„A saját szakmádat nem küldöd le az utcasarokra”
Beszélgetés Oltai Kata művészettörténész, kurátorral a Golden Boundaries című kiállítás kapcsán
A szokatlan helyzetre való tekintettel, amelyben a tavasz ellenére az a legbölcsebb, hogyha kerüljük a népes baráti társasággal együtt töltött időt, és a természetben tett séták mellett saját nappalinkba menekülünk, ezért mi most nem kiállításokat ajánlunk, hanem olyan korábbi Artmagazin-cikkeket, amiknek éppen aktualitása van, vagy egyszerűen: nagyon szeretjük őket.
Szilágyi Róza Tekla ajánlója:
"Oltai Katával 2018-ban beszélgettünk az akkor a Capa Központban látható Golden Boundaries kiállítás kapcsán. A magyar művészek munkáit is bemutató nemzetközi kiállításokra – a non-profit szcéna kisebb kiállítóterein kívül – sajnos egyre kevesebb példa van itthon. Az interjúból kiderül, hogy hogyan menedzselhető egy, a világ több pontján dolgozó művészeket összefogó kiállítási projekt, kurátorként milyen attitűd áll egy személyes érdeklődésből eredő, kutatásalapú nemzetközi kiállítás mögött és mennyire „one man show" a szabadúszó kurátori élet. Most, hogy a körülmények miatt sokan sokféle munkavégzésünkben megrekedtünk, és talán kreatívként tartunk attól, hogy mit hoz a jövő, igazán inspiráló lehet egy Katáéhoz hasonló mélyinterjú."
Oltai Kata művészettörténész, kurátor 2008 és 2011 között a Ludwig Múzeum csapatának tagja volt, az intézményrendszer gyökeres megváltoztatása után úgy döntött szabadúszó lesz. Kurátori attitűdjét erősen jellemzi a művészekkel való szoros együttműködés és az, hogy nem a megélhetés vagy a pozícióvállalás a mozgatórugója. Az elmúlt években a Rákóczi tér környékén alakította ki főhadiszállását – itt nyitotta a second-hand butikját, a Konfekciót, amely a szomszédban működő feminista projekt galéria, a FERi, kereskedelmi lába és háttere. A Capa Központban március végéig látogatható <em>Golden Boundaries</em> kiállítása kapcsán ültünk le, hogy a youth culture-rel kapcsolatos fogalmakról, munkamódszeréről, és a szakmához fűződő viszonyáról beszélgessünk.
Mióta dolgozol a Golden Boundaries című kiállításon, és mióta foglalkozol a témával?
Régóta érdekel a kamaszkor vagy a szubkultúrák, mint téma, több aspektusból már foglalkoztam vele. A Golden Boundaries úgy kezdődött, hogy tavaly novemberben megkeresett Kőrösi Orsolya, a Capa Központ igazgatója, mivel a három éve ott rendezett Bőrödön viseled kiállításom sikeres volt, felkért, hogy dolgozzunk újra együtt, szabad kezet kapok. Rögtön ajánlottam is ezt a topikot, hogy ebből egész biztos szívesen csinálnék egy kiállítást, ami szakmailag is izgalmas lesz és a tágabb közönségnek is vonzó. Legalább is hiszek benne. Úgy szoktam dolgozni, hogy először maximálisan felduzzasztom a témát, sokat olvasok – itt elsősorban a szociológiai megközelítéseket vettem elő – és egy nagyon sok szereplős és témás, szövevényes listát készítek. Ez redukálódik aztán egy térre: tudniillik, hogy mi az, amit ilyen dimezióban izgalmas elmondani és releváns egész. Mindenképp szempont volt, hogy ez nemzetközi kiállítás legyen, magyarokkal. Nem csinált ilyet még ez az intézmény, és mostanában itthon is egyre kevesebb példa van az ilyen típusú kurátori projektekre.
A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban 2014-ben rendezett Bőrödön viseled című kiállítás egyik munkája, Urbán Tamás Pillangó című sorozatának darabja, 1989 forrás: Capa Központ
A magyar fotósokkal úgy akartam dolgozni, hogy vagy teljesen új projekt legyen vagy egy régi anyagukat akartam előszedni. Többekkel kezdtem dolgozni, akiknek szeretem az érzékenységét, affinitását, vagy sejtettem, érdekeltté tehetők a témában. Sokat konzultáltunk, találkoztunk, és végül nyár végére alakult ki az anyag. Egy embert el kellett engednem, mert Bartha Máté közben a kiállításra készülő sorozatával megpályázta, majd később aztán megkapta a Capa-nagydíj előkészítő ösztöndíját. Ezt a kettősséget kizáró okként kezelte az intézmény, megbeszéltük Mátéval, tisztább helyzetnek tűnt, ha ő inkább kimarad a kiállításból. Pedig szerintem a kettő csak erősíti egymást.
A Golden Boundaries című kiállítás bejárata Fotó: Capa Központ
Hogyan foglaltad össze a művészeknek a kiállítás központi gondolatát?
Az angolszász szociológiai vagy antropológiai ihletettségű social art history nagyon izgalmasan és sokféleképpen kezeli a youth culture fogalmát. Ennek a szókészlete, eszköztára és felvetései irányították azt, hogy hogyan akarok foglalkozni a témával a vizuális anyagok válogatása során. Rögtön jött az az alapvetően nem csak fordítási probléma, hogy a youth culture-re nincs megfelelő kifejezés magyarul. Ezzel együtt meg kellett mutatni valahogy, hogy az angolszász tudományos diskurzushoz képest mekkora lemaradásunk van a témával kapcsolatban itthon. Kénytelen voltam kompromisszumot kötni a fordításnál, így lett kamaszkor. A kamaszkor egyrészt egy életkori szakasz, aminek vannak jellemzői – vagy legalábbis kulturálisan kapcsolunk hozzá bizonyos jellemzőket – de van valamiféle szubkulturális töltete is, ami többé-kevésbé fedi azt, hogy ebben az életkorban alakulnak ki legintenzívebben a szubkulturális kötődések. Emellett a kamaszkor jól működik társadalmi metaforaként is. A gyerekkor és a felnőttkor egzakt és jól definiált dobozok, azonban köztük van egy szürke és bizonytalan sáv, egy tranzitidőszak, és mint minden tranzitidőszak, ez is veszélyezteti a status quót. Számomra éppen ezeknek az általában jól körülhatárolt fogalmaknak a minél intenzívebb összekuszálása volt a cél. Valóban egyfajta progresszió-e a felnőtté válás, jogos-e a paternalisztikus szemlélet, ahol pusztán az „idősebb jogán” igaza lehet valakinek? Ezzel szorosan összefügg, hogy társadalmilag erősen definiált mi a nőies és mi a férfias, és milyen igazodások vannak. Miben áll a jó meg a rossz, a munka meg a haszontalanság közötti ellentét. Mi az, amit progresszívnak és valahova vezetőnek tartunk. Mit jelent a család, ami egyértelműen pozitívnak számító meghatározó és erősítő tényező, a családon kívüliség pedig negatív tapasztalat. Vagy hogy a többségi heteroszexualitáshoz képest a homoszexualitás, vagy bármilyen eltérő szexualitás, akár a kísérletezés, másodrangúnak számít. Ezeket a nagyon egyértelműnek tételezett dolgokat egy sor verbális sztereotípia őrzi, mint a „problémás kamaszkor”, meg hasonlók. Ez a kiállítás pedig pont azt próbálja árnyalni, hogy ne a meglévő sztenderdekkel nézzünk a kamaszokra és egyáltalán az egész társadalomra.
A témaválasztást azért tartom jónak, mert ebben az időszakban „szivacsként” létezünk, éppen nyílik ki a világ, és ahogy te is utaltál rá, ami megmarad a kamaszkorban, az teljesen meghatározhatja a továbbiakat. A nyitottságnak ez az állapota a művészek alapvető jellemzője, szóval a metafora így is működik. Térjünk át erre a megközelítésre! A bemutatott munkák nem csak szociofotók. Például Derek Ridgers fotói is a portrékészítés évezredes hagyományába illeszkednek...
Többfajta alkotói attitűd van, ami a kiállításban is működik. Létezik az a fajta hozzáállás, ami nekem egy antropológiai terepmunkára hasonlít leginkább, hogy valaki visszajár, valamit konzekvensen követ, megpróbálja minél közelebbről bemutatni... Azzal az ismert kritikával együtt, hogy tudjuk, nincs az úgynevezett ártatlan szem, ami tapasztalat vagy ítélkezés, igazodás nélkül próbálna bemutatni valamit. Sok sorozat van, ami részben személyes érintettségből indult ki. Annak az érintettségnek, ami egy alkotó emberben megvan – ahogyan a világot figyeli, ábrázolja –, valahogyan meg kell jelennie abban is, aki ezt befogadja. Szóval van feladat ezzel az anyaggal, és van feladat az azt bemutató kiállítással is. Mindig is nagyon fontosnak tartottam az installálás mikéntjét, szerintem ez erősen az értelmezés része. Mint kurátor, feladatod, hogy hogyan teremted meg azt az atmoszférát, ami beszívja az embereket, részben is, tehát egy-egy sorozat koherenciájával és egészben is, tehát az egész kiállítást figyelembe véve. Ha tudnak viszonyulni a látottakhoz, akkor az segíthet a kiállításon kívüli világ, a különböző társadalmi folyamatok megértésében is. Fontos, hogy ebben a jelenlegi kulturális és társadalmi berendezkedésben mennyire sokan reagálnak a kiállításra, érzelmileg. Ha érzelmileg fogja meg őket, az mindig nagyon jó jel. Mert érdekeltté és kíváncsivá tesz.
Hogyan zajlott a kurátori válogatás? Tóth Márton Emil képzőművészeti munkái például hogy kerültek bele a Golden Boundaries anyagába?
Én azt gondolom, hogy nincs képzőművészet, meg valamilyen másfajta művészet, hanem van a vizuális kultúra, amibe egy csomó minden beletartozik. És pont azért, mert eléggé diverz a bemutatott anyagok vizuális nyelve, mindegy mit nézünk, Marci játékos vagy koncept szobrait, vagy bármelyik fotósorozatot a falon. Nekem lényegtelen, hogy milyen médium, mert ugyanolyan húrokat penget bizonyos szempontból minden anyag, csak más eszközökkel. Marci esetében vártam, hogy milyen projekt lehet az, amiben tudok vele dolgozni. Számomra fura, hogy kimarad abból a mainstream forgásból, amibe nagyon is beletartozhatna. A magyar neoavantgárd vagy neokoncept nagyon erős tradíció itthon, szerintem ő ennek hihetetlenül frissen mutatja meg az új irányait, mint másod-harmad, – attól függ honnan vesszük – generációba tartozó alkotó. Szóval nagyon örülök, hogy a téma kapcsán vele is lehetett dolgozni, annyira passzolt. Térérzékelési szempontból fontosnak tartom, hogy ne csak képek legyenek a falon szépen, rendezetten, hanem mindig legyen valamilyen játék vagy megbontás – így szeretem a munkákat installálni. Eleve szeretem ha van valami hullámzás és nem csak a feszes horizont, ezt csak felerősíti, ha vannak még tárgyak is, amik még jobban megbontják a teret.
Részlet a Golden Boundaries című kiállításból Tóth Márton Emil munkáival fotó: Capa Központ
Ezt a szét nem választást mutatja az is, hogy a korábbi kurátori projektjeid is sokfélék. A Borsos Lőrincékkel közös Önkritikus portré című kiállítássorozat kifejezetten képzőművészeti, míg például az Arcok című Déri Miklós-könyv elsősorban a portréfotográfia területén értelmezhető. Hogyan választasz magadnak témát szabadúszó kurátorként?
Visszautalva az előbbiekre, megint nem bontanám így szét, érdekel az élet és a társadalom, amiben élek és ez dob elém bizonyos témákat vagy projekteket. Az jó, hogy senki nem mondja meg, hogy mit kell csinálnom. Nincsenek is olyan munkáim, amiket mondjuk pénzkeresés miatt kell elvállalnom. Ez elég fontos szempont volt, amikor otthagytam a Ludwigot. Nyilván az elején viszonylag ködös volt, hogy merre meg hogyan, akarom-e ezt csinálni egyáltalán, de aztán valahogy egyre egyértelműbb lett az egész. Egy ismerősöm nagyon jól fogalmazta meg amikor azt mondta, hogy „a saját szakmádat nem küldöd le az utcasarokra”. Ez beleégett az agyamba. Ami fontos neked, abban nem szabad meghozni olyan kompromisszumot, amit nem vállalnál mindenki előtt vagy minden helyzetben. Pénzt keresni mindig lehet valahogy. Úgyhogy ilyen szempontból nincsenek kötöttségeim. Az viszont megint más, hogy egyre inkább azt érzem, hogy eszköztelen a művészet egy sor olyan társadalmi jelenség vagy igazságtalanság területén, ami foglalkoztat. Bennem ez megfordult: nem annyira a művészet izgat, hanem inkább bizonyos társadalmi jelenségek. És hogyha ezeknek lehet valamilyen módon akár kiállítás, akár könyv vagy bármilyen projekt formájában nyilvánosságot, csatornát vagy eszközt adni, akkor az jó. Fordítva viszont nem, hogy csak azért csináljak kiállítást, mert kiállítást akarok csinálni, az nem érdekel.
Déri Miki projektjében is az izgatott, hogy ezt most jó megcsinálni, ezekkel a figurákkal, és hogy hogyan lehet használni ezt a reményvesztett, öregedő testképet, ami más nőknél, férfiaknál. Szóval ez az egész könyv nekem ugyanúgy a test-topikba illeszthető projekt volt. És ráadásul egy olyan szubkultúra tagjait mutatta be, aminek nincsen, vagy legalábbis én nem látom a folytatását. És ez részben a saját reményvesztettségem miatt van így. Természetesen az is foglalkoztat, hogy szerintem ma sincsenek megoldva azok a társadalmi problémák, amiket ők jóval korábban már felvetettek.
Az Önkritikus portré esetében az tetszett meg, hogy az egész elsősorban egy nagyon erős rendszer- vagy intézménykritika volt. Volt benne egy festő, Szenteleki Gábor, aki kívül van a szakmai figyelmen, viszont hihetetlenül jól ad el, és volt egy művészpáros, Borsos Lőrinc, akik meg nagyon erősen benne vannak a hazai és a nemzetközi vérkeringésben is, viszont semmilyen eladásuk nincs. Kérdésként merült föl többek között a művész szerepe, a kurátor-művész viszonya, vagy a megosztott szellemi tulajdon témája. Harmincnyolc éves vagyok, és egy csomó velem egyidős ember vagy azért hagyta el ezt a pályát, mert teljesen kiüresedett, vagy elbizonytalanodott abban, hogy ez az egész hova vezet, és hogy nem csak egy nagy üres lufifújás-e. Ebben a klasszikus midlife crisisban nagyon egymásra találtunk. Ráadásul akkor terhes voltam a kisgyerekemmel, úgyhogy még hozzájött egy ilyen layer is. Végül az egészből egy hihetetlenül izgalmas és nagyon hosszan elnyúló projekt lett. Két és fél évig dolgoztunk együtt, aminek a végén megvalósult három kiállítás, meg a könyv, ami készen van, de pénzt kell még gründolnunk a nyomdába adáshoz. És van persze a jó része is: találkoztam olyanokkal, akik hasonlóan gondolkoznak, hasonló problémáik vannak, és ennek van egy langymelege, ami szuper. Alapvetően az nagyon meghatározó az ilyen választások esetében, hogy kivel jó dolgozni, az emberi tényező a legfontosabb. Sokkal fontosabb a ki, mint a mi, hogy mi lesz, mit csinálsz belőle a végén.
Pfergeteg, 2015, olaj, vászon, 20x30 cm fotó: Sulyok Miklós, forrás: facebook.com
Az Önkritikus Portré (2014-2016.) c. projekt során született festmények készítője Szenteleki Gábor festőművész (alkotó 1), társszerző: Oltai Kata kurátor, művészettörténész (alkotó 2), az alkotásokat jegyzi: Borsos Lőrinc képzőművész (alkotó 3).
A kiállításaidnál sokszor lehet érezni ezt a nagyon intenzív és szoros kapcsolatot közted, mint kurátor és a művész(ek) között. Említetted, hogy a Golden Boundaries esetében ennek az intenzitása változó volt. Hogyan zajlott a kommunikáció? Miben különbözött a külföldi és a magyar művészekkel végzett közös munka?
Más beágyazottsága van bizonyos szempontból a külföldi művészeknek is, nagyon máshogy dolgoznak. Vannak a profik, akiknek profi galériája van, amivel felveszed a kapcsolatot, és egy-két napon belül válaszol. Ez a fajta gördülékenység például kevésbé ismert itthon. Fryd Frydendahl egy rendkívül nyitott és helyes ember, akivel nagyon jóban vagyok, de neki is ott vannak a galeristái, a koppenhágai V1 Gallerynél van, ami az egyik legszuperebb, legfrissebb galéria, és elképesztő módon megkönnyítette a kettőnk munkatempóját.
Aztán van egy másik módszer, ami szintén nagyon megkönnyíti a munkát: ha egy művésznek van valamilyen agentje vagy asszisztense. Például Zuza Krajewska egy szuper nővel dolgozik együtt, Sara, aki menedzseli a magazinos és kiállítási munkáit. Egyébként ezt egy bizonyos szint fölött érdemes meglépni a művészeknek, hogy legyen valaki, akit fizetnek, mert borzasztó könnyű és összeszedett így dolgozni.
És aztán vannak azok, akik meg vagy fiatalok, vagy más közegből jönnek. Mint például David Meskhi, aki grúz, de már Berlinben él, vagy Alexandre Haefeli, aki pedig alapvetően svájci, most viszont már Párizsban él. Ők a saját ügyeiket intézik, velük ezért sokkal lassabb és körülményesebb volt az egyeztetés. Csak húsz-harminc e-mail, Skype, Facetime-beszélgetés után alakult ki, hogy mi lesz a végleges formája az installációnak. Persze ez nem baj, ugyanúgy egy érési folyamat része.
Részlet a Golden Boundaries című kiállításból Alexander Haefeli: The Company of Men című sorozatával fotó: Capa Központ
Kurátorként fontos nekem, hogy nem kész sorozatokat rendeltem be. Együtt beszéltük meg az alkotókkal, hogy mely képek és milyen formában lesznek kint a kiállításon. Többekhez kimentem, hogy találkozzunk személyesen, beszélgessünk. Derek Ridgersszel is találkoztam, van ötszáz könyvem tőle, évek óta imádom, amit csinál, de személyesen még nem ismertük egymást. Óriásit lendít a kiállításon, ha megvan az a lehetőség,– rá kell költeni azt a pénzt –, hogy legyen személyes érintettség. Mert hogyha el tudod mondani, és meggyőző vagy, akkor rögtön kialakul a bizalom.
Részlet a Golden Boundaries című kiállításból Derek Ridgers munkáival fotó: Capa Központ
És a művek között vannak régebbiek, és olyanok is, amik erre a kiállításra készültek így véglegesítve?
Igen, Koleszár Adéllal is úgy dolgoztunk, hogy új sorozatot csináljunk, és Gáldi Vinkó Andival is. Barakonyi Szabolcs sorozata nem új, be volt dobozolva, de rábeszéltem, hogy adja ide a kontaktokat, hogy átnézzem, és aztán együtt válogassunk. Párat a Dorottya Galériában állított ki, de tulajdonképpen nem volt ismert ez a sorozat. Halász Dani sorozata két évvel ezelőtti, szintén nem volt még kiállítva sehol soha.
Akkor olyan is volt, hogy bizonyos sorozatból te válogattál és nem a művész?
Igen. Anna Grzelewskának a lányáról készített sorozata sokkal bővebb, időben kiterjedtebb. Jörg Brüggeeman Metalheadse is nagy és véget nem érő történet, David Meskhi is tizenhétezer éve fotózza a grúz, dél-amerikai, meg nyugat-európai skatereket, ugyanígy Slava Mogutin Lost Boys sorozata is nagyon sokrétű. Itt több sorozat olyan, aminek más válogatásban teljesen más aspektusa erősödik fel, például egy szexuális kisebbség, vagy épp egy globális szubkultúra bemutatására is alkalmasak. Ezeknél, ahogy valamennyi sorozatnál is, közösen döntöttünk az alkotóval, de legtöbb esetben én tettem az első ajánlatot egy első válogatásra, hiszen az egész kiállítás anyagát és ívét én ismertem.
Részlet a Golden Boundaries című kiállításból Anna Grzelewska: UNTITLED 2016 című sorozatával (jobbra) fotó: Capa Központ
Részlet a Golden Boundaries című kiállításból Jörg Brüggeeman Metalheads című sorozatával fotó: Capa Központ
Tervezed ezt valahogy folytatni? Vagy egyelőre ezt jelenlegi állapotban egy lezárt történetnek, projektnek tartod, és inkább más téma felé eveznél?
Nagyon-nagyon sok szála érdekel ennek, de folytatást nem tervezek. Illetve van két téma, amit nagyon szívesen kidolgoznék és szerves folytatásként is felfogható lenne, de egyrészt nem kapcsolódom egy intézményhez sem, ahol mondjuk lehetne izgalmas kiállításpolitikát építeni, vagy visszatérni szisztematikusan valamilyen témához. Másrészt elég erősen eltökéltem, hogy visszalépek ettől a szakmától. De aztán meglátjuk, mindig vannak, amik visszahúztak eddig is.
Nem úgy tűnik kívülről, mintha pályaelhagyáson gondolkodnál.
Nem is szeretném elhagyni, de ettől függetlenül lehet, hogy muszáj lesz. Húsz éve döntöttem úgy, hogy ezt akarom csinálni, és nagyon keserű tudomásul venni, hogy ez nem működhet úgy, ahogy elképzeltem. Nem akarom azt csinálni, ahogy sokan elmentek bizonyos intézményekbe osztályvezetőnek, vagy kurátornak vagy bárminek, és körülbelül azt csinálják amit akarnak, de igazából nem. Múltkor gondolkoztam ezen, hogy atyavilág, azok a bürokratikus előírások, amik engem nyolc évvel ezelőtt kiakasztottak, amikor otthagytam a Ludwigot, milyen pitiáner dolognak tűnnek ahhoz képest, ami most van. Elképesztő, hogy hova jutott minden, rendszer szinten. Ez mind annak a jele, hogy gyakorlatilag elvesznek azok a sztenderdek, amikhez vissza kell kaparnom magam. Nem ez a helyes, nem így kell dolgozni, nem ennek kell alárendelődni, és ezt csinálni minden áron. Akkor sem, ha ezt szeretném legjobban. És bár én sosem akartam elmenni innen, mert nem érdekelt, hogy elmenjek, de most minden vágyam az, hogy elköltözzünk ebből az országból. Mert igazából nem látni a következő lépést és semmiféle verseny nincs. Főleg a megmérettetés hiányzik. El tudom foglalni magam nagyon jól, de az, amit szeretnék csinálni, az itthon nincs. Nagyjából ez a rövid, szomorú vége, de mondom, nem tudom, mert közben meg nagyon nehéz a mi pályánkból kicsekkolni, mert nagyjából egy vagy másfél évre előre megvan, hogy mit csinálsz, mert egyszerűen ilyen a rendszer. De igazából egy vágyam van: tiszta emberi viszonyokra vágyom. És ez sokszor megvan művészeti projektekben, de nem látom, hogy múzeumban hogy fogok tudni dolgozni. Pedig nagyon szeretnék.
Elég sok helyről ki kellene csekkolnod, elég sok projekted van, ami ráadásul többnyire amolyan one man show is. Itt van a ruhabolt, ami a korábbi kiállításod, a Bőrödön viseleddel is összekapcsolható. Saját magadat is mint displayt használod, látszik, hogy a felhasználó szintjén magasan, de azon túl értelmezőként is foglalkozol ruhákkal. Számomra ez teszi hitelessé az egészet, amit csinálsz, hogy nemcsak úgy találsz egy jó témát magadnak, ami érdekel, hanem valami olyannal foglalkozol több szinten is, amivel minden nap időt töltesz.
Egyébként sokszor untat a kurátorság, és jó más viszonylatokban, akár mechanikus dolgokat csinálni vagy egyszerűen más típusú emberekkel találkozni. A bolt igazából azért jött létre, hogy legyen egy kereskedelmi lába annak, amit a Német utcában csinálok, mert ezt kezdtem el előbb csinálni Veruskával (Vida Vera). Azért hoztuk létre, hogy az a minimális összeg – ami elenyésző egy ilyen nonprofit projekthelynél – mégiscsak jöjjön rendszeresebben valahonnan. Ez elég jól működött, meg most is jól működik, hogy egyedül csinálom már. Itt van Éva néni például, akivel teljesen összenőttünk, ő a szomszéd. Tűnhet értelmiségi jópofáskodásnak, hogy na akkor az utca emberével leállok, de tényleg van igényem erre, nem azért, mert célom van vele, hanem egyszerűen élvezem, hogy teljesen más dolgokról beszélünk, és igazából ugyanúgy az életről, meg az élet különböző aspektusairól: haldokló kutyától kezdve a saját gyerekeikkel halálosan összevesző emberekig, mindenféle traumák és fájdalmak jönnek elő, meg lényegtelen hétköznapiság. Ugyanúgy az emberek gondolataival vagy, mint amikor egy kiállítást csinálsz. Ugyanúgy az emberek érdekelnek ott is.
A Konfekció bejárata forrás: facebook.com
A FERi bejárata forrás: facebook.com
A szóban forgó FERi révén lehet tudni, hogy feminista kritikával is foglalkozol.
Létre akartam hozni egy feminizmus címszó alatt működő projektgalériát. Talán fontos, hogy legyen egy ilyen ebben a mostani kulturális vagy politikai klímában. Nem képvisel művészeket, hanem projekteknek ad teret, aminek egy részét én hívom meg, egy része meg jelentkezik. És az az érdekes, hogy külföldről sokkal több, sokkal intenzívebb az érdeklődés és a jelentkezés.
Honnan tudják, hogy lehet jönni?
Elképesztő. Nem tudom. Persze vannak olyan networkök, amiket én mozgatok, de amikor hirtelen betoppan egy kurátor Oroszországból, az azért furcsa. Vagy a most nyílt izlandi kiállítás, Hertha is csak úgy benyitott tavaly, ami szuper. Ez egy informális, nemzetközi közösség, ami nyitott és kommunikatív. Egyébként nagyon-nagyon üdítő így dolgozni, hogy ekkora összetartás van. Így a második évre azt is látom, hogy beérett a galéria, intézményes linkek is kezdenek kialakulni. Egyrészt egyetemekkel, akik akár mondjuk ad hoc módon, de emiatt hívnak valamilyen projektre. Például tavasszal a CEU Gender tanszéke szervez nemzetközi konferenciát, amihez hívtak kiállítást csinálni, szóval egészen fura dimenziói vannak egy ilyen kis segglyuknak a Rákóczi tér mellett.
Egy ilyen helyszín, mint a FERi megengedhet magának intézmény- és rendszerkritikát – sőt, fontos feladata is – és nem akar több lenni ennél. Hiszem azt, hogy egy egészséges színtéren különböző méretű, mozgásterű és hangvételű helyek vannak. Mindegyiknek más a feladata, és ez így egészséges. Egyébként szuper, hogy ezt amúgy nagyon sokan látják, vagy belátják, ugyanolyan jó, egyértelmű és nyílt a kapcsolatunk kereskedelmi galeristákkal is, akiket pedig rendszeresen pöckölgetek. Pados Gábor is első szóra és szívesen adta oda az egyik munkát a gyűjteményéből. Vagy Kishonthy Zsoltiék, Tóth Árpi és Bencze Peti különösen, vele most egyre többet dolgozunk együtt. Fontos, hogy ez a fajta nyíltság, oda-vissza játék megvan, és hogy ezt egyre többen értik. Egyre több gyűjtő talál oda be. Nem vagyok kereskedelmi hely, és nem is foglalkozom ezzel a részével egyáltalán, tehát mindenkit továbbirányítok a művész vagy a képviselője felé.
Természetesen ha van egy ilyen helyszíned, az egyfajta tőke. Más kérdés, hogy ez pénzre váltható-e vagy sem, de mindenképpen van valamifajta forgathatósága. Megint másik dolog, hogy mit tudsz mellétenni. Ez egy befektetés. De nem tudom, meddig érdekel, mert ezt is csak gondolkodási formának tartom. Majd meglátjuk.
Részlet a FERiben 2017 őszén rendezett Tükröm tükröm című csoportos kiállításból Ujj Zsuzsi, Julie Zando és Veres Júlia munkáival forrás: facebook.com
A szabadúszóság, a saját érdeklődésed és az anyaság hogyan egyeztethető össze?
Hát most két sztori jut eszembe. Az egyik az, hogy a borzasztó szexista művészeti közéletünkben évekig hallgattam, “ja, vele voltam katona”, egyébként épp nemrég hangzott el ez a mondat megint egy helyettes államtitkár szájából, mikor elkezdte a sztorit, hogy miért is állt a minisztérium pénzzel egy kiállítás és kiadvány mögé. Nyilván röhögtem. A másik mindig férfiaktól jött, hogy hát “ha valakinek ebben a szakmában gyereke lesz, akkor annak vége”. És az nyilván csak a nő, akinek gyereke van, mert a férfinek nincs gyereke... Az ilyesmi valahogy elraktározódik az emberben. Az más kérdés, hogy én nem akartam gyereket, nem érdekelt. Meg egyébként is túlnépesedett a Föld és 2040-re leolvadnak a jégsapkák. De nagyon szerelmesek lettünk Zsoltival és terhes lettem. Ez egyszerre sokk volt, és izgalom is, kíváncsi voltam. Alapvetően nem érdekelt a praktizáló anyaság, szóval gyorsan valahogy be kellett építenem azt, hogy oké, akkor most ez jön. Igazából nagyon nehéz, mert nem rendelkezem a saját időmmel szinte egyáltalán. Persze egyre könnyebb, ahogy a gyereked beszél és működik, és azért is nehéz, mert iszonyatosan jó vele. Például nagyon nehezen élem meg, hogy bölcsődébe jár most 3 napot, vicces, mosolygok magamon. Szóval bizonyos szempontból igaz az, hogy eltolódnak az energiák, ugyanakkor nagyon koncentrált leszel. Amit régebben másfél napokig írtam, most azokat sokkal feszesebben és gyorsabban megcsinálom, és ez nem azt jelenti, hogy pongyolább, hanem teljesen más a koncentráltságod, az időbeosztásod, meg az energiaszinted is.
Arra viszont nagyon ügyelek – továbbra is –, hogy soha ne gondoljak úgy munkákra, helyzetekre, hogy csak azért kell meglépnem, mert „gyerekem van”. Ez tévút, zsákutca, éppen a gyereked miatt nem szabad kompromittálódnod, sem szellemileg, sem máshogy. Különben mit tanítasz majd neki?
Golden Boundaries
Kamaszkor a kortárs fotográfiában
Kurátor: Oltai Kata
Kiállító művészek: Barakonyi Szabolcs, Jörg Brüggemann, Siân Davey, Fryd Frydendahl, Gáldi Vinkó Andrea, Anna Grzelewska, Alexandre Haefeli, Halász Dániel, Koleszár Adél, Zuza Krajewska, David Meskhi, Slava Mogutin, Derek Ridgers, Tóth Márton Emil
Helyszín: Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ (1065 Budapest, Nagymező utca 8.)
A kiállítás megtekinthető: március 18-ig, minden nap 11 és 19 óra között. Ünnepnapokon zárva.