Willem van de Ven hosszú évek óta Loffice-rezidens – a Salétrom utcában hamarosan nyíló új Loffice coworking bázis épületének homlokzati grafikáját is ő tervezte. Sőt ő az Artmagazin–Loffice együttműködés jegyében indult „art detektív” rejtvénysorozat ötletgazdája és grafikusa is.

Artmagazin: Kezdjük a fejtörőkkel, honnan jött az ötlet? 

Willem van de Ven: A legelső rajz nagyjából 4–5 éves lehet. Ez a művészeti rejtvény olyan projekt, amit mindig a szabadidőmben csináltam. Sokszor, amikor nagyon elfoglalt voltam, akár fél év is eltelt két rajz megszületése között. Hogy őszinte legyek, leginkább azt szerettem volna, hogy valaki más rajzolja meg őket, és én lehessek, aki kitalálja a megoldást. Tehát: nemrégiben felmerült, hogy a Loffice-nak gyorsan szüksége van egy, az Artmagazinban megjelenő hirdetésre. Ekkor jutottak eszembe a rejtvényeim, és hogy ez mennyire illene mind a két szereplőhöz. 

Hogy döntötted el, kiket adsz fel rejtvényként? 

Olyan művészeket választottam, akiket nagyra tartok, de az is kellett, hogy a megjelenítésükhöz legyenek kapaszkodók, emblematikus jegyek, hogy aztán a közös tudás alapján felismerhetők is legyenek. Némelyik rejtvény kifejezetten tobzódik az életrajzi vonatkozásokban, például olyan művészek esetében, ahol akár a valódi, akár a fiktív életesemények be is épültek az életműbe. Ilyen Joseph Beuys, az ő esetében is ezeket alakítottam vizuális nyomokká – amúgy ez volt a sorozat először megrajzolt darabja. 

Mesélj egy kicsit a hátteredről, honnan indultál? És hogy kerültél Magyarországra? 

Már nagyon fiatalon, tízéves korom körül tudtam, hogy mi akarok lenni. Az általános iskola alatt nyomdaiskolába is jártam, mert felnőttként hirdetéseket rajzoló art direktorként szerettem volna dolgozni – ettől aztán nem is igazán tértem el. Gimnázium után egy praktikus kitérőt követően művészeti egyetemre jártam, ahol nagyon hamar a grafikai tervezés felé fordultam. Többek között, mondhatni, lustaságból, hiszen az alkalmazott művészetek közül itt a legrövidebb az út az ötlet és az eredmény között. Gazdaságot üzemeltető családból származom, így a független kreatívkodás eleinte nem tűnt valódi munkának a szememben. Bár a családom mindig támogatott, nekem bőven voltak kételyeim. Azóta ezt kinőttem: keményen dolgozom, csak közben örülök annak, hogy még élvezem is. Magyarországra pedig úgy kerültem, hogy 2007-ben konceptuális dizájnworkshopot tartottunk egy dizájncégnek Damaszkuszban. Magyarországon keresztül repültünk haza, és úgy döntöttünk, hogy nem szállunk át azonnal, hanem megnézzük Budapestet. És akkor a Gödör teraszán találkoztam a későbbi feleségemmel. Úgyhogy ittragadtam Magyarországon. 

A család mellett a mindennapi életedet a vizuális kultúra határozza meg, de ahol a kettő összeér, az az, hogy komolyan gyűjtesz, otthon körül vagy véve műtárgyakkal. Miket szeretsz? 

Már nagyon fiatalon elkezdtem gyűjteni, 16–17 éves korom körül. Ilyen fiatalon a döntéseid még elég egyszerűek. Az ár dönt, és a benyomások. Amikor már többet tudsz a művészetről, az is elkezd foglalkoztatni, hogy egy adott munka hogyan illeszkedik a művész életművébe vagy az adott korszakban mit képvisel. Én sok fotót vásároltam. Van például egy nagy Sophie Calle-munkám a Los Angeles sorozatból; egy holland múzeum korábban kölcsön is kérte. Az Atlas Group (a libanoni kortárs médiaművész, Walid Raad fikcionális, egy személyben fenntartott kollektívája) munkáit is kifejezetten szeretem, és mivel már jó ideje Magyarországon élek, fiatal magyar festőktől is vannak képeim. Főleg mert egy festmény teljesen más hatást ér el egy szobában, mintha csak fotográfiák lennének a falakon. Csató Józsi weblapját is egy festményért cserébe csináltam meg. Nagy gyűjteményem van fiatal holland művészek munkáiból, és 20-as, 30-as évekbeli magazinokat és könyveket is gyűjtök. Dadaista könyveim is vannak; Tristan Tzarától és Francis Picabiától. Sőt sok privát Bortnyik Sándor-fotót is vettem – ami kifejezetten érdekes, mert ő épp itt élt a Nagymező utcában, ahhoz a házhoz közel, ahonnan most épp elköltözik a Loffice. 

A rejtvényekből is lehet következtetéseket levonni, de egyébként a munkádban ez mennyire jelent inspirációt? Illetve mi más inspirál még? 

Mindig is érdekelt a művészet, de figyelemmel kísértem a tömegmédiát is. Aztán rajongok a 20-as, 30-as évekért. Lényegében minden avantgárd irányzatot lenyűgözőnek tartok, mert a legtöbb impresszionizmus után született kép esetében az ábrázolás sokkal több lett annál, mint egy adott tárgy leképezése. Amúgy azt gondolom, sokkal érdekesebb körülnézni magunk körül vagy elolvasni egy regényt ahhoz, hogy inspirációt szerezzünk. Vicces módon a tervezőgrafika ilyen szempontból nem érdekel. Az internetnek köszönhetően szinte évenként változnak a stílusok, van 2017-es dizájn és van már 2020-as dizájn is. Jobban szeretem mondjuk az építészetet, mert az sokkal lassabb ennél. 

A Salétrom utcában nyíló új Loffice homlokzatának kialakításán együtt dolgoztál Esterházy Marcell-lel – ez volt az első kollaboratív építészeti munkád? 

Igen, nagyon izgalmas, de egyben rémisztő feladat volt. Nem vagyok építész és nem is szeretném annak tettetni magam. A munkához úgy fogtam hozzá, hogy az egész épületről analízist készítettem – ez adott aztán egy kis magabiztosságot. Az új épület központi építésze tervezte a ház csontvázát, a többin a kivitelező építész dolgozott. Én úgy éreztem, hogy a homlokzatnak mindenképpen síkban kellene maradnia. Ezután jött az ötletünk: egy 1954-es rendelet szerint Magyarországon kötelező volt az állami beruházások büdzséjének két ezrelékét képzőművészeti alkotások terveztetésére, beszerzésére, beépítésére költeni, milyen jó lenne, ha itt is történhetne valami hasonló. Szép ötletnek tartom, amikor az épület felülete valamilyen módon elmeséli az épület funkcióját – mint ahogy régen méhek voltak a bankokon, például Ybl Miklós Pesti Hazai Első Takarékpénztárának épületén. A két ezreléknek azok a legizgalmasabb felhasználásai, amikor a művészeti alkotás az épület részévé válik és nem csak stukkó marad. Ezért javasoltuk, hogy legyen sík a homlokzat és mesélje el a Loffice funkcióját és történetét. Sokat beszélgettünk erről, míg kialakult a homlokzat rendszere. Én rajzoltam meg a grafikát, Marcell pedig rengeteget segített a megvalósításhoz szükséges praktikus problémák megoldásában.