A nemrégiben a Ludwig Múzeumban megnyílt Boris Lurie & Wolf Vostell. Művészet a Soá után című kiállítás kapcsán Rafael Vostell-lel, Wolf Vostell fiával és hagyatékának gondozójával beszélgettünk a tárlat megnyitóján.

Mi jelenti a legnagyobb kihívást a Wolf Vostell, azaz saját édesapja művészi örökségéről gondoskodó intézmény vezetésében? 

Jó kérdés. Szerintem a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy olyan kiállításokat csináljunk, mint amilyen a budapesti Ludwig Múzeumban látható Művészet a Soá után. Kiállításokat szervezni, gondoskodni arról, hogy minden mű jó állapotban legyen, valamint megtalálni a megfelelő múzeumokat és embereket, akik támogatni tudják ezeket a kiállításokat – ez mind komoly feladat.

Milyen állapotban volt édesapja hagyatéka, amikor gondozni kezdte?

Az az igazság, hogy apám nagyon nagy rendet tartott maga körül, ami igen ritka a hozzá hasonló művészeknél. Amikor elszomorítóan fiatalon – hatvanöt évesen – elhunyt, a család sokkot kapott. Majdnem egy egész évig sokkos állapotban voltunk, és emiatt nem igazán tudtunk semmibe sem belevágni. Egy év után azonban elkezdtük a hagyatékot gondozó szervezet megalapítását, illetve a művei begyűjtését. Szerencsére az alkotásokat jó körülmények között, jó állapotban találtunk, így könnyű volt házi használatra összeállítanunk egy katalógust a különféle műtermekből előbukkant művekből – hiszen édesapámnak több műterme volt Európában, így Németországban, Franciaországban és Spanyolországban is. A munkákat spanyolországi raktárunkban gyűjtöttük össze, hogy megkezdhessük a hagyaték gondozását.

Az alapítvány milyen napi szintű munkát végez a kiállítások szervezése és az életmű népszerűsítése mellett? 

Nagyon elfoglaltak vagyunk minden nap, a világ minden tájáról érkező, fényképes vagy szöveges anyagok elküldésére vonatkozó megkeresések megválaszolásával. Aztán másik nagy feladatunk az alkotások jó állapotának megőrzése, mert mindig szükséges némi restaurálás. A videómunkák különleges kihívást jelentenek, mert ezekben a művekben negyven-ötven évvel ezelőtt készült televíziók is használatban vannak. És ilyen hosszú idő után a televíziókészülékek már nem működnek. Megoldást kell tehát találnunk arra, hogyan állítsuk helyre őket anélkül, hogy a műalkotások koncepcióján vagy szemmel látható lényegén változtatnánk.

Az életművel folytatott munka közben változott-e a benyomása édesapja munkásságáról? 

Apám nagyon korán, kisfiú koromban kezdett bevezetni a művészeti gyakorlatába, megismertetni munkáival és a művészet világával. Így az ő művészete és művész, valamint múzeumi barátai között nőttem fel. Most, hogy apám már nincs velem, új, korábban fel nem fedezett dolgokat kezdek megérteni vele kapcsolatban. Egy biztos: sosem unalmas, amit csinálok, mert mindig van új felfedeznivaló a művészetével kapcsolatban.

Arra vagyok kíváncsi, hogy a neveltetése, az édesapja körüli közeli művészkörrel töltött idő milyen tartós hatással volt Önre, a személyiségére, a világnézetére.

Számomra megszokott volt hallani az apám és barátai beszélgetéseit, valamint látni ezeket a csodálatos alkotásokat. Az is normális volt, hogy Al Hansennel, Yoko Onóval vagy más művészekkel időztem, akikkel apám jó kapcsolatban volt. Nem igazán törődtem azzal, hogy ők a művészeti világ híres, fontos tagjai. Nekem ők csak a családom barátai voltak. Az azonban biztos, hogy sokat tanultam a művészek közötti beszélgetésekből. Arról, hogy ők hogyan látják az életet, a társadalmat és mit gondolnak a politikáról. 

Említette Al Hansent, aki sajnos szintén elhunyt. Nem olyan régen találtam egy csoportképet, ami 1972-ben készült Al Hansen New York-i stúdiójában. A fotón Ön is szerepel, hétéves fiúként Allan Kaprow, Joe Jones, Wolf Vostell, Mercedes Vostell, Nam June Paik, Charlotte Moorman, David Vostell, Geoffrey Hendricks és Alison Knowles társaságában. Ezt a fényképet és a Wolf Vostell Estate honlapján található egyéb anyagokat látva nagyon hamar feltűnt, hogy édesapja lendületes és dinamikus társasági életet élt. Hogyan tudja az alapítvány életben tartani ezt a meglehetősen dinamikus örökséget?

Apám hihetetlen dolgot vitt véghez élete során: mindent összegyűjtött, és soha nem dobott ki semmit. Szinte minden papírlapot megőrzött. Aztán megalapította a Vostell Archívumot, amelyet ő Wolf Vostell Happening és Fluxus Archívumnak nevezett. Ez az archívum jelenleg a Museo Vostell Malpartidában található Spanyolországban. Itt minden megtalálható édesapám művészetéről, más művészekkel való barátságáról csupán amiatt, hogy ő maga minden levelét, képeslapját, feljegyzését megőrizte – néha még egy-egy telefonhívás után is készített jegyzeteket. Az archívum apámnak köszönhetően létezik, és ez az örökség döntő jelentőségű. A következő lépés mindezek digitalizálása és elérhetővé tétele az interneten. Ez a következő pár évben fog megvalósulni.

Hogyan emlékszik vissza Boris Lurie és édesapja barátságára?

Boris és édesapám között egy több mint harminc évig tartó nagyon mély barátság volt. 1964-ben, New Yorkban találkoztak először, és egészen apám 1998-ban bekövetkezett haláláig tartották a kapcsolatot. Több mint harminc éven keresztül leveleztek és telefonáltak egymással – sőt találkoztak Európában és az Egyesült Államokban is. Azt hiszem, a mély barátság mellett kapcsolatuk művészi volt. Apám intellektuális értelemben nagyon hasonlónak találta Boris Lurie-t. Boris valóban megértette apám gondolatait, és szerintem ennek az ellenkezője is igaz volt. Ráadásul Boris csodálatos ember volt. Többször is találkoztam vele, mindig kedves és elbűvölő volt. A Budapesten megnyílt kiállításon látható, hogy közel száz levelet találtunk, amit a két művész küldött egymásnak – Boris pedig mindig valamilyen kedves sorral zárta a leveleit: „szívből üdvözlöm a feleséged és a két fiút”.

A Vostell Estate részt vesz Boris Lurie örökségének életben tartásában is?

A Boris Lurie Művészeti Alapítványt Lurie halála után Gertrude Stein, műgyűjtő, galerista és Boris Lurie élethosszig tartó barátja alapította. Én magam nagyon boldog és szerencsés vagyok, hogy a Boris Lurie Művészeti Alapítvány tanácsadójaként dolgozhatok.

Ön szerint miért fontos Boris Lurie és Wolf Vostell közös kiállítása?

Úgy gondolom, hogy az elsődleges célunk Lurie és Vostell művészi párhuzamainak bemutatása volt. És ha megnézzük a kiállítást, láthatjuk is, hogy ez a két művész ugyanazt a művészi nyelvet beszélte. Ennek bemutatására hoztuk létre ezt az európai turnékiállítást. A vándorkiállítás először a Kunstmuseum Den Haagban, majd a berlini Kunsthaus Dahlemben és a koblenzi Ludwig Múzeumban volt látható. A Kunsthaus Dahlem épülete véletlenül éppen édesapám egykori műterme volt, így szép egybeesés volt, hogy a művek visszakerültek a készítésük helyszínére. A budapesti Ludwig Múzeum a negyedik és egyben utolsó állomása ennek az utazó shownak. Annak ellenére, hogy szinte ugyanazok a munkák szerepeltek mind a négy kiállításon, teljesen más benyomást keltett mind a négy. Számomra kifejezetten érdekes volt látni, hogy egy-egy múzeum tere hogyan tudja megváltoztatni egy kiállítás jellegét.

Boris Lurie & Wolf Vostell. Művészet a soá után
Ludwig Múzeum, Budapest
2023. március 31 – július 30.