Hosszú órákat töltöttem már a @freeze_magazin Instagram-oldal szellemes, a kortárs művészeti világ történéseit és művészetelméleti kérdéseket érintő mémjeinek böngészésével. Amellett, hogy az oldal nagy rajongója vagyok, kíváncsi voltam, milyen motiváció és történet rejlik a több, mint kétéves és e cikk megjelenésekor már 1347, a művészeti világ napi és egzisztenciális kérdéseire fókuszáló posztot eredményező működés mögött.

Létrehoztál egy sikeres Instagram-oldalt, ami szellemes, a művészeti világra reagáló mémeket publikál. Miért ezt a formáját választottad az intézménykritikának?

Nincs különösebben romantikus válaszom a kérdésedre. Korábban írtam esszéket, és végeztem kutatást az intézménykritika témájában – ez amellett, hogy véletlen egybeesés, valamilyen szinten biztosan összefüggésben áll a @freeze_magazine-nal. De nem az volt a fejemben, hogy „létre akarok hozni valamit, ami megcélozza az internetkultúra és az intézménykritika közti rést”. Az egész természetesen történt egy csomó ember hozzájárulásával – mert szerintem épp az a szép a mémekben, hogy csak akkor tudnak működni, ha az emberek érdeklődnek irántuk.

A mémkultúra része az érdeklődésednek, vagy azért ezt a formátumot választottad, mert könnyedén elérhetőnek és fogyaszthatónak tartod?

Talán mindkettő. A húszas éveim közepén járok, szóval a mémkultúra valahogyan része annak, hogy hogyan emésztem meg a napi történéseket, de a saját oldalam létrehozása előtt nem voltam különösebben érdekelt az átlagnál. Eredetileg a @freeze_magazine projekt azért jött létre, hogy könnyen prokrasztinálhassak és mémeket készíthessek a barátaimmal. Két éve, amikor elindítottam a sajátomat, még nem volt túl sok kifejezetten művészeti mémeket publikáló Instagram-oldal – és mivel ez a fajta tartalom nem létezett korábban, engem kimondottan érdekelt.

Mit gondolsz, mitől lett ismert az oldalad? Volt egy pont, amikor hirtelen bekövetett sok ember? Ez vajon egy adott mémednek köszönhető, vagy egyszerűen csak így működik az internet?

Annak ellenére, hogy talán unalmasan hangzik, a fő célkitűzés mindig is az volt, hogy az oldal tartalma konzisztens maradjon. Vannak más, kifejezetten szórakoztató mémoldalak az Instagramon, de készítőik nem posztolnak rendszeresen – sokszor csupán néhány hónapig posztolnak, majd eltűnnek, vagy bizonyos időszakokban akár napi tíz mémet is megosztanak, hogy aztán újabb két hónapra felszívódjanak. Én minden nap posztolni akartam – és ezt az elmúlt két évben sikeresen össze is hoztam. Talán összesen két vagy három napot hagytam ki. Az így kialakult szokás kihívások elé állított, és segített abban, hogy produktív maradjak. Valamint biztos, hogy így folytonosabb kapcsolat alakult ki a követőimmel is. Talán épp ez az a tényező, ami az elérések során számíthatott.

A @freeze_magazine kritikus hozzáállása kifejezetten üdítő. Ahhoz, hogy ilyen magabiztos kritikai attitűdöt tudj tanúsítani, naprakésznek kell lenned a művészeti világ történéseit illetően, valamint a művészetelmélet területén is rendelkezned kell egy biztos tudással. Van olyan információ, amit a háttered és pozíciód megismerése végett – az anonimitásod megtartása mellett – megosztanál? 

Természetesen. Művészeti iskolába jártam, de nem képzőművészetet tanultam. Művészettel foglalkoztam, de magam sosem alkottam – egészen múlt nyárig, amikor is a berlini Weserhalléban megnyílt az első kiállításom The Party (A buli) címmel. Miközben történik, teljesen véletlenszerűnek tűnik számomra, hogy mivel foglalkozom, azonban hogyha visszatekintek az elmúlt évekre, látszik, hogy több tendenciához és témához is vissza szoktam nyúlni. Az elmúlt hetek egyikében éppen a londoni Royal College of Art hallgatóinak tartottam előadásokat. Ez volt az első alkalom, amikor megpróbáltam összefoglalni a teóriáját annak, amivel foglalkozom. Szerintem a mémek nem forradalmiak, hanem inkább reformisták. Azt sem hiszem, hogy képesek lennének cselekvésre késztetni az embereket épp a posztolásuk napján. Szerintem inkább a folyamatos érintkezés a mémekkel segíthet új ötletek kialakításában, abban, hogy kritikusabbá és számonkérhetőbbé váljunk, és kevésbé féljünk artikulálni a saját véleményünk. Ez az egész valójában egy nagyon megfoghatatlan és láthatatlan folyamat.

Az, hogyha az ember napi szinten találkozik új ötletekkel, a párbeszédek irányának megváltozását okozhatja – szerintem a könyvek ugyanezt tették és teszik, ha az emberek megfelelő figyelemmel fordulnak irányukba.

Úgy gondolom, hogy a könyvek bizonyos értelemben hasonló termékei a tömegmédia-technológia egy másik formájának, a nyomtatásnak. A könyvek és a mémek sok hasonlóságot mutatnak: az egész arról szól, hogy megosszuk a véleményünket, formáljuk másokét, és valamilyen módon hozzájáruljunk a közvéleményhez is. Így az internetes mémek egyértelműen ugyanannak a folyamatnak a folytatásai, amely a könyvekkel már korábban elkezdődött.

És a Royal College of Art hallgatóinak tartott előadásomban is éppen ezt igyekeztem elmagyarázni. Én ezt a folyamatot mémgondolkodásnak hívom. Ez egy teljes egészében általam kitalált fogalom, aminek nincs semmilyen tudományos bizonyítása, de szerintem a mémgondolkodás sok eltérő formában is létezhet és megmutatkozhat. Lényege az előremutató vélemények népszerűsítése – és ez sokféleképpen megtörténhet. Akár egy rövid, szellemes könyv formájában is.

A „mi a művészet” kérdése újra és újra felbukkan a művészetről szóló párbeszédben. Véleményem szerint az Instagram-oldalad akár szöveg alapú műként is olvasható. Te miként tekintesz rá?

Szerintem ez egy vicces ellentmondás. Ha belegondolsz, akkor az oldalam tartalmát művészetként is definiálhatod, vagy, köszönhetően annak, hogy több mint két éve posztolok, performanszként is tekinthetsz rá, vagy akár össze is hasonlíthatod a mémjeim On Kawara munkáival, de viszonyulhatsz hozzájuk úgy is, mintha minden nap kiállítanék valamit. Ha a fizikai művészeti világ fogalomrendszerét szeretnéd alkalmazni a mémekre, akkor az többféleképpen is megtehető. 

Kifejezetten fontos a mémek kapcsán, hogy egymás közelségében léteznek a legszerencsésebben – én is ezért készítem őket nap mint nap. Egyetlen mém sem műremek önmagában. Egyetlen mém sem kiemelkedően fontos, együtt osztoznak ebben a kollektív jelentőségben, és ezt nem igazán látjuk viszont a fizikai művészeti világban vagy az akadémián.

Az akadémiai publikációkkal az a baj, hogy a bennük foglalt információt elérhetőnek minősítjük – de az a valóságban csupán technikailag elérhető. A legtöbb esetben az emberek nehezen férnek hozzá ahhoz az információhoz, amire igazán szükségük lenne – és ez szerintem probléma. Nem az ötletek és gondolatok hibája, hanem annak a hibája, ahogyan tálalva vannak. Az ötletek megosztásának korlátozása a hosszú írásokra csupán a megosztás egyik módja, emellett érdemes más alternatívákat is keresnünk – a mémek itt segíthetnek. Én például a saját szórakoztatásomra szeretek elméleti szövegeket olvasni, hogy aztán megpróbáljak  az olvasott elméletet jól leíró mémet készíteni. Szeretném azt gondolni, hogy ez megoldható.

Nem szeretném erőltetni a képzőművészet nyelvezetét, de a mémek esetében a kisajátítás gesztusa is igen hamar felmerül.

Épp az a szép a dologban, hogy ha mémekről beszélünk, akkor ezek kevésbé fontos kérdések. A szerzőiség ezen a területen nem olyan komoly kérdés, és én ezt őszintén élvezem. Például a napokban egy általam több éve követett mémoldal újra megosztotta egy nagyjából egy éve készített mémemet. Számomra komoly elismerés volt, hogy ez a kép egy éve ott cirkulál a neten.
Azt gondolom, hogy ezek a helyzetek akár megkérdőjelezhetik azt is, hogy hogyan fogadjuk be a fizikai valóságban létező művészetet. 

Ki a közönséged?

Az Instagramon követhető statisztika szerint a követőim kétharmada nő és egyharmada férfi. Kor tekintetében leginkább 35 év alatti emberek érdeklődnek az oldal iránt. Én magam amúgy igyekszem nem túl nagy figyelmet fordítani ezekre az adatokra, mert kifejezetten nehéz lenne mindenkinek megfelelnem. Az oldalt illetően amúgy sincs túl tudatos programom, leginkább azon igyekszem, hogy a közönségem új dolgokkal ismerkedhessen meg.

Mondhatjuk, hogy a mémek a saját élményeid dolgozzák fel?

Igyekszem valamennyire fikció szintjén tartani az oldalt, de néhány mémet a saját tapasztalataim ihlettek. Van olyan mémem is, ami a mások által mondott dolgokat összegyűjtő jegyzeteimen alapul – különösen, mióta augusztusban Berlinbe jöttem, több ilyet jegyeztem fel szóról szóra. Természetesen nem kémkedtem senki után, csak a baráti beszélgetéseken jegyzeteltem.

Az Instagram-oldaladon keresztül egy úgynevezett demokratikus térben (internet) létrehoztál egy gyakorlatot, majd később úgy döntöttél, hogy kiállításként az ötleteidet az intézményrendszer részét képező galériatérbe költözteted. Az egész jelenség, hogy „hozzunk létre valamit egy kis kritikai felhanggal, majd tegyük az intézményrendszer részévé” gyakorta visszatérő, talán kicsit vitatott momentum is az intézménykritika körüli diskurzusban.

Erről is beszéltem a londoni kurzuson. Nem értek egyet az egyén versus intézmény felfogással. Igen, ez a két tényező létezik, de találkozásuk talán mindig kompromisszum. Én épp azon dolgozom, hogy a mémeket elsősorban digitális műtárgyakként tartsam számon, és tiszteljem azt, ahogyan az interneten léteznek – miközben olyan projekteken dolgozom, amik a mémeket új közönséggel ismertetik meg, és persze segítenek saját magam fenntartásában. Szűk látásmódra vall, ha valaki azt gondolja, hogy „eddig valami digitálisat csináltál, most pedig valami fizikait hozol egy galériában, tehát megváltoztál”.

A kiállítás természetesen kompromisszum, de olyan kompromisszum, ami hosszú távon a mémek művészetkénti értelmezését segíti. Mindemellett a kiállítás esetében sosem az volt az alapötletem, hogy a galériában mémeket replikáljak. Inkább megpróbáltam dekonstruálni egy mémet. A mémek digitális műalkotásként való felismerése volt a fő elv, amelyhez ragaszkodtunk a kiállítás létrehozásakor. Soha nem csináltam még fizikai formában létező művészetet, ezért pánikba estem, hogy milyennek kellene lennie a kiállításnak. 

Ekkor jöttem rá, hogy az, ahogyan ez a kiállítási lehetőség az ölembe pottyant, már önmagában egy mém, és ezt érdemes tudatosítanom és építkeznem belőle. Hogy valami olyat kell csinálnom, ami a mémeket mint digitális műtárgyakat tiszteli, de felismeri és kihangsúlyozza a művészeti világ ellentmondásait is – annak a furcsaságát, amikor az ember bármit létrehozni igyekszik a művészeti világban. Ezért a kiállításon saját magára történő visszautalások is megjelentek, például: „ők nem tudják, hogyan kell mémkiállítást csinálni” vagy „ők nem tudják, mennyire utolsó pillanatban jött össze ez a kiállítás”.

Azt szeretném kiemelni, hogy az, hogy én egy digitális orientációjú világ és a mémek láthatósága mellett érvelek, nem jelenti azt, hogy minden mást elutasítok – inkább azt jelenti, hogy jelenleg minden más másodlagos számomra.

Ugyanabba a generációba tartozunk. A kiállításodnak voltak idősebb látogatói? Kíváncsi lennék, hogy ők milyen kapcsolatot tudnak kialakítani a munkáiddal.

Ez egy nagyon jó kérdés – és olyan témát érint, amivel mi is foglalkoztunk a kiállítás előkészítése közben. A kiállítás kísérőszövege például elmagyarázza, hogy mi a Wojak és pontosan mi az a template, amire felépítettük az anyagot. Ezt a gesztust azért tettük meg, mert szerettük volna, hogy a kiállítás minél több ember számára érthető és hozzáférhető legyen – és habár a mémek a mi generációnk körében jól ismertek, ezt egy olyan lehetőségnek tekintettük, ahol az idősebb generációkat is megismertethetjük velük. Persze a színfalak mögött rémesen nehéz volt megfogalmazni ezt a mémmagyarázatot – mégis fontos volt, hogy megszülessen. Másrészről magának a mém fogalmának a magyarázatát szándékosan hagytuk ki a szövegből, mert túlságosan alapvetőnek tartom.

Emellett a kiállítás éjjel-nappal látogatható volt, mert nem kellett bemenned a galériába, hogy láthasd. Sőt, a monitorok fénye miatt kifejezetten kényelmetlen volt bent tartózkodni, olyan volt, mintha beleestél volna egy telefonba. Úgyhogy leginkább az utcáról volt érdemes nézelődni.

Mit gondolsz, a mémek tekinthetők olyan, tanítható eszköztárnak, amit a következő generációk már könnyedén használhatnak, hogy ötleteiket, gondolataikat és érzelmeiket ne hosszú szövegekben fejezzék ki és adják át? 

Minden projektem kapcsán a mém szót használom, ami elég idegesítő. A mémek esetében fontos kiemelni, hogy olyan kulturális élményt nyújthatnak, amelyet átélhetsz közvetlenül a telefonodon is. A telefonok ma már életünk nagy részét képezik, és nem kérdőjelezzük meg annyira, hogy mit fogyasztunk, mivel találkozunk rajtuk keresztül. Úgy gondolom, hogy a mémek mélyebb tanulmányozása segíthet abban, hogy csökkenjen a technológiai írástudatlanság, és aktívabb digitális állampolgárokká váljunk. Ez nagyobb előnyökkel járhat a társadalom számára is, és épp ez volt a motiváció a The Meme Kit zine elkészítésekor.  Ennek alapötlete az volt, hogy megmutassuk az embereknek, hogyan kommunikálhatnak kritikusabban a mémek segítségével. A zine-be készítettünk néhány mémet is, de főleg rövid szövegekből, kérdésekből és diagramokból áll, amelyeket egy kisebb csoporttal (Mira Calix, Naomi Falk és İdil Galip) együtt állítottunk össze. A The Meme Kit azért született, hogy kérdéseket ébresszen az emberekben, és arra tanítsa őket, hogy kritikusabbak legyenek, amikor legközelebb mémekkel találkoznak.