Zilahi Anna megnyitóbeszéde Csapó Júlia 'Membrana Mundi' című kiállítása elé.

Az érzékelés bizonyos értelemben a megkülönböztetés eszköze, az érzékek hierarchiájának csúcsát pedig az ókor óta a látás foglalja el. Amikor látunk, először leválasztjuk magunkról a dolgokat: vagyok én, a szubjektum, és vannak a látott dolgok, a látásom objektumai. Ezt követően szétválasztjuk magunk körül a dolgokat, látjuk, hogy az artist-run galéria artist-run galéria, rajta az ajtó ajtó, az ajtón a kilincs a kilincs, alatta a zár a zár. A látás a világ befogadásának nyitja, a szemnek pedig a látás a lelke.[1]

Csapó Júlia művei nem így gondolják. A Membrana Mundi műegyüttese azt állítja, a szem lelke a szem, a test lelke a test. Arra invitál minket, hogy képzeljük el, a világ és önmagunk megismerésének fő eszköze a saját testünk, amely rezonál és kapcsolódik a világgal. De hogyan oldható fel az az izgalmas ellentmondás, hogy a kiállítás a szomatikus érzékelést viszi színre, miközben médiuma, a festészet, a vizuális befogadásunkhoz, a látásunkhoz kötött?

„Eljött Jézus és e szavakkal lépett közéjük: »Békesség nektek!« Aztán Tamáshoz fordult: »Tedd ide ujjadat, és nézd a kezemet. Nyújtsd ki kezedet s tedd az oldalamba.«” (János 20:26-27)” 

Caravaggio Szent Tamás hitetlensége című festménye meghökkentette a korabeli közönséget az 1600-as évek elején. Tamás ugyanis nem volt hajlandó hinni a szemének, az ujjaival kellett érintenie Jézust ahhoz, hogy bizonyságot nyerjen a megváltó feltámadásáról. Caravaggio fantasztikusan komponált műve számos szempontból transzgresszív. Egyrészt képileg ábrázolja a jelenetet, amely a Bibliában konkrétan nem szerepel, sokan úgy értelmezték ezt a szöveghelyet, hogy a testének felkínálása az érintésre elég bizonyosságként szolgált Tamás számára. Caravaggio azonban radikálisan testiként értelmezi a történetet: Tamás valóban behatol a sebbe, ami legitim módja az igazság keresésének. Tehát zsigeri tapasztalatként állítja elénk Tamás transzcendens-tapasztalatát. Emellett pedig rámutat saját művészetének korlátaira is: a tapintás, azaz az érzéki tudás a festmény szerint közvetlenebb kapcsolatot ápol az igazsággal a látásnál, a vizuális befogadásnál.

A problémás pozíció itt valójában nem a vizuális művészé, hanem a nézőé, hiszen ő az, aki többnyire csak a látására hagyatkozhat egy mű befogadásakor. A művész viszonya a műhöz ezzel szemben közvetlen: a szépművészet fogalmának 18. századi felemelkedése előtt a művész kézművest jelentett. A művész az, aki anyaggal dolgozik, a tapintással, a formák, a textúrák materiális ismeretét mozgatja, érzéki tudásának nemcsak forrása, de az alkotói folyamat legfontosabb eszköze is a test, a kezek, az ujjak, a mozgás, az összekoszolódás, a terpentin szagának elviselése, az izommunka, a fáradság, amely létrehozza a művet.

A beszédem írásának reggelén úgy határozok, csak a Tescóba ugrom le reggeliért, ami az íróasztalomtól ötven méterre található légvonalban, hogy ne vesztegessem az időt, legyek hatékony. Mégis, a tizenöt perces kitérő alatt rám talál a szöveg gondolatisága, amíg mozgok, lépcsőzöm, sétálok, interaktálok, zöldséget pakolok az önkiszolgáló kasszánál, cipekedem. A testem írja ezeket a szavakat, ő az, ami szükségletei okán rákényszerít a kizökkenésre. Ebben a kizökkenésben jön létre a kapcsolódás, az érzéklet, a rezonancia a külvilággal. 

Csapó Júlia nyitott végű, azaz kapcsolódásra kész testeket tár elénk. Ez az állítás rögtön arra engedne asszociálnunk, hogy ez valójában női testeket jelent. A kiállítás mégis azt a paradoxnak tűnő kérést fogalmazza meg, hogy a testi befogadást ne társadalmi nemek szerint olvassuk, próbáljuk meg elképzelni, hogy a férfitest is nyitott, az emberi test mint olyan ugyanis nyitott végű. És Csapó nem téved: Caravaggio híres festménye is erre mutat rá. Jézus – Isten megtestesült fia – emberi testben jelenik meg, sebezhetően, nyitottan, megérinthetően. Ha még ő is anyagiságában mutatkozik meg, akkor a test nem másodlagos vagy megvetendő. A seb, amely lyukat üt Jézus testén, és a seb, amely nyitottságként kínálja fel magát, egy és ugyanaz. A Membrana Mundi világában a test nem akadály, hanem médium, amelyet a világgal való rezonancia eszközeként élhetünk meg. A tüdőnk állandó jelleggel magába fogadja a külvilágot, érhálózatunk folytatódik a testhatárainkon túl.

A művek színvilága sem esetleges: a rózsaszín, a húsvörös és a zöld fontos elemei a kiállításnak. A rózsaszín a középkor óta az élő test ábrázolásában jelenik meg, a zöld pedig a hústónusok alapozásaként van jelen a festészetben. Megnyugtatásul azoknak, akik attól félnek, hogy a test előtérbe helyezése a transzcendens kiűzetését jelenti az életünkből, jusson eszünkbe Fra Angelico Angyali üdvözlete, amely az éteri angyalt érzéki rózsaszín bársonyba öltöztetve állítja Szűz Mária elé. Az érző test így nyílik meg Csapó festményein is a láthatón túli felé. Nem kidolgozott alakokat, sokkal inkább a bennük működő hálózatokat, a sejtek és az erek rendszerét, a lyukacsokként velünk élő pórusaink szövetségét jeleníti meg.

Ha elfogadjuk anyagi létezésünk összefonódó, egymásrautaltságát, könnyebb belátnunk a hatalmi viszonyok összetett materiális struktúráját is. Ebben a világban a változásért cselekvő én nem egyéni hős, a forradalmi szubjektumok testekkel rendelkező élőkként jelennek meg, akik kölcsönösen konstituálják egymást, együtt hozzák létre a politikai valóságot. Innen nézve a forradalom nem zárt szubjektumok felkelésével, hanem relációk átalakulásával, új kapcsolódási módok létrejöttével kezdődik. A forradalmi potenciál a testünkben rejlik, az ereinkben csordogál, a halántékunkon lüktet. Ne nyomjuk el, nyissuk ki.

Csapó Júlia: Membrana Mundi
D85 Artist-run Space
2026.02.05 – 02.20

^{[1] „Ha a szem élőlény volna, a látás lenne a lelke” – írja Arisztotelész A lélekről II.1 fejezetében (412b19). (Aristoteles: A lélekről. Ford. Förster Aurél. Budapest, 1915)}