​Egy éves kihagyás után újra jelentkezik az Artmagazin Online 2019-ben indított toplistája, amelyben mi, a szerkesztőség tagjai szedtük össze, hogy milyen kulturális produktumok, élmények és termékek határozták meg az adott évünket. Idén is megosztjuk veletek azokat a kiállításokat, könyveket, filmeket, előadásokat, performanszokat, koncertek vagy eseményeket, amelyek nagy hatással voltak ránk. Íme tehát Tóth Lili Rebeka 2025-ös kedvencei.​​

Idén áprilisban költöztem vissza Budapestre New Yorkból. Közben rengeteget utaztam, így csak az utolsó néhány hónapban sikerült ráéreznem arra, melyek azok a meghatározó helyek, csoportosulások, eseménysorozatok, személyek, akik és amik valami igazán egyedit tudnak mutatnak számomra egy globális(abb) perspektívában. Ennek a feltérképezésében sokat segített az Ezt nézd! heti programajánló szerkesztése is, és – bár egy jól átgondolt kiállítás-kritikát vagy ajánlót hazatértem után még nem sikerült publikálni az Artmagazinon – örülök, hogy az év személyes legjei között hazai vonatkozású elemeket is tudhatok. 

Camille Henrot - A number of Things

Január 30- április 12, Hauser and Wirth, 22nd street, New York.

Két év kellett hozzá, hogy megértsem: New Yorkban a kereskedelmi galériákat kell látogatni az átütő kiállítási élményért, a piaci verseny és a tőke gyors mobilitása miatt ők tudják a művészek legmeredekebb ötleteit is könnyen megvalósítani. Az utóbbi években számos olyan kereskedelmi galériás egyéni kiállítást láttam, amely a hangsúlyt az atmoszférateremtésre és a tértranszformációra helyezte. Másképp fogalmazva, az a fajta installatív-immerzív térhasználat, amely a biennálékon és a “nagy-múzeumi” szólókiállításokon bevett szokás, és ami nem feltétlenül kedvező egy műtárgypiacra bocsájtható műtárgy-orientált galériás szintéren, majdhogynem mégis uralkodó formává kezd válni a kereskedelmi színtéren. Ilyen volt Christopher Wool egy építés alatt álló Wall street-i felhőkarcolóban rendezett kiállítása, a See Stop Run, Patti Smith és a Soundwalk Collective legutóbbi közös Kurimanzutto-s videóinstallációja, Pope L. és Gordon Matta-Clark duója a David Zwirner galériához tartozó 52 Walker-ben, Kenneth Tam The Medallion című tárlata a vendégmunkás taxisokról a Bridget Donahue-ban vagy Vladislav Markov OBJECTS IN MIRROR MAY BE CLOSER THAN THEY APPEAR című, performansz-installációja a Managementben, ahol a művész egy sztriptízbár belsejét idézte meg.  

És ilyen volt Camille Henrot A number of Things című kiállítása is a Hauser and Wirth-ben. A figuratív, vonalas illusztrációiról, és a 2013-mas, Ezüst Oroszlán díjas velencei Biennálés Grosse Fatigue videókollázsáról ismert francia képzőművész egyéni kiállítása olyan immerzív teret hozott létre, amiben a valóság percepciója teljesen felborul. A látogatót mintha beszippantotta volna a digitális tér, és újra a gyermekkorban találta volna magát, ismeretlen, definiálhatatlan, óriásira nőtt elemek között. A természetes és mesterséges anyagok (pl. bronz, gumi), és a színek éles ütköztetése, a megrajzolt, kitalált formák valóságba emelése egy olyan szürreális világot teremtettek meg, amibe még gondolatban is jó néha visszatérni. 

Anne Imhof - Doom: House of Hope

Március 3-12, Park Avenue Armory, New York

Anne Imhof, a kortárs német performanszművészet etikusság határait súroló ikonja, akinek munkája szorosan kapcsolódik a Gesamtkunstwerk, a krízis, a sötét ikonográfia és az “evil-art” fogalmaihoz, egy több, mint három évig tartó előkészület eredményeként idén márciusban a new york-i Park Avenue Armory Drill Hall-jában mutatta be hatalmas költségvetésű giga-projektjét, a DOOM-ot. A kurátor-producer, a berlini Neue Nationalgalerie jelenlegi igazgatója, Klaus Biesenbach volt, akivel 2015-ben egy MOMA PS1-os kiállításon már dolgozott együtt. Imhof Faust-ja kapta a 2017-es Velencei Biennálé Arany Oroszlán díját. Az élő táncosokkal és énekesekkel operáló “tableau vivant” (élőkép) Imhof kézjegyévé vált, épp úgy, mint a Balenciaga modellekkel, a vape-ző, nihilista Z-generációs, afterpartyzó fiatalokkal való együttműködés; mindezen elemeket a DOOM-ba is belepítette. A DOOM a shakespearei Rómeó és Júlia történetet dolgozta fel egy visszafelé játszott, narratív totálinstallációformájában. Miközben egy hatalmas digitális kijelző három órát számlált vissza, addig a nézők szabadon járkálhattak a hatalmas térben elhelyezett, az amerikai jobboldal oligarcháit szimbolizáló 12 darab S.U.V. Cadillac és az itt-ott kibontakozó színpadi jelenetek között. Több, mint negyven táncossal, gördeszkással, énekessel, rapperrel és modellel dolgozott együtt Imhof, aki az előadás alatt, megszokott munkamódszerével élve Whatsappon instruálta az előadókat. Kevés újságíró magasztalta a DOOM-ot az egekbe: a produkciót rengetegen kritizálták, nyúlós-szétfolyó, pózerkedő dramaturgiája, az amerikai sztárvilágba bekerülni vágyó, hübrisz vezérelte Imhof személye miatt. Én sem tudom megmondani egyértelműen, hogy valóban tetszett-e az előadás. A premier esten a leghíresebb new yorki kurátorokkal, művészekkel, koreográfusokkal töltött három óra azonban felejthetetlen élmény volt. 

Cyprien Gaillard - Ocean II Ocean

Szeptember 5 - november 9., Trafó Galéria.

Valamikor nyár elején kaphattam arról hírt, hogy Cyprien Gaillard kiállít a Trafóban. Már akkor biztos voltam benne, hogy ez lesz az idei kedvencem Budapesten. Az Ocean II Ocean előzményeként mindenképpen megemlíteném Gaillard Retinal Rivalry című, elképesztően fejlett 3D technológiával készült videóját, amelyet idén májusban mutatott be a berlini Sprüth Magers. A francia vizuális művész trafós szólókiállítása kontextusában és megvalósítására fordított büdzséjében is nagyon eltért a berlinitől, a kurátori munka azonban zseniálisan kiküszöbölte a budapesti költségvetés korlátait. Számtalan alkalommal tértem vissza a kiállítótérbe, hogy újból és újból maximális hangerőre tekerve nézzem vissza az Ocean II Ocean loopolt videóját (2017), hogy elmagyarázzam egyetemi hallgatóimnak mit jelent az atmoszféra-teremtés a kiállítótérben, és hogy megértsem, Gaillard miért döntött úgy: kiállít a Trafó terében.

Nemes Z. Márió - Irgalom és számonkérés

Jelenkor kiadó

Nem kevésbé vártam Nemes Z. Márió legújabb kötetének megjelenését, mint Cyprien Gaillard trafós szereplését. A hungarofuturizmus és a T+U művészeti kollektíva alapítótagjának előző kötetével, a Barokk feminával (2019) alig néhány éve találkoztam, és nagyon kíváncsi voltam, mit jelent majd a BAROKK hat évvel később a jelenkori politikai kontextusban. Vajon merre lehet  fokozni a “személyes” és a “politikus” tereinek e skizofrén, üldözési mániás összemosását. A verseskötet elolvasása óta igyekeztem új szokásokat felvenni: gyűjteni a fekete szemeteszsákokat a Rossmannban, reménykedni, hogy újra vihar követi majd az augusztus 20-ai tűzijátékot, és gyakran megfordulni a kötetben található lakcím körül, hátha egyszer magával a költővel is összefutunk majd. Ha pedig valaki nem szeret olvasni, akkor legalább a könyvborítóért érdemes megvásárolni a kötetet, Szinyova Gergő két, a középkorú fehér férfi egzisztencialista szorongásait ábrázoló, sztoikus festményével. (Untitled (Memento, Stoic, The Great Moment), 2024) Untitled (Memento, Stoic, (Another Great Moment), 2024))

+1. 

Utolsó személyes legjeiként a hazai kortárstánc és a noise szcénák előadóit, összefogó alakjait, helyszíneit, eseményeit emelném ki. Az idei Under500 fesztivál, a Zaj+ -osok Hengermalmos zajzenei, performansz eseménye, a Trafó új, tematikus blokkjainak előadásai, a Noise n’Roses privátlakásos koncertjei, az Exiles és a Daddy Power Records szervezései, valamint az UH fesztivál teszt verziója (és még sorolhatnám!) mind olyan példák, amik rettentően szűk költségvetésből teremtenek lehetőséget zenei-, tánc-, performatív események, valamint ezek transzdiszciplináris találkozására. Az a lendület, ellenállás és kitartás, és az az egyedülálló, regionális hangvétel, ami ezt a szcénát jellemzi, igazán lelkesített leginkább a hazaköltözés óta.