Létezett-e valaha Erdély Miklós?

Cserna Endre

Nemrégiben jelent meg Kőhalmi Péter hiánypótló monográfiája egy olyan életműről, amelynek jelenleg éppen „eltűn­te” a legszembetűnőbb ismertetőjegye.

A válasz a mellébeszélés.1 

A rendszerváltás után született generációknak már nemigen akad lehetőségük megismerni, befogadni és értékelni Erdély Miklós szerteágazó, médiumokon átívelő művészi hagyatékát: Erdély emlékezete egy nem összeszedhető rendszer, amit csak a még élő kollégák, barátok és tanítványok elmondásából ismerünk – ezek alapján igyekszünk tisztelni jelentőségét. Ebben a tekintetben a poszt-neoavantgárd gu­ruja csupán az „apostolok” hiteles tolmá­csolásában él tovább, hiszen a Ludwig Múzeumban látható Hadititok című installáción kívül képző- és médiaművészeti munkái szinte teljesen elérhetetlenek,2 köteteit nem jelentették meg újra, filmjeinek megnézésére nincs lehetőség, az 1998-as életműkiállítás hírhedt katalógusa azóta sem jelent meg. Pusztán az Artpoolon olvasható, hallgatható töredékekből kaphatnak – korántsem teljes – képet azok, akik nem voltak ott és akkor. Ez persze tekinthető a korabeli kulturális, politikai stb. viszonyok adta sajátosságnak vagy akár avantgárd attribútumnak is. Viszont ilyen formán Erdély művészete nem él tovább, nem inspirál, nem tud a regionális művészet irányadó œuvre-je lenni, mint ahogy azt széles körben elvárnánk tőle: a feldolgozatlanság annál inkább beszédes (sőt szimbolikus!) mementóként szolgál abban a tekintetben, hogy mit gondolunk itthon hagyományról, progresszióról és folytonosságról. Hiába hangzanak el annyiszor a Joseph Beuys- és Andy Warhol-párhuzamok… 

Kőhalmi Péternek szintén egy évtized­nél hosszabb munkájába került egyáltalán megközelíteni, felkutatni az Erdély-életművet. Ennek módjáról és okairól a kötet illedelmesen nem ad számot, valamint arra a kérdésre, hogy miért csak három évtizedes csúszással születhetett meg az első Erdély-monográfia, szintén gálánsan úgy nyilatkozik, hogy „erről feltehetően maga Erdély Miklós »tehet«”. Monográfiájá­nak – amely persze nem a széles olvasó­közönségnek készült amolyan „Erdély-­bevezetőként”, hanem egy doktori disszertáció kvalitásaival jött létre – hiányossága is ez. 

Fotó: Orosz Fanni

Fotó: Orosz Fanni

A könyv jelentős részében a művészetfilozófia, a misztika, a mágia vagy Kant, Bohr, Hegel és mások összefüggésében értelmezi az alkotót, a Hová tegyük Erdély Miklóst? című fejezet még ki is emeli az olvasatok diszperzitá­sát, érdekfeszítő megállapításokat tesz és kapcsolatokra világít rá, de mert a könyvben nem szerepelnek sem képek, sem útmutató a munkák megismeréséhez – csupán Erdély előadásainak, interjúinak vagy szövegeinek részletei kerülnek elő –, Kőhalmi elmélyült eszmefuttatásai még amikor képesek is lekötni a feltételezhetően a területen magabiztosan mozgó olvasó figyelmét, akkor is lehetnének pusztán fikciósak. Hiszen a műalkotások hiányában megállapításai nem lesznek érdemben vitathatók – azaz az egyszeri olvasó számára súlytalanná, megkérdőjelezhetet­lensége miatt esetleg theory-fictionné válnak. Egyes performanszok vagy installációk részletes körülírása sem elégséges ahhoz, hogy ne csak elméletileg kerüljünk képbe „a szétszámoló dekonstrukciót összeszámoló”3 Erdély Miklós munkáival. Ez az átugorhatatlan hézag, az alkotások megismerésének lehetetlensége természetesen nem a monográfus tévedése. Kőhalmi Péter tüzetesen vizsgálódó munkájában Erdély szellemiségét legplasztikusabban A semmi felől című fejezet vázolja fel, amelyben egy programadó beszélgetés részletét is idézi: „A művészetnek nincs […] más feladata. Amit én avantgardizmusnak nevezek, az szünet nélkül a mágikus, a régi mágikus, a régi, klasszikus tudományos gondolkodás összezavarásával foglalkozik. És a misz­tikus, új felismerésekre való preparálása, előkészítése a tudatnak, ez a művészet pillanatnyi feladata. Azt hiszem, az, amit én művelek, az kizárólag erre koncentrál.”4 Így még inkább csak sajnálni tudjuk, hogy jelenlegi szétmediatizált, „igazság utáni” korunkban nem vesznek minket körbe a művész alkotásai, és nem hergelnek újabb és újabb rádöbbenésekre – csupán „éteri illatként”5 lengenek minket körül. 

Mindennek ellenére a könyv legmegközelíthetőbb része az utolsó fejezet, amelyben Erdély Miklós korának specifikusságai, kulturális, társadalmi (vagy akár vallási) kontextusa és alkotói környezete kibontakozik: az ötvenhatos akcióval, az első happeningekkel, Szentjóbyval, alkalmazott munkákkal és a pop-arttal. Az ezen szövegben vázolt hazai és nemzetközi közegekről már egyébként is lehetnek részletes ismeretei az olvasónak, így a művész zavarba ejtő, mégis szelíd gondolkodásmódja (és jelenléte e közegekben) nemcsak elvont értelemben, de reflexióként is némiképp beazonosíthatóvá, átláthatóvá válik az azonosság-önazonosság problematikájának tengelyén. 

A limitált példányszámban megjelent könyv tárgyként sajnos nincs szinkronban a művész bemutatott szellemiségével: a divatosnak szánt nyitott gerinc, a kartonos fedlapok és a lila élfestés nemcsak szövegidegen, de méltatlan is Kőhalmi Péter intenzív munkájához; félrevezető, elidegeníti az olvasót Erdély Miklós misztikus látásmódjától. Amíg a kérdés, hogy egy ilyen jelentős alkotói örökség mégis hogyan szivároghatott el, csupán a képzőművészeti élet nagyjainak, öregjeinek és veteránjainak magánügye marad, addig Erdély Miklós egyre távolodó művészete a horizonton mítosszá homályosul, az eltűnő munkáival való foglalkozás pedig művészettörténetből archeológiává bonyolódik. 

Kőhalmi Péter: Erdély Miklós, Seleris Project, Budapest, 2022, 394 oldal, 20 000 forint; előjegyzés: erdelymiklos.com


| 1 Sebők Zoltán: Új misztika felé. Beszélgetés Erdély Miklóssal. In: Híd, 1982/3., 371. o. | 2 Például a budapesti Q Contemporary a Somlói–Spengler Gyűjteményt, illetve a Balázs–Dénes Gyűjteményt bemutató kiállításain láthattunk Erdély-műveket 2021–2022-ben – a szerk. | 3 124. oldal | 4 273. oldal, lásd még: Peternák Miklós: Beszélgetés Erdély Miklóssal 1983. In: Árgus, 1991/5., 88. o. | 5 Jeneses Ádám, Stúdió beszélgetések, 2022