsolunk egy suzukis utazást velünk a Szörnyű-völgybe. 

Melyik a legerősebb és a legveszélyesebb lény a magyar kriptofaunában?

ZSA: A Kránicgyerek! Egy lényjelenés Kiskanizsáról, akivel a dédnagymamám találkozott lánykorában éjszakába nyúló kukoricafosztás közben. Egy kisfiú, aki érintésre megnő és vörösen világít a szeme, de az első kakasszóra köddé válik. A fiúknak elmeséltem ezt a családban őrzött történetet és Marci felhelyezte Kránicgyereket a szörnytérképre. Remélem, szervezünk egy közös expedíciót a megtalálására! 

KS: A viziördög = fullasztó = hordófejű ember = vízőrző = vízivó = meredttestű = holtember = fullasztó = fekete gyerek. Ez mind ugyanazt a lényt takarja, és mint tudjuk: sok név = nagy erő!

KTM: Az éhes Hidrovámpír. Nappal!