Nemrégiben jelent meg Kőhalmi Péter hiánypótló monográfiája egy olyan életműről, amelynek jelenleg éppen „eltűn­te” a legszembetűnőbb ismertetőjegye.

„A válasz a mellébeszélés.”¹ 

A rendszerváltás után született generációknak már nemigen akad lehetőségük megismerni, befogadni és értékelni Erdély Miklós szerteágazó, médiumokon átívelő művészi hagyatékát: Erdély emlékezete egy nem összeszedhető rendszer, amit csak a még élő kollégák, barátok és tanítványok elmondásából ismerünk – ezek alapján igyekszünk tisztelni jelentőségét. Ebben a tekintetben a poszt-neoavantgárd gu­ruja csupán az „apostolok” hiteles tolmá­csolásában él tovább, hiszen a Ludwig Múzeumban látható Hadititok című installáción kívül képző- és médiaművészeti munkái szinte teljesen elérhetetlenek,² köteteit nem jelentették meg újra, filmjeinek megnézésére nincs lehetőség, az 1998-as életműkiállítás hírhedt katalógusa azóta sem jelent meg. Pusztán az Artpoolon olvasható, hallgatható töredékekből kaphatnak – korántsem teljes – képet azok, akik nem voltak ott és akkor. Ez persze tekinthető a korabeli kulturális, politikai stb. viszonyok adta sajátosságnak vagy akár avantgárd attribútumnak is. Viszont ilyen formán Erdély művészete nem él tovább, nem inspirál, nem tud a regionális művészet irányadó œuvre-je lenni, mint ahogy azt széles körben elvárnánk tőle: a feldolgozatlanság annál inkább beszédes (sőt szimbolikus!) mementóként szolgál abban a tekintetben, hogy mit gondolunk itthon hagyományról, progresszióról és folytonosságról. Hiába hangzanak el annyiszor a Joseph Beuys- és Andy Warhol-párhuzamok… 

Kőhalmi Péternek szintén egy évtized­nél hosszabb munkájába került egyáltalán megközelíteni, felkutatni az Erdély-életművet. Ennek módjáról és okairól a kötet illedelmesen nem ad számot, valamint arra a kérdésre, hogy miért csak három évtizedes csúszással születhetett meg az első Erdély-monográfia, szintén gálánsan úgy nyilatkozik, hogy „erről feltehetően maga Erdély Miklós »tehet«”. Monográfiájá­nak – amely persze nem a széles olvasó­közönségnek készült amolyan „Erdély-­bevezetőként”, hanem egy doktori disszertáció kvalitásaival jött létre – hiányossága is ez. 

A könyv jelentős részében a művészetfilozófia, a misztika, a mágia vagy Kant, Bohr, Hegel és mások összefüggésében értelmezi az alkotót, a Hová tegyük Erdély Miklóst? című fejezet még ki is emeli az olvasatok diszperzitá­sát, érdekfeszítő megállapításokat tesz és kapcsolatokra világít rá, de mert a könyvben nem szerepelnek sem képek, sem útmutató a munkák megismeréséhez – csupán Erdély előadásainak, interjúinak vagy szövegeinek részletei kerülnek elő –, Kőhalmi elmélyült eszmefuttatásai még amikor képesek is lekötni a feltételezhetően a területen magabiztosan mozgó olvasó figyelmét, akkor is lehetnének pusztán fikciósak. Hiszen a műalkotások hiányában megállapításai nem lesznek érdemben vitathatók – azaz az egyszeri olvasó számára súlytalanná, megkérdőjelezhetet­lensége miatt esetleg theory-fictionné válnak. Egyes performanszok vagy installációk részletes körülírása sem elégséges ahhoz, hogy ne csak elméletileg kerüljünk képbe „a szétszámoló dekonstrukciót összeszámoló”³ Erdély Miklós munkáival. Ez az átugorhatatlan hézag, az alkotások megismerésének lehetetlensége természetesen nem a monográfus tévedése. Kőhalmi Péter tüzetesen vizsgálódó munkájában Erdély szellemiségét legplasztikusabban A semmi felől című fejezet vázolja fel, amelyben egy programadó beszélgetés részletét is idézi: „A művészetnek nincs […] más feladata. Amit én avantgardizmusnak nevezek, az szünet nélkül a mágikus, a régi mágikus, a régi, klasszikus tudományos gondolkodás összezavarásával foglalkozik. És a misz­tikus, új felismerésekre való preparálása, előkészítése a tudatnak, ez a művészet pillanatnyi feladata. Azt hiszem, az, amit én művelek, az kizárólag erre koncentrál.”⁴ Így még inkább csak sajnálni tudjuk, hogy jelenlegi szétmediatizált, „igazság utáni” korunkban nem vesznek minket körbe a művész alkotásai, és nem hergelnek újabb és újabb rádöbbenésekre – csupán „éteri illatként”⁵ lengenek minket körül. 

Mindennek ellenére a könyv legmegközelíthetőbb része az utolsó fejezet, amelyben Erdély Miklós korának specifikusságai, kulturális, társadalmi (vagy akár vallási) kontextusa és alkotói környezete kibontakozik: az ötvenhatos akcióval, az első happeningekkel, Szentjóbyval, alkalmazott munkákkal és a pop-arttal. Az ezen szövegben vázolt hazai és nemzetközi közegekről már egyébként is lehetnek részletes ismeretei az olvasónak, így a művész zavarba ejtő, mégis szelíd gondolkodásmódja (és jelenléte e közegekben) nemcsak elvont értelemben, de reflexióként is némiképp beazonosíthatóvá, átláthatóvá válik az azonosság-önazonosság problematikájának tengelyén. 

A limitált példányszámban megjelent könyv tárgyként sajnos nincs szinkronban a művész bemutatott szellemiségével: a divatosnak szánt nyitott gerinc, a kartonos fedlapok és a lila élfestés nemcsak szövegidegen, de méltatlan is Kőhalmi Péter intenzív munkájához; félrevezető, elidegeníti az olvasót Erdély Miklós misztikus látásmódjától. Amíg a kérdés, hogy egy ilyen jelentős alkotói örökség mégis hogyan szivároghatott el, csupán a képzőművészeti élet nagyjainak, öregjeinek és veteránjainak magánügye marad, addig Erdély Miklós egyre távolodó művészete a horizonton mítosszá homályosul, az eltűnő munkáival való foglalkozás pedig művészettörténetből archeológiává bonyolódik. 

Kőhalmi Péter: Erdély Miklós, Seleris Project, Budapest, 2022, 394 oldal, 20 000 forint; előjegyzés: erdelymiklos.com

^{| 1 Sebők Zoltán: Új misztika felé. Beszélgetés Erdély Miklóssal. In: Híd, 1982/3., 371. o. | 2 Például a budapesti Q Contemporary a Somlói–Spengler Gyűjteményt, illetve a Balázs–Dénes Gyűjteményt bemutató kiállításain láthattunk Erdély-műveket 2021–2022-ben – a szerk. | 3 124. oldal | 4 273. oldal, lásd még: Peternák Miklós: Beszélgetés Erdély Miklóssal 1983. In: Árgus, 1991/5., 88. o. | 5 Jeneses Ádám, Stúdió beszélgetések, 2022}