Idén nyáron országszerte nyíltak kiállítások 20. századi magyar alkotónők műveiből, melyek különböző nézőpontok, koncepciók szerint mesélnek a művészetet hivatásul választó nők helyzetéről és megítéléséről. A pécsi Modern Magyar Képtár igen nagy feladatra vállalkozott, hiszen a téma egyik origójának tekinthető az az 1931-ben megalakult csoportosulás, az Új Nyolcak, vagy hivatalos nevén a Magyar Képzőművésznők Egyesülete Új Csoportja, amelynek műveiből időszaki tárlatot rendezett. A kurátorok a múzeum munkatársai: Nagy András esztéta és Szakács Vanda Kíra művészettörténész, a kiállításhoz tartozó szöveget pedig a téma egyik szakértője, Kopócsy Anna állította össze.

Az, hogy megalakult a Magyar Képzőművésznők Egyesülete Új Csoportja, rövid életű, ám annál markánsabb megnyilvánulás volt a két világháború közötti modern magyar művészeti életben, illetve különösen fontos lépcsőfoknak, ha nem is közvetlen előzménynek tekinthető a magyar nőművészet történetében. Tizenöt művész: Bartók Mária, Bartoniek Anna, Dullien Edith, Endresz Alice, Futásfalvi Márton Piroska, Hranitzky Ilona, Járitz Józsa, Kiss Vilma, Muzslai Kampis Margit, Lóránt Erzsébet, Perényi Lenke, Szirmai Ili, Sztehlo Lili, Szuly Angéla és Wabrosch Berta akart kitörni a „festegető nők” skatulyából, és férfi társaikkal egyenrangú, professzionális művészkarriejük érdekében a közös kiállást választották. A csoporttagok még tanuló éveik során ismerkedtek meg egymással, a közös egyetemi évek, művésztelepeken töltött nyarak, esti aktrajzolások, műteremlátogatások szorosan összekovácsolták őket. Sokat beszélgettek különböző világnézeti kérdésekről, de művészi megoldások terén is hatással voltak egymásra.¹

Habár itthon előttük nem létezett ennyire kirívó és lázadó női művészcsoport, ahogy az egyesület neve is sugallja, az alkotó nők körében az önszerveződés gondolata már jóval korábban, a század elején, főképp az akkori Képzőművészeti Iskola keretein belül működő Női Festőiskola növendékei között is felmerült. 1908-ban külföldi mintákat alapul véve és arisztokrata kapcsolatrendszerét felhasználva báró Soós Elemérné Korányi Anna megalapította a Magyar Képzőművésznők Egyesületét.² Ennek a csoportnak még nem volt egységes művészeti programja, elsősorban a kirekesztés ellen jött létre, elsődleges célja a művészettel foglalkozó nők minél szélesebb körű érdekképviselete volt. Az egyesület évenkénti csoportos tárlatain színvonal és korosztály szempontjából vegyes társaság mutatkozott be.³ Bár a csoport egészen a negyvenes évek végéig működött, kiállításait folyamatos ellenszélben rendezte: a kritikákban legtöbbször visszatérő vád a dilettantizmus, a pozitív visszhangok pedig főként a nőies, finom vonásokat emelték ki, jelezve, hogy nem feltétlenül a férfiakéval egyenrangú teljesítményről van szó. Az egyesületen belül a fiatalabb, újító szellemiséget képviselő és az idősebb, hagyományos tendenciákhoz ragaszkodó alkotók közötti feszültség a harmincas évek elejére éleződött ki. Az időpont nem véletlen, hiszen ekkorra már – a művészeti oktatásban bekövetkezett változásoknak is köszönhetően – kinevelődött egy olyan, immár öntudatos alkotónőkből álló generáció, akik modern, professzionális művészkarriert akartak építeni, viszont az egyesület kiállításainak színvonalával nem voltak elégedettek. 1931-ben ennek következtében többen is próbálkoztak modernebb női művészcsoportok létrehozásával: megalakult a Képzőművésznők Egyesületének Új Csoportja, valamint utánuk az Alkotó Művésznők Egyesülete. Azonban mindkét csoport csak egy-egy kiállítást élt meg.⁴

A tizenöt tagból álló Képzőművésznők Egyesületének Új csoportja 1931 októberében rendezte meg első és egyetlen különálló kiállítását a Nemzeti Szalon összes termében, ahol végül csak nyolcuk képei szerepeltek.⁵ Sok bonyodalom és vita után az anyaegyesülettől függetlenül állítottak ki, de nem léptek ki a csoportból, és a viszony sem romlott meg a két társaság között, amit az is mutat, hogy az új csoport kiállításának katalógus-előszavát Somló Sári, a Képzőművésznők Egyesületének akkori elnöke írta.

„Üdvözöllek benneteket! Kedves új ösvényen előretörő bajtársak! Jelszavunk — Vidáman előre! Nem fáj — ami fáj, nem csüggeszt el az irdatlan akadály, nem ijesztenek a szánakozó nevetők — a Ti újonnan vágott ösvényetek irtásán beragyog a nap éltető sugara a sötét erdő mélyére és ez a nap bizonnyal új virágokat fog életre kelteni változó formákkal és tündöklő színekkel.”⁶

Igencsak költőire sikeredett előszavában az egyesület elnöke kifejezte támogatását – úgy tűnik megértette a fiatalabb alkotók újító törekvéseit. Már a katalógusból is jól látszik, hogy a tárlaton szereplő műveket egységes szellemben, átgondoltan válogatták: több arckép, önarckép, akt, tájkép, modern életkép, valamint történeti, vallási témájú ábrázolás is szerepel a művészek szerinti felsorolásban. A tárlat összeállításakor a csoport inkább a minőségre, egyes témák újragondolására helyezte a hangsúlyt, emiatt nagyon különbözött a régi egyesület sokszor virágcsendéletek, zsánerek és állatábrázolások által dominált tárlataitól.

Bár az igen hízelgő „Új Nyolcak” elnevezés a kiállításról megjelenő tudósításokból ragadt a csoportra, maga a tárlat nem aratott elsöprő sikert, főként negatív kritikákat kapott.⁷ A fogadtatás is elkedvetlenítette a művészeket, az új csoport nem működött tovább, többen újra a Képzőművésznők Egyesületének keretei között állítottak ki.⁸ A visszatagozódás egyébként jól jött a régi egyesületnek, mert további tárlatainak húzónevei főleg az Új Nyolcak köréből kerültek ki, legutolsó, 1947-es kiállításukkor például Járitz Józsa kapott kitüntetett szerepet, de Futásfalvi Márton Piroska, Szuly Angéla és Hranitzky Ilona műveit is elismerőleg méltatta a sajtó.⁹ A főként az új tárgyiasság, újklasszicizmus, art deco és expresszionizmus tendenciáit vegyítő Képzőművésznők Új Csoportjának fellépése összességében nem volt forradalmian újító tett a korabeli magyar művészet szempontjából, azonban az akkoriban szeparáltan kezelt, más körülmények közül induló alkotónők fejlődéstörténetének tekintetében egyedülállóan új jelenség volt: az Új Nyolcak egy önálló, professzionális, modern alkotói attitűdöt próbált meg képviselni a nőket érintő, rég berögzült, a „törékenységet, visszafogottságot” elváró sztereotíp ideálképpel szemben, ám szerencsétlenségükre a közvélemény még nem állt készen értékeik felfedezésére és méltó megbecsülésükre.

A csoport történetét, tagjait nagyon hosszú ideig hanyagolta a művészettörténeti kutatás, az állami intézmények sem mutattak érdeklődést hagyatékaik iránt, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy több életműnek mára szinte nyoma veszett. Az 1990-es évek végén Kopócsy Anna és Gálig Zoltán kezdett el foglalkozni az addig teljesen ismeretlen alkotói pályákkal, nekik köszönhetően számos forrás és alkotás került felszínre. A kutatás kezdeti eredményeit 1998-ban a Szombathelyi Képtárban, majd Berlinben Hölgyválasz – Elfelejtett modernizmus a 20-as évek magyar művészetében címen mutatták be¹⁰, ezután pedig rendszeresen publikáltak a témában.¹¹ 2021-ben jelent meg Kopócsy Anna Új Nyolcak. Festőnők a modern művészet sodrában című monográfiája, amelyben a több mint két évtizeden át tartó kutatói munka eredményeit foglalta össze, de azt a központi kérdést is feszegeti, ami az elmúlt évtizedekben sokszor felmerült a 20. század eleji alkotónők műveinek elemzésekor:

„..pusztán stíluskritikai alapon érdemes-e foglalkozni ezen alkotónők új tárgyilagos, art decós stb. stílusú műveivel, vagy van-e valamilyen szemléletmód, nézőpont, amely különleges, kizárólagosan egyedinek tekinthető, amely meghatározza a csoport művészethez való hozzáállását, és, hogy e szempontnak van-e köze az alkotók neméhez.”¹²

Erre a kérdésre természetesen nincs egyértelmű válasz, hiszen – ahogy Kopócsy Anna is hangsúlyozza – ezeket az életpályákat még nem lehet beleerőltetni a több évtizeddel később induló feminista művészeti narratívába, nincs egységes, kifejezetten a női lét problémáira fókuszáló művészeti programjuk, ami munkásságuk központi elemét képezné. A csoporthoz tartozó művészeknek azonban már ebből az időszakból is vannak olyan alkotásaik, ahol érezhető, hogy szeparáltságukból fakadóan foglalkoztatják őket sajátos, a kor társadalmi berendezkedésére reflektáló, nemükből fakadó problémák. A könyv a csoporttagok alkotásainak műfajok szerinti ismertetésekor az arcképek, önarcképek, aktok, anya-gyermek ábrázolások mellett a sportképek, vagy akár a bibliai témát feldolgozó művek esetében is olykor felveti az önreflexió, ezen belül is a női sorsból eredő sajátos tapasztalat megjelenésének lehetőségét. A jelenleg Pécsen megtekinthető A másik Nyolcak – Festőnők a magyar képzőművészetben (1916-1936) című tárlat rendezésekor is Kopócsy Anna monográfiáját vették alapul a kurátorok. 

Pécs egyébként több szállal is kötődik az egyesülethez: 1922 és 1924 között, tanulóévei során több csoporttag is látogatta a Pécsi Művésztelepet, Muzslai Kampis Margit pedig az 1960-as években Pécsett kezdett el alkotni, és több alkalommal dolgozott a városi múzeum számára.¹³ A kiállításon három művész – Bartók Mária, Dullien Edit, Szirmai Ili – kivételével, akiknek hagyatéka leginkább feledésbe merült, több-kevesebb alkotással az összes csoporttag megjelenik. A műveket több helyről, néhány állami múzeumokban megbúvó alkotás kivételével főként magángyűjteményektől, galériáktól sikerült megszerezni.¹⁴

A két helyiséget, egy folyosórészt és egy kisebb termet megtöltő anyagban egységes rendezőelvet nem nagyon lehet felfedezni, néhol, legfőképp a portrék, önarcképek és aktok esetében műfajok szerinti a csoportosítás, máshol viszont inkább egy-egy művész bemutatása kerül fókuszba. A tárlat bevezető részén Endresz Alice és Bartoniek Anna önarcképeit helyezték el, mely gesztus segítségével jobban megérthetjük, hogyan gondolkodtak önmagukról a csoport egyes tagjai, mit jelentett számukra a professzionális művész identitása. Az önportrék közé beékelődik Bartoniek Anna műtermi aktrajzolást ábrázoló fametszete, valamint hozzájuk közel található Perényi Lenke korábbi időszakban készült Festegető nő című akvarellje is. Ez az elrendezés utalhat az évszázadokig csak a modell szerepét betöltő, majd a festővászon másik oldalára átülő nőket ért előítéletekre, valamint erős kontrasztot alkot a tudatos magabiztosságot sugárzó önarcképekkel.

A központi termet Futásfalvi Márton Piroska, Járitz Józsa, Lóránt Erzsébet, Kiss Vilma, Muzslai Kampis Margit, valamint Szuly Angéla művei töltik ki. Közülük is Lóránt Erzsébet, Kiss Vilma és Járitz Józsa szerepel a legtöbb alkotással. Járitz Józsa korai, a huszas-harmincas években született munkáinak egész falat szenteltek, amely önmagában is kuriózumnak számít, hiszen nem sokszor láthatunk együtt ennyi alkotást a művész legizgalmasabb, egyben legnehezebben kutatható periódusából. A csoport egyik legmarkánsabb, legteljesebb életművel rendelkező tagjának külföldi tájképei, sajátos nézőpontú aktjai, monumentális, bivalyt ábrázoló festménye, valamint anya-gyermek kompozíciója mellett fiatalkori, komor magabiztosságot árasztó önarcképe is látható. 

Futásfalvi Márton Piroska Hiúság című, karikaturisztikusra sminkelt, tükörbe néző nőt megjelenítő képe és nagyméretű, szintén túlzó sminket viselő, bábuszerű modelleket ábrázoló macskás kettős aktja indítja a terem nőábrázolásokat bemutató részét. Utána ismét Járitz két ülő, szoborszerű nőalakja következik, majd Kiss Vilma több portréja és aktja. Bartók Mariska művésztársuk portréja mellett megjelenik Derkovits Viki (Derkovits Gyula modellként dolgozó felesége), akit több csoporttag megfestett, amikor a huszas években Szirmai Ili Szabadiskolájába jártak esti aktrajzolásra.¹⁵ A nőábrázolások sorát Kiss Vilma két monumentális kompozíciója zárja. A Leány nárcisszal című alkotás virágot és a testet egyszerre elfedő és megmutató, áttetsző leplet alkalmazó, összetett szimbolikája, valamint a Neue Sachlichkeit groteszk ágához köthető kifejezésmódja miatt a festő egyik legjellegzetesebb alkotásának tekinthető. Másik, nagyméretű aktos kompozícióján a művész megsokszorozza, valamint kiemeli a műtermi környezetből ugyanazt a figurát.¹⁶ Ezen a műcsoporton is jól látható, hogy az aktábrázolások mögött különböző módokon bújik meg az önreflexió, érvényesül a saját élményekből táplálkozó női tapasztalat. Az előzőekben felsorolt művek mellett Lóránt Erzsébet drámai, expresszív életképeit, Muzslai Kampis Margit apácáit, illetve Szuly Angéla szintén nagyméretű, fiút és evezőst ábrázoló képeit nehéz együttesen befogadni – ez a rész kissé zsúfolt hatást kelt. Bizonyos műveknek jót tett volna a szellősebb elhelyezés, de erre nyilván csak akkor lett volna mód, ha kevésbé szűkös térbe kerül a kiállítás. Az elrendezés erénye viszont, hogy lehetőséget ad a stíluskritikára. Ha alaposan megfigyeljük a képeket, akkor felfedezhetjük a művészek egymásra gyakorolt hatását, vagy épp markáns különbözőségüket.

A kiállításnak helyt adó folyosó végén vegyesen láthatunk tájképeket, portrékat, egyetlen egy vallási témájú ábrázolást, illetve szinte egymással szemben Futásfalvi Márton Piroska és Muzslai Kampis Margit egy-egy anya-gyermek kompozícióját. A legdrámaibb hatást talán Kampis Margit képén az anya idealizálástól mentes, komor arckifejezése kelti, és egyben megmutatja, hogy az önreflexió ezeken a kompozíciókon is érvényesül: az anyasággal kapcsolatos őszinte, nem mindig felhőtlen érzelmek köszönnek vissza a képről.¹⁷

A pécsi kiállítás legnagyobb érdeme a figyelemfelkeltés: a látványosra rendezett, erős, monumentális művekkel már-már a zsúfoltságig telített terekben a látogatók rácsodálkozhatnak a huszadik század egy olyan egyedi és újító fejezetére, amit mindeddig kihagyott a szakma a korszak magyar művészettörténetéből. A tárlat azonban a művek bemutatásán túl nem igazán informatív, egyetlen rövidke összefoglalón kívül nem tartalmaz alapvető, a megértést segítő, magyarázó falszövegeket. Különösen hiányoznak az egyes művészeket bemutató ismertetők, illetve a kurátorok nem éltek az egyesület Pécshez fűződő kapcsolatának kibontásával sem. Továbbá nem tudhatjuk meg az egyesület történeti kontextusát, nem derül ki megalakulásuk miértje és mikéntje, és az alkotók egymáshoz fűződő szoros barátságáról sincs információnk. A kiállítás megnyitásakor Nagy András is úgy fogalmazott, hogy a tárlat Kopócsy Anna könyvének illusztrációja, és természetesen nem kérhető számon, hogy egy ekkora térben kifejtsék az egyesület történetének minden aspektusát, azonban néhol zavaró, hogy az önmagukban is sokat mondó alkotásokról, kimondottan izgalmas és sokrétű művészsorsokról, ha akarnánk sem tudnánk, még alapszinten sem, tájékozódni. 

A pécsi kiállítás összességében látványos és érdekfeszítő válogatást nyújt az Új Nyolcak munkáiból, azonban egy igazán átfogó, az eddigi kutatási eredményeket komplexen bemutató tárlattal még adósai maradtunk a piktorínák társaságának.

^{* A Kiscelli Múzeumban a Ki a raktárból sorozat második epizódjaként a Fővárosi Képtár gyűjteményéből láthatunk egy válogatást az 1900 – 1950 közötti időszakból, a Balatonfelvidéken az Első Magyar Látványtár rendezett Nő ábrázolások és ábrázoló nők címmel kiállítást, Kiskunmajsán pedig az Új Nyolcak egyik tagjának, Járitz Józsának a helyi gyűjteményből válogatott műveit tudjuk megnézni. Járitz Józsa – Alföldi lélegzet, Konecsni Helytörténeti Gyűjtemény, szeptember 9-ig.}

^{1 –  Kopócsy Anna: Új Nyolcak. Festőnők a modern művészet sodrában, Holnap Kiadó, Budapest, 2021., 35-84.}

^{2 – Drienyovszki Zsófia: „Ez tudniillik az első lépése az egyenjogúságért harczoló asszonyoknak, mikor útban vannak a beérkezés felé.” A Magyar Képzőművésznők Egyesületének első kiállítása in: Árvai-Józsa Kitty; Nagy Eszter; Sisa József; Székely Miklós; Tatai Erzsébet (szerk.) Látkép 2021- Művészettörténeti tanulmányok, Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézet, 2022, 6. füzet}

^{3 – A Magyar Képzőművésznők Egyesületének évkönyve, Légrády testvérek nyomása, Budapest, 1911.}

^{4 – Kopócsy 2021, 85 – 89.} 

^{5 – Bartoniek Anna, Endresz Alice, Hranitzky Ilona, Muzslai Kampis Margit, Kiss Vilma, Lóránt Erzsébet, Futásfalvi Márton Piroska és Szuly Angéla állított ki a tárlaton.}

^{6 – A Magyar Képzőművésznők Egyesület Új Csoportjának műveiből álló LXXIII. csoportkiállítás katalógusa, Nemzeti Szalon, Budapest, 1931. október}

^{7 –  b.m.: Csoportkiállítás a Nemzeti Szalonban, Esti Kurir, 1931.09.30., 6.}

^{8 – Kopócsy 2021, 101 – 104.}

^{9 – Rabinovszky Máriusz: A képzőművésznők kiállítása, Szabad Művészet, 1. évf., 8. sz, 1947.09.01., 156.}

^{10 – Hölgyválasz – Elfelejtett modernizmus a 20-as évek magyar művészetében. Szombathelyi Képtár, majd Budapest Galéria, Haus Ungarn, Berlin (redukált változat) Kurátorok: Gálig Zoltán és Kopócsy Anna, 1998–1999.}

^{11 – Turai Hedvig: Hölgyválasz. Szombathelyi képtár, 1998.november 17-január 3. Interjú Gálig Zoltánnal és Kopócsy Annával, Balkon, 1999/1-2., 13-14., Gálig Zoltán: „Nem nőies kacérkodás a művészettel.” Hölgyválasz – az Új Nyolcak és köre, Új Művészet, 10. 1999.0.19-22., 44., Gálig Zoltán: A húszas- harmincas évek női művészete. In: Modern magyar nőművészettörténet, Szerk.: Keserü Katalin, Kijárat, Budapest, 2000., 31 – 46., Kopócsy Anna: Férfias erő női ecsetben. Elfelejtett nőművészek a húszas-harmincas években in: Modern Magyar Festészet 1919 – 19464. Szerk: Kieselbach Tamás, Budapest, 2005, 28 – 29., Gálig Zoltán – Gödölle Mátyás – Saphier Dezső: Hölgyek palettával. Magyar Nőfestészet 1895 – 1950., Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 2008., Gálig Zoltán: Nyolc nő, vagy női Nyolcak?, In: Artmagazin, 2016/2. 34-42.}

^{12 - Kopócsy 2021, 7.}

^{13 - Kopócsy 2021, 67-71., 221.}

^{14 - A művek kölcsönzői: Ferenczy Múzeumi Centrum (Szentendre), Kieselbach Galéria (Budapest), Móra Ferenc Múzeum (Szeged), Násfa Antik Galéria (Budapest), November Galéria (Budapest), Szépművészeti Múzeum (Budapest), Szombathelyi Képtár és magángyűjtők.}

^{15 - Kopócsy 2021, 74 – 80.} 

^{16 - Kopócsy Anna: Az átváltozó művész. Adalékok Kiss Vilma – Wilma de Quiche festői életművéhez, Artmagazin, 2016, 88. sz, 34 – 39.} 

^{17 - Lásd bővebben: Kopócsy 2021, 147 – 152.}