Vasárnapig látható a Capa Központban a Lost and Found, Tombor Zoltán kiállítása, ami eredetileg januárban zárt volna, de annyira sokakat érdekel, hogy a múzeum hosszabbított.

Rám is elképesztő erővel hatott, elsősorban az a bravúr, hogy ez a két teremben kibontakozó történet, ami tárgyában nagyon specifikus és kifejezetten személyes érintettségű, mennyire könnyen ad belépési pontokat és vesz rá, hogy a saját életünkön gondolkodjunk.
Szerettem volna erről a nézői élményről, aztán a képválogatás folyamatáról, illetve magáról a tapasztalásról, ami a képeket létrehozta hosszabban is beszélgetni; ez egy szép, teltházas est volt a kiállításban, Tombor Zoltán, Mucsi Emese kurátor és Tombor Nelli élet/alkotótárs válaszoltak a kérdéseimre. Az ott elhangzott gondolatokat egészítettük ki még kérdésekkel, ebből lett ez az interjú.

Winkler Nóra: Aki úgy jön erre a kiállításra, hogy ez egy tehetséges, Milánóban és New Yorkban is sikeres magyar fotós anyaga saját kábítószer- és alkoholfüggéséről, lehet, hogy meglepődik, hogy kb. nulla képet lát bulikról, szétcsúszásról, üres üvegekről, vagy kokaincsíkokról.

Tombor Zoltán: Engem leginkább az emberi érzelmek és saját magunk értelmezésének összetett metódusa érdekel, így a Lost and Found esetében is az addikciókkal összefüggésbe hozható emóciók vizsgálata volt a fő fókusz, nem pedig a mindennapi használat, vagy a fizikai leépülés képei. Szerintem figyelmet kelteni őszinteséggel és saját magunk esendőségével, a tökéletlenségeink felvállalásával lehet igazán, rémisztő és kompromittáló képeket bárki tud csinálni. 

A művészettel való találkozásban lenyűgöző, hogy egy másik ember teljességgel egyedi életének tapasztalatát olvasod, nézed, hallgatod és mégis; érvényesen rezonál a tiedre. Ismerős, és ettől ad egy közös, mély feloldódást. De. A Lost and Found egy speciális, szélsőséges állapotról szól, nem olyan mint a szerelem, vagy a szabadság, amiben mindenkinek vannak élményei. Mégis: egy perc után rájössz, hogy de, ahhoz, amit látsz, neked is van közöd. Akkor is, ha senkid se volt függő, közel s távol, mint mondjuk esetemben. Nekem ez a kiállítás az élet élése során keletkező, elkerülhetetlen sérülésekről szól, az életet teljes egészében való akarásról, az abból kivehető szépségről, örömről, rémületről, magányról, a kapcsolódás csodálatosságáról. 

De jól mondod! Kiállításra jellemzően olyan közönség jár, aki kapcsolódni akar, együttérez, gondolkodik és felelősséget vállal a közösségért. Ebből az irányból értelmezni és magaddal egészíteni ki az én történetemet; számomra ez jelenti az igazi művészetet. Amikor nem csak értesz, hanem el is fogadsz. A fotográfia így válik élő médiummá köztetek és köztem, és lesz a személyesből közös ügy. Reményeim szerint a történetem lényege azokhoz a nézőkhöz is eljutott, akik nem olvasnak olyan nívón képet, mint te, igyekeztünk sokfélén rétegezni a kiállítás anyagát az egyszerű szimbólumoktól a komplexebb metaforikus képcsoportokig. És igen, jól látod, a függésem története pont olyan, mint maga az élet: egyszerre van tele csodával és rémséggel. 

Hogyan állt össze a képanyag? Emese mesélte, hogy egy portrébeszélgetéssel indított, hogy jól értse ki vagy, miből jössz. Mennyi idő a képválogatás? Mennyi szkander megy köztetek?

Emesét még 2019-ben, a hazaköltözésünk idején ismertem meg, de egy ennyire személyes történet elmeséléséhez a haverságnál több kellett. Megosztottam vele az elmúlt jó húsz éves függésem sztoriját, a jegyzeteimet, a képötleteket és néhány már meglévő és idevágó korábbi fotómat is. Elkezdődött köztünk egy szabadabb alkotótársi párbeszéd, gyártottam a képeket, egyeztettünk, újrafotóztam néhányat, kiesett jópár kocka és gyűltek a kedvencek is. Hízott a sorozat, amelyből végül 140 kép került a falra és kétszer ennyi a fiókban maradt. Korábban nem dolgoztam ilyen felkészült és éles eszű kurátorral, teljesen új minőségekre találtam a közös munka révén. Kiesett sok kép, amit szerettem volna és bekerültek olyanok is, amelyekért kezdetben nem rajongtam, de bíztam Mesiben, mert kivülről nagyon mást jelentenek a képek, mint nekem belülről. Nem lehet alkotóként elvonatkoztatni a képekhez fűződő érzelmi viszonytól és a korábbi berögződéseimtől. Én kifotóztam magamból egy valag képet a legjobb tudásom szerint. Ezt strukturáltuk, csoportosítottuk, ezeket bontotta fejezetekre a falakon Emese. Sokat tett hozzá a kiállítás összképéhez, hogy volt időnk együtt gondolkozni, fejleszteni, megvitatni és értelmezni. Érdekes, hogy a képek megismeréséhez sokszor jóval több idő kell, mint az elkészítésükhöz. 

Sok mindent láttam tőled, világos volt, mennyire tudsz fotózni, világítani, komponálni, hogy milyen jól beszéled a különféle nyelveket, amiken a divat, a portrék, a márkák vizuális világa kommunikál, de soha ennyire nem jött át a képeken, hogy amúgy te ki vagy. Hogy milyen finoman észleled a dolgokat, kicsiket is, mennyi beleérzéssel, és szerencsére humorral. Mesi kérése volt, hogy te is szerepelj pár fotón, de nekem ezek nélkül is nagyon kiérezhető vagy, pont abból, amiket és ahogy észlelsz a világból.

Persze, a virtuózok is énekelnek popzenét, de a nap végén az számít, hogy a technikai tudást, precizitást és esztétikai érzéket végül mire használod. Hogy mennyire lesz a nagyon megcsináltból valami tökéletlen és lezser, és hogy a kép végül valami sokkal fontosabbról szóljon, mint amit ábrázol. Az ügy fontos, nem a látvány.

Pont ezeken a nüanszokon múlik, átjön-e a fotókon az ember, aki csinálta.

Jó megfigyelő vagyok, hamar felismerem a lényegét egy szitunak vagy emberi karakternek. Valahogy instant érzékelem a külső rezdülések alapján, hogy kit mi motivál, általában akkor is, ha rejtve van. Folyton humorizálunk a nővéremmel és Nellivel is. A jó utánzás, visszaadni valakinek vagy valaminek az esszenciáját,  furfanggal ellesett pillanat alapján - művészet. Márai azt mondja, “nem kellenek nagy dolgok, az apróságokban rejlik a varázslat”, spot on, ahogy az angol mondja. 

Meglepett a felvetés, hogy neked is látszódnod kellene a kiállításban?

Sose fotóztam magam művészeti céllal, nem voltam képi történetem szereplője ezelőtt, viszolyogtam az ötlettől. A Rubik-kockás kezem, vagy a saját árnyékom komfortos volt, de az arcom és testem mutogatásától idegenkedtem. Aztán végül felfeküdtem a Dunára és el is süllyedtem benne, fekete földbe temettünk, úgy, hogy csak az arcom maradt kint és bekerült néhány gyerekkori portrém is a családi archívumból. 

Amikor hazaköltöztetek New Yorkból, itthon a Hazafelé című kiállítással debütáltál - mint gesztus, nekem az olyan volt mint egy finom, de jelentőségteljes mozdulattal letett vastag, dombornyomott, elegáns névjegykártya, ez meg olyan, mint amikor valaki áthív magához, felhajtott ujjú pulóverben nyit ajtót és leültök enni meg beszélgetni.   

Igen, a Hazafelé egy divatszagú áldoksi a honvágyról, és Palvin Barbi addig ismeretlen tekintete adja a lényegét. Apropója egy gyerekkori szerelem emléke, amihez a nyolcvanas évek szocreál miliője adta a díszletet. Az a balatoni nyár, meg az a sok minden, ami által mára az lettem aki, a rengeteg meghatározó és formáló erő, mind-mind ide köt. Ez az otthonom, ide tartozom és kész. Ez van szép Kodachrome színbe csomagolva, nem akar több lenni, mint egy szép szélesvásznú színes emlék. 

Hogyan gondolsz a fényre? A fény mindentvivő erejű, át tudja rendezni egy arc arányait, drámát vihet egy nyugodt jelentbe, vagy ki is simíthatja. Szövetségesed a fény, amit szándékaid szerint tudsz irányítani, vagy egy hajthatatlan, önálló erő, akivel állandó birkózásban vagy?

Szerintem a fény önálló erő, igazodási pont, állandóan változó tényező, amelyhez jó ideig alkalmazkodni kell. Aztán idővel megtanulod megszelídíteni és szolgálni kezdi a közöset, a képet. A fénynek központi szerepe van az életemben, minden ennek vetülése függvényében változik körülöttem, ez a vivőanyaga azoknak a fontos felismeréseknek és összefüggéseknek, amelyeket a fotók révén kapok. A fénytől csak a képzetlen és/vagy bizonytalan fényképész tart. Akció közben a fény a megbízható jó samesz, mert megvilágít (több értelemben is) és képre váltja a vágyaimat. Hallottam már olyat is, hogy sameszból lett a legjobb barát. 

Kifejezetten nem a bulváros része érdekel ennek a kiállításnak, és volt hogy meg kellett tanulnom valami nélkül élni, de valódi függést még nem kellett leépítenem. Mivel váltható ki ilyenkor az eredeti állapot? Hova, mibe lehet átcsatornázni, megtalálni azt a fajta örömöt és intenzitást?  

Egy függő ember szélsőséges, nagyobb a kilengése a jó és a rossz felé is: ennek ára van. Az intenzitásról és az extázisról le kell mondani és igen, ezt nem pótolja semmi, megközelítően sem. Gyakran hiányzik még a szédülés okozta izgalom, de egy tisztább, lassabb életet választani nem visszalépés, sőt. A mindennapokban apró és kevésbé kártékony kényszerekbe passzírozom bele a vágyaimat. Nincs betegségtudatom, nem mondom magam gyógyult, vagy felépülő függőnek sem. Felhagytam egy rossz szokásommal, amitől sokkal jobb nekem, és a többieknek is.

Tombor Zoltán – Lost & Found
Vallomások a függőségről

Capa Kortárs Fotográfiai Központ
2025. október 15. – 2026. március 1.