Március 26-ig látogatható a Deák Erika Galéria Néha az óceánnal merülök című csoportos kiállítása. Kihasználva a lehetőséget, hogy egyszerre négy, együtt kiállító fiatal művészt – Kalán Viktóriát, Kárándi Mónikát, Rédling Hannát és Sztefanu Marinát – kérdezhetünk, vírusbiztos e-mail-villámkörkérdést intéztünk hozzájuk.

A kiállítás vezető szövege különös hangsúlyt helyez a pandémia idején jellemző elvonulásra és újragondolásra –  ez esetetekben nyugodt alkotásra biztosított lehetőséget, vagy az impulzusok hiánya miatt éppen nehezebb volt új műveket létrehozni?

Kárándi Mónika: Mindenképpen az előbbi. A 2020-as év erős felütéssel indult, Rózsa Luca strasbourgi kiállítása után a Kókai Zsófi által szervezett önálló kiállításom következett Londonban, úgyhogy utazásból nem volt hiány. Ekkor még úgy tűnt, a Púder 3 kiállítást is tavasszal fogjuk csinálni a Vajda Lajos Stúdióban, de az már nyár végére tolódott. Az így nyert idő alatt egy sokkal komplexebb kiállítási anyagot tudtunk létrehozni, nagyobb merítési lehetőségekkel. Szerencsére a műtermi munka szempontjából ez a járványhelyzet alatti időszak tehát nagyon aktív és termékeny volt. Sőt, szeptember legelején még egy művésztelepet is sikerült szerveznünk, ami fantasztikusan sikerült, és rengeteg új impulzussal szolgált. Ez egyébként idén is folytatódni fog.

Sztefanu Marina: Engem intenzívebb impulzusok értek, mint a pandémiát megelőző hétköznapokban. A folyamatosan fellépő új helyzetekhez való alkalmazkodás más energiákat mozgósít. Kevésbé az elmélyült, nyugodt kísérletezés időszaka volt ez, mint inkább egy feszített, hektikus munka, tűéles tervezéssel és beosztással. A külső és belső világ válságait, az aggodalmamat, a tehetetlenség okozta feszültséget mind beleoltottam a kiállításon látható installáció elkészítésébe.

Kalán Viktória: Én azt gondolom, hogy ez a helyzet most mindenkinek nehéz. Nyilván hiányoztak a külső ingerek, a barátok társasága, a műterem-látogatások, a múzeumok és a pezsgés. Mindenkiben van egy kellemetlen belső feszültség. Én csak most, a harmadik hullám alkalmával „élvezhetem” az itthon töltött idő előnyeit. Eddig is megpróbáltam minden tőlem telhetőt megtenni a művészetért – munka mellett is. De mindent összevetve azt mondhatom, egy kicsit nehezebb most az alkotás – legalábbis nekem biztosan. 

Rédling Hanna: Nyugodtabb alkotásra! A közelmúltban készült munkáim a személyes dilemmáimon keresztül reflektálnak a körülöttünk zajló jelenségekre, legyen szó a fojtogató digitális világról és az ebből fakadó fals elvárásokról vagy szimplán a megszokott életünk beszűküléséről. Rájöttem, hogy mennyi impulzus van az impulzusok hiányában.

Az elmúlt hónapok intenzívebb egyedüllétében mi a legmeghatározóbb élmény, ami a munkátokon is nyomot hagyott?

Kárándi Mónika: A tavalyi év elején egyébként is egy egészen kézzelfogható változás kezdett körvonalazódni a munkáimban, aminek posztapokaliptikus hangulatához már csak hozzásegített ez az időszak. Az elmúlt hónapok egyébként nem teltek intenzív egyedüllétben, nap mint nap találkozom a műteremtársaimmal, viszont volt néhány hónap műterem nélkül, amikor a magánéletemre, emberi kapcsolataimra tudtam csak fókuszálni, és ez az időszak nagyban segítette például a kiállításon látható munkáim létrejöttét is. Sokkal koncentráltabban, több türelemmel és figyelemmel tudok azóta nekiállni egy-egy új munkának vagy sorozatnak. Ezt mindenképpen a fent említett időszaknak köszönhetem.

Sztefanu Marina: A korábban természetes személyes gesztusok helyére a távolságtartás és a félelemérzet került. Online oktatás, virtuális kiállítás, streamelt színházi előadások, bezárás/bezárkózás. Aztán pont tökéletesen időzítve létrejött egy kiállítás, ami nem feltétlenül a rideg virtualitásba született, hanem lehetővé tette, sőt elvárta a közönségtől, hogy személyesen tekintse meg a térben szereplő munkákat. Nagy, izzó felületek, síkos formák, kacér pillantások. A nézőt visszatükröző, kézzelfogható installáció készült, amely elsőre vidámságot ígér, majd elmeséli a szomorút. A melankólia alapállapot lett.

Kalán Viktória: A személyes kapcsolatok redukálásának, az emberek közötti távolságtartásnak természetesen alkotóként is érezhető a hatása: az alkotásokra kapott visszajelzések sokkal kevésbé előremutatóak, kevésbé személyesek. A közönség és alkotás viszonya az online térbe tolódik, és az arctalan tömeg egyszerűsített jelekkel kommunikál. A képpel valódi, fizikai térben is megvalósuló  találkozás pedig egy képernyő síkjára egyszerűsödik – szerintem ez egy egész másfajta befogadás. Ez az, ami most leginkább nyomot tud hagyni az egész művészvilág életében. 

Rédling Hanna: A monoton napok kiszámíthatóságának és a jövő kiszámíthatatlanságának folyamatos egymásmellettisége szuper erős ambivalens érzést kelt bennem. Ennek a megfigyelése a képeimen is erőteljesebben jelenik meg az utóbbi időben.

A kiállítás visszavonulás, bizakodás és jövőbe tekintés triumvirátusának üzenetét hordozza – ti mit vártok a közeljövőtől?

Kárándi Mónika: Ez egy nagyon jó kérdés. Természetesen bízom abban, hogy hamarosan újra láthatom az utcán az emberek arcát. Illetve a tavalyi első hullám ideje alatt jó volt látni, hogy visszahúzódásunkra a természet hogyan reagált, és ez valamiféle bizakodásra adott okot. Előtte sokkal drasztikusabb jövőképet vizionáltam.

Sztefanu Marina: Olyan helyzeteket tanultunk meg kezelni és hozzájuk alkalmazkodni, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Bizakodva nézek a jövőbe, csak ki kell várni!

Kalán Viktória: Személy szerint én azon dolgozom és dolgoztam eddig is az életemben, hogy mihamarabb független művészként tudjak érvényesülni. Úgy gondolom, ez a kiállítás is ehhez segít hozzá. 

Rédling Hanna: A saját bőrömön is tapasztalom, így tudom, hogy a pandémia ideje alatt sokat emlegetett „befelé nézés” koncepciója ténylegesen érvényt nyer az emberek életében. Ez a jövőre nézve nehézségei ellenére hihetetlenül hasznos és építő folyamat. Az egyéni szinten létrejövő (akár legapróbb) gondolkodásbéli változások és a világ eddigi működéséről – a jelenlegi helyzet tükrében – sokak által leszűrt következtetések reményeim szerint lassan kollektív szinten is mozgásba lendítik a dolgokat.

Szerintetek milyen jelentősége van ma Magyarországon egy fiatal női alkotók munkáit bemutató kiállításnak?

Kárándi Mónika: A kérdésből a fiatal alkotókat emelném ki, aminek nagy jelentősége van ma Magyarországon – hogyha nem egy nonprofit helyről beszélünk (amikből szerencsére azért akad néhány). Annak, hogy mi kiállítók négyen nők vagyunk, nem tulajdonítok különösebb jelentőséget, úgy gondolom, hogy a cél mindig egy izgalmas kiállítás létrehozása, nemtől függetlenül.

Sztefanu Marina: Ugyan a politikai kommunikációban és döntésekben, valamint a társadalmi szerepek és kategóriák értelmezése tekintetében olyan, mintha visszafelé haladnánk az időben, ennél a kiállításnál és általában a művészeti színtéren nem gondolom azt, hogy többletjelentősége lenne annak, hogy fiatal női alkotók egy kiállítás szereplői. A munkáinkon hasonló motívumok fedezhetőek fel, olyanok, amelyeket klasszikusan nőiesnek tekintünk, de alapvetően arról van inkább szó, hogy hasonló dolgok érdekelnek bennünket, és inkább csak véletlen, hogy ugyanannak a generációnak vagyunk a női alkotói. A kiállítás jelentősége szerintem például abban rejlett, hogy bár nagyon eltérően dolgozunk, mégis izgalmas kapcsolatok és kommunikáció jött létre a műtárgyak között, ami csak akkor derült ki, amikor minden a helyére került, adva ezzel egy különös fűszerezettséget az egész anyagnak…

Kalán Viktória: Én nem gondolnám, hogy ilyen hangsúlyosan különbséget kéne tenni női és férfi alkotók között, elvégre művészek vagyunk, és egy művész életében minden kiállítási lehetőségnek, minden megjelenésnek nagy jelentősége van.

Rédling Hanna: Van egy Boszorkabál című mesekönyvem 1987-ből. Azt írja a bevezető, hogy „Feje tetejére állított mesevilággal találkozik ebben a könyvben az olvasó. Nemcsak a boszorkányok szépülnek meg, hanem Piroska is úgy összebarátkozik a farkassal, hogy az megszelídül és nála marad.” A váratlan-csodás fordulatok és a megnyugtató kapcsolódások felrázó egyvelegére, a fejenállva-nevetve feltett kérdésekre talán nagyobb szükség van ma itthon, mint valaha. A fent vázolt kiállítás talán minden másnál erősebben hordozza egy „boszorkabál” lehetőségét.