Pszichiáter-tekintet

Gerevich József: Szerelmek, múzsák, szeretők – Teremtő vágyak 3.

Plesznivy Edit

Gerevich József Szerelmek, múzsák, szeretők – Teremtő vágyak 3. című könyve egy sorozat harmadik darabjaként látott napvilágot. Az egymást szorosan követő, korábbi opuszokkal társítva – Teremtő vágyak - Művészek és múzsák (Noran Libro Kiadó, 2016), Múzsák és festők – Teremtő vágyak 2. (Noran Libro Kiadó, 2017) – az írások egy közös esszékötetként is értelmezhetők, melyben így összesen 70 alkotásra inspiráló kapcsolat, művész és múzsa, illetve képzőművészpáros került bemutatásra.

A tanulmányokban széles körben jól ismert képzőművészekkel éppúgy találkozhatunk, mint a nagyközönség számára talán kevésbé ismert alkotókkal és felfedezésre érdemes életművekkel. A rendkívül informatív és figyelemfelkeltő szövegek a művészek által megélt vágyak, érzelmek, frusztrációk, az elmúlás, a betegség és a halál fájdalmának feltárásával tágítják ismereteinket. A kötetekben felvonultatott életrajzi történetek, a csaknem 100 művészt érintő párkapcsolatok megismerését követően ezen alkotók képeire többé már nem fogunk tudni csupán mint művészettörténeti értékekre tekinteni. Az olvasottak nyomán minden bizonnyal felsejlenek majd a művek születését inspiráló kiegyensúlyozatlan és végzetes vonzalmak, vagy a harmonikus emberi kötődések is.  

A traumatikus élmények (a háború, a holokauszt vagy akár a betegségek) nyomán fellelhető stiláris és tematikai változásokkal a művészettörténet-írás is foglalkozik egy-egy művész munkássága kapcsán. Gerevich József pszichiáter, addiktológus, pszichológus és pszichoterapeuta szakmájából adódóan azonban egészen új aspektusból vizsgálja az általa nagy merítéssel választott művészeket és műveket. A hazai olvasó számára talán szokatlan az a pszichológiai megközelítés, amellyel a szerző górcső alá veszi a személyes motívumokat, a művek hátterében meghúzódó társas interakciókat, a találkozásélményekből felfejthető alkotói motivációkat.

Mindhárom könyv a kapcsolati dinamikák jellemzői szerint csoportosítja a művészeket és múzsáikat. A függőség motívuma például mindenhol megjelenik: Kölcsönös társfüggőség/Érzelmi függőség, legutóbb pedig a Kölcsönös függőség fogalomköre Dénes Valéria – Galimberti Sándor és Marina Abramovic – Ulay kettőseit mutatja be. Ugyancsak vissza-visszatérő motívum az Eltaszított művészek és múzsák címszó is, melyet a legutóbbi írásban például Gwen John és Rodin, valamint Elsa von Freytag-Loringhoven és Marcel Duchamp párosa jellemez. A kötetekben ugyancsak három helyen is helyet kapó Zuhanás a mélybe definiálás, most többek között Constance Mayer – Pierre-Paul Prudʼhon és Unica Zürn – Hans Bellmer kettőseit tárgyalja. A boldogság kikötője tárgykör Georgia O'Keeffe – Alfred Stieglitz és Joseph Cornell – Kuszama Jajoi harmonikus párkapcsolatait tárja az olvasó elé, az Önvizsgálat címszó alá pedig Balthus – Térѐse Blanchard és Charlotte Salomon – Alfred Wolfsohn párosa került.  

A kapcsolati jellemzőket tömörítő rövidebb megjelölések mellett az egyes esszék figyelemfelkeltő és hangzatos címeket is kaptak. Louis Wain angol festő és szeretett felsége közös macskaszenvedélyének története például a „Különös gyászfeldolgozás, avagy golfozó macskák a réten” bevezető mondattal indul. A depresszióban szenvedő Czigány Dezső festő brutális gyilkossága, melyben feleségével, lányával, unokájával és végül önmagával is végzett, a „Kiterjesztett öngyilkosság, avagy elsül egy fegyver, ha sokáig hordozzák”, míg Unica Zürn és Hans Bellmer szadisztikus vonatkozásokat is megjelenítő, Unica öngyilkosságába torkoló kapcsolata a „Gyermekkori álmok és szürrealista rémálmok, avagy a babaarcú asszony férfifantáziái” címet kapta. A „Szabad szerelem szex nélkül, avagy egy dobozban rekedt szabadulóművész románca” cím alatt a szexualitásában súlyosan gátolt pár sündisznó-dilemmán (közeledések és távolodások érzékeny egyensúlyán) alapuló, különös szerelméről olvashatunk; a szürrealista assemblage-okat készítő Joseph Cornell, valamint az installációit és műtárgyait színes pöttyökkel, jellegzetes dekoratív „márkajeleivel” borító japán képzőművésznő, Kuszama Jajoi plátói kapcsolatát ismerhetjük meg.  

Meglehetősen kevés, művészenként csupán 1-2 db reprodukció illusztrálja a leírtakat, és e hiányosságra előszavában Sárosdy Judit művészettörténész is felhívja a figyelmet. A megoldásként javasolt, interneten elérhető, nagy mennyiségű képanyag sem tudja azonban helyettesíteni az eredeti műalkotásokkal való személyes találkozást – a Walter Benjamin által megfogalmazott –, a mű aurájába kerülést. Bizonyos esetekben azonban nem kell messzire mennünk, csupán Bécsig a Belvedere és a Leopold Múzeum kiállításaira, ha a korábbi kötetekben feltűnt osztrák művészek – Klimt, Schiele, Kokoschka – művei keltették fel érdeklődésünket. Ugyanott megtalálhatjuk Richard Gerstl, a fiatalon elhunyt, expresszionista festőművész alkotásait is, akinek a neves osztrák zeneszerző, Schönberg feleségéhez fűződő tragikus sorsú szerelme a legújabb kötetben olvasható.  

Számos, az írásokban feltűnt hazai és nemzetközi művész esetében még csak utazásokra sem kell vállalkoznia annak, aki a lebilincselő párkapcsolati analízisek során megismert műveket eredetiben is szeretné megtekinteni. Ebből a szempontból szerencsés helyzetben vagyunk, ugyanis a legújabb kötetben, a korábbiakkal ellentétben – ahol csupán két művész, Gulácsy Lajos és Márffy Ödön szerepelt – most több magyar alkotó (Dénes Valéria, Galimberti Sándor, Rippl-Rónai József, Ország Lili, Czigány Dezső és Berény Róbert) is helyet kaptak. A magyar művészek térnyerését, szerelmi, házastársi és baráti kapcsolatainak feltárását inspirálhatta az is, hogy a művészettörténeti szakirodalomban az utóbbi években több olyan monografikus feldolgozás, levelezéskötet, forrásértékű dokumentum jelent meg, amely e festők szakmai és társas viszonyainak felrajzolásában – a külföldi alkotók feldolgozásához hasonló – mélyfúrásokat végzett. E művészek festményei természetesen a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain bármikor megtekinthetők, ugyanakkor egyre több világhírű külföldi mester nagyszabású életművének jeles darabjai is eljutnak hozzánk. A Szépművészeti Múzeumban és a Magyar Nemzeti Galériában az elmúlt évek folyamán sorra rendezték azokat a nagysikerű tárlatokat, amelyeken a szerző által bemutatott alkotók – olykor a kötetekben konkrétan is megjelenített vagy megemlített műalkotások – is helyet kaptak. Gondolok itt Frida Kahlo Csak néhány szúrás (1935), A dajkám és én (1937) vagy a Törött oszlop (1944) című képeire, Modigliani aktjaira és női portréira, Cézanne Harlekin (1888–1890) című kompozíciójára, Hodler, felesége haldokolását bemutató megrázó képsorozatára (1914–1915), vagy Ország Lili szürreális látomásaira, a Szorongás (1855) és a Cipők (1955) című festményekre.

A Magyar Nemzeti Galéria Londoni Iskola című kiállítása a 20. századi brit festészet egyik jellemző, figurális vonulatát, többek között Lucian Freud munkásságának kiemelkedő darabjait mutatta be. A Teremtő vágyak 2. kötetében megismert festőművész házaspár, Stanley Spencer és leszbikus neje, Patricia Preece disszonáns kapcsolatának képi bizonyítékaival is találkozhattunk a londoni festészet előzményeit feltáró kiállítási szekcióban. Eredetiben láthattuk Spencer a feleségéről az 1930-as években készített portréit, az ábrázoltat meglehetős ellenszenvvel megjelenítő képmásokat. A legutóbbi kötet Elbocsájtó szép üzenet / „A lehorgasztott fejű lány, avagy egy művészpár reinkarnációja” címen oldalakat szentel a „telhetetlen nemi étvágyú”, a „donjuanizmus ismérveit kimerítő” Lucian Freud és az indiai születésű angol festőnő, Celia Paul – mester és tanítvány – szerelmi kapcsolatának, s a rendkívül introvertált Celia számára fájdalmas szakítással végződő 10 éves viszonynak. A galériabéli tárlat egyik megrázóan szép darabja Celia Paul embernagyságú Önarcképe volt, mely Gerevich értelmezésében végső búcsú a Freudhoz fűződő szerelemtől.  

Gerevich József végzettségét tekintve pszichiáter, azonban nem tűnik outsidernek a művészettörténet területén sem. A képzőművészet iránti elkötelezettsége és érintettsége családi indíttatású. A Gerevich név meglehetősen ismerősen cseng a művészettörténész szakma köreiben is. A szerző nagy-nagybátyja, Gerevich Tibor művészettörténész, művelődéspolitikus, édesapja, Gerevich László régész, művészettörténész, a középkor- és reneszánsz-kutatásban jeleskedő tudós. Édesanyja, Vattai Ilona ugyancsak szakmabeli, de az irodalomtörténész nővére, Éva is művészettörténészként kezdte pályáját. Gerevich 1975 és 2018 között született, közel 400 darabot számláló szakmai közleményeinek sorában – változó intenzitással – mindvégig jelen vannak a művészettörténeti témákat érintő tanulmányok. Az 1970-es és 1980-as években a pszichotikus képzőművészek (Gulácsy Lajos és Nemes Lampérth József), illetve Csontváry Kosztka Tivadar munkásságát pszichopatológiai szemszögből elemző tanulmányokkal találkozunk. 2005-től képzőművészek csak elvétve tűnnek fel Gerevich vizsgálatainak tárgyaiként. 2014-ben azonban gátszakadás történik, és közleményeiben textusok sokasága követi egymást a képzőművészet témakörében.  

Az alkotások születésének hátterét vizsgáló, a lelki motivációkat megvilágító írások kultúr- és művészettörténeti keresztmetszetet is felvázolnak, amikor a reneszánsztól egész napjainkig vezetik az olvasót. A 15. századi mesterek: Fra Filippo Lippi, Jean Fouquet és Leonardo, valamint a barokk kor alkotóinak: Rubens, a Caravaggio-követő Artemisia Gentileschi és Rembrandt során át a 19. századi preraffaelita Dante Gabriel Rossetti, a kortársakra nagy hatást gyakorolt amerikai Whistler, a posztimpresszionista Van Gogh, Gauguin és Cézanne művein keresztül jutunk el a közelmúlt és napjaink művészeihez. Megismerjük Niki de Saint Phalle, Jean Tinguely, Georgia O'Keeffe, Alfred Stieglitz, Jackson Pollock, Jeff Koons munkáit, és a világhírű kortárs performansz-művészeket; Marina Abramovichot és Ulayt – ez utóbbiaknak a kínai nagy fal két vége felől, egymás irányába közelítő útját, elbocsájtó, szakító találkozásukat is.  

Az olvasó művészettörténeti tudását gazdagítva bepillantást nyerhet a 19. és 20. századfordulón létrejött, két, jelentős, európai művészkolónia, a németországi worpswedei, illetve a dániai skageni művésztelepek mindennapjaiba is. Az előbbit a tragikus sorsú, a szülését követően embóliában meghalt Paula Modersohn-Becker és festő férje, Otto Modersohn életútján keresztül, az utóbbit pedig a dán festő házaspár, Peder Severin Krøyer és Marie Triepcke disszonáns kapcsolatának fényében mutatja be a szerző. Max Beckmann német expresszionista művész révén pedig a tárgyi részleteket gondos aprólékossággal, hideg szenvtelenséggel megjelenítő ábrázolásmód, az új tárgyiasság (Neue Sachlichket) fogalma is tárgyalásra kerül. A modernizmus mesterei között kiemelt hangsúllyal szerepelnek a dadaista, szürrealista művészek: Salvador Dalí, Max Ernst, René Magritte, Elsa von Freytag-Loringhoven és Marcel Duchamp. Nagyobb számuk ehelyütt különösen indokolt, hiszen a képzőművészet történetében az alkotás és a lélektan összefonódása a szürrealista körökben volt leginkább tetten érhető.

A 20. század elején alakult, kórházakhoz kapcsolódó pszichiátriai képgyűjtemények, a pszichotikusok katartikus erejű megnyilatkozásai idővel hozzáférhetővé váltak a művészek számára is. Az avantgárd tekintetében az egyik legfontosabb inspirációs forrás a heidelbergi pszichiátriai klinika kollekciója volt, mely többek között Ernst Ludwig Kirchner, Oskar Schlemmer, Alfred Kubin, André Breton, Paul Klee, Max Ernst vagy Pablo Picasso útkereső műveit ihlette meg. Hans Prinzhorn pszichiáter 1922-ben publikált, Bildnerei der Geisteskranken című, a heidelbergi gyűjteményt bemutató könyvét Max Ernst német festőművész még a megjelenés évében magával vitte Párizsba, ahol a szürrealisták sokat forgatott „bibliája” lett. Paul Klee például a gyűjtemény néhány darabját „jó Klee”-nek minősítette, Alfred Kubin, cseh származású expresszionista művész pedig Heidelbergbe utazott, hogy eredetiben is tanulmányozhassa a kórházi kollekciót. A szürrealizmus és az elmegyógyászat, valamint a lélektan közötti kötelékeket interdiszciplináris kapcsolatok is erősítették; a szürrealista kör tagja volt Gaston Ferdière, a rodezi elmegyógyintézet igazgatója és Jacques Lacan francia pszichiáter, de közismert volt André Breton és Dalí Freud-tisztelete is. A fiatal Max Ernst pedig pályája kezdetén, 1910-ben, Bonnban művészettörténeti, pszichológiai és pszichiátriai stúdiumai alatt ismerkedett meg a pszichés betegek munkáival.  

A szürrealisták alkotói módszerükké avatták a szabad asszociációt, a pszichoanalízis tudományos vizsgálati metódusát, és műveikben kiemelt szerephez jutottak az álomképek, a hallucinációk és a tudatalattiból előtörő vizuális élményanyagok. 1936-ban Londonban, a Nemzetközi Szürrealista Kiállításon egy skizofrén beteg képei is helyet kaptak André Breton gyűjteményéből. Ugyanabban az évben a New York-i Museum of Modern Art Fantasztikus művészet, dada, szürrealizmus címen rendezte meg első, múzeumavató kiállítását, ahol Blake, Bosch, Goya vagy Rousseau művei mellett gyermekrajzokat és népművészeti tárgyakat is bemutattak, de ahol a Prinzhorn gyűjtemény egyes darabjai is helyet kaptak.  

Gerevich írásaiban néhány alkotó több kapcsolati kötődésben is feltűnik. Rodin, Modigliani, Schiele meglehetősen agresszív és önző partneri bánásmódja két szálon keresztül is megismerhető, de Picasso és Max Ernst már három személyes kötelékével is jelen van. Kultúrtörténeti érdekesség, hogy Rainer Maria Rilke német költő három művésznő kapcsán is említésre kerül az írásokban. A worpswedei művésztelepen – a Krøyer házaspárhoz szobrász felesége révén kapcsolódó költő – elsősorban a pár nőtagjával, Marie Triepcke festővel ápolt baráti viszonyt. 1906-tól Rodin titkáraként a szobrász mellett dolgozó walesi festőnővel, Gwen Johnnal került kontaktusba, ezt követően pedig Baladine Klossowska festőnek – Balthus anyjának – 1919 és 1926 közötti szerelmeként tűnik fel ismét az egyik esszében. A művek keletkezésének hátterében álló izgalmas személyes motívumok feltárásának köszönhetően az írások a megszerzett ismeretek bővítésére késztetik az olvasót. Számomra különösen figyelemfelkeltő Max Ernst két szürrealista festőnőhöz is fűződő viszonya volt. A Leonora Carrington angol és Dorothea Tanning amerikai festőnőket érintő – az első esetben traumatikus szakítással végződő, a második esetben harmonikus együttléttel megáldott – kapcsolatok megismerése a két művész munkásságának elmélyültebb tanulmányozására sarkallt. Ernst harmadik „múzsájaként” a legelső köteteben a rigid, diktatórikus apa, a szigorú katolikus erkölcsű tanár, Philipp Ernst tűnik fel. A vele szembeni lázadásként értelmezi a szerző a Szűz Mária elfenekeli a kis Jézust három tanú - Breton, Éluard és Max Ernst – jelenlétében (1926) című festményt.  

Az életművek hátterében meghúzódó, sokszínű és sokrétű emberi kapcsolatok újabb értelmezési szempontokkal érzékenyítik látásunkat. Különösen azok a tanulmányok voltak meggyőzőek számomra, amelyek a lebilincselő sztorik és az alkotók személyiségi jegyeinek ismertetése mellett a pszichológiai motivációkat, és azok képi nyomait műalkotásokon keresztül is követték. Ilyen például a Vágyteljesítés /„Vászonra álmodott anyaság, avagy amikor a vágyak keresztezik egymást” című esszé, amely Paula Modersohn-Becker kételkedéseit, a női sorsvállalások – háziasszony, családanya, művész – közötti vívódásait önarcképein, vagy az anyag-gyermek képciklusán keresztül is bemutatja. Paula Modersohn-Becker alkotásait két éve, 2016-ban láttam először a Musée d’Art moderne de la Ville de Paris An Intensely Artistic Eye című, monografikus kiállításán. A számomra addig ismeretlen festő lírai hangú, dekoratív, expresszív képmásai különösen megragadtak, ezért is volt nagy öröm a vele való ismételt találkozás a könyv lapjain.  

Egy másik művész, az Önvizsgálat címszó alatt megjelenő Charlotte Salomon ismertetése ugyancsak egy újbóli rácsodálkozás élményével ajándékozott meg. Salomon képeit 2017-ben az amszterdami Jewish Historical Museumban, a születése 100 évfordulója alkalmából rendezett kiállításon fedeztem fel. Az Auschwitzban 1943-ban megölt fiatal nő Élet? vagy Színház? – egy Daljáték (1940–1943) címet viselő önéletrajzi vizuális naplóját, „elementáris önvizsgálatának különös termékét” – művészi hagyatékát – apja 1971-ben adományozta a múzeumnak. A Vichy-kormány által felügyelt dél-franciaországi otthonban a zsidóüldözés fenyegetésének, a deportálás veszélyének és nagyapja szexuális zaklatásának kitéve Charlotte Salomon három év alatt alkotta meg különös és megrázó képfolyamát – 800 db-ot számláló, gouache technikával készült rajzait –, mely erőteljesen felidézte számomra a társadalom perifériájára szorult, bezártságba kényszerített art brut alkotók némelyikének munkáját.  

Nem lenne talán tanulságok nélküli a könyvsorozatban szereplő művészek kapcsolati hálójának, napjaink divatos kiállítási katalógusaiban rendre feltűnő networkjének felrajzolása. A korszerűség szellemében, így vizuálisan is követhetőek lennének az írásokat átszövő művészi, szerelmi, baráti és szakmai szálak. Láthatóvá válhatnának például olyan művészettörténeti adalékok is, miszerint Georgia OʼKeefe „múzsája”, a fotográfus, műgyűjtő és művészeti menedzser, Alfred Stieglitz örökítette meg Marcel Duchamp A kút címet kapott ready-made-jét, az eredeti piszoárt 1919-ben. Hogy Lucian Freud, Gwen Gohn walesi festőnő és Auguste Rodin viszonyához hasonlította Celia Paulhoz füzödő szerelmét, és hogy Kuszama Jajoi japán művész USA-beli szakmai érvényesülését Georgia O'Keeffe amerikai festőnő segítette.  

A hazai művészettörténeti tárgyú írásokban többnyire stílustörténeti, formatörténeti, ikonográfiai vagy ikonológiai megközelítésekkel találkozunk, és szakmai berkekben még ma is nehéz áttörni néha az évtizedes beidegződéseket: az interdiszciplináris szemlélet lehetőségét figyelmen kívül hagyó arisztokratizmust. Az OPNI kényszerű bezárását követően, 2008-ban, az alapításában az 1900-as évek első évtizedére visszanyúló, jelentős kollekció, a Pszichiátriai Múzeum anyaga a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonába, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézetének gondozásába került Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény néven. A hazánkban páratlan múzeum pozíciója és tudományos respektusa az utóbbi évtized alatt sokat változott tehát, köszönhetően annak, hogy az új szakmai háttér a műtárgy- és dokumentumanyag interdiszciplináris kutatását kiemelten biztosítja és támogatja. A hajdani pszichiátriai intézet Pszichiátriai Múzeumának exkurátoraként természetesen nem tudtam elfogultság nélkül olvasni a kötetek meggyőző írásait. Kitüntetett figyelemre és elismerésre érdemes, ahogy Gerevich József a művészek személyiségjegyeiből, valamint életrajzi eseményeikből kiindulva, pszicho-biográfiai megközelítéssel bontja ki a művek keletkezéstörténeteit, és dokumentumokra – önéletrajzokra, naplókra, levelezésekre, vallomásokra, riportokra, emlékezésekre, valamint monográfiákra – támaszkodva gazdagítja és tágítja a képzőművészeti alkotások értelmezési körét.  

Gerevich József alkotó és múzsa párosait elemző korábbi írásai a pszichiáter honlapján a Festői találkozások – Híres festők találkozásai, festmények háttértörténete elnevezésű linken érhetők el.

 

Gerevich József: Szerelmek, múzsák, szeretők – Teremtő vágyak 3. 
Noran Libro Kiadó, 2018