A léptékről 

„Szemlélje tehát az ember az egész természetet a maga teljességében és nagyszerűségében; (…) lássa meg, hogy a Föld csak egy pont ahhoz a széles pályához képest, amelyet leír; és döbbenjék meg azon, hogy még ez a széles pálya is csak apró pontocska ahhoz a pályához képest, melyet az égbolton kerengő csillagok futnak be. (…) Az egész látható világ észrevehetetlen kis vonás csupán a hatalmas természet ölén. Azt fel nem foghatjuk. Hiába tágítjuk ki képzeteinket, még az elképzelhető tereken is túlra, a valósághoz képest akkor is csak atomokat dédelgetünk. (…) És hogy egy másik ugyanily meglepő csodával találkozzék, keresse az ismert dolgokban a legapróbbakat. Még az atka apró testében is összehasonlíthatatlanul kisebb részeket talál majd: lábat, csuklót, a lábban ereket, az erekben vért, a vérben nedveket, a nedvben cseppeket, a cseppben gőzöket; és hogy ha ezeket a legkisebb dolgokat is tovább osztja, s ezzel teljességgel kimeríti erejét és képzeteit, akkor jut csak el ahhoz az utolsó kis dologhoz, és akkor talán azt gondolja majd, hogy éppen ez a természet legkisebb része. (…) Ámde én szeretném megmutatni neki, hogy itt újabb szakadék vár rá.”¹

A munkákról:

Végül is mintha Robitz Anikó arról próbálna meggyőzni minket, hogy van bennünk valami közös. Ahogy a képek mögött léptéket vált, és mégis megmarad a táj, mert a táj közös. Ahogy Velence vizében New York tükröződik, mert Velence, a víz és New York közös. Vagy ahogy a folyamatosan fényt kapó érzékeny papíron a tengeri hajnalt és alkonyt látjuk, mert a hajnal is és az alkony is közös. Géppel szállunk fölé, vagy közelítünk hozzá mindent kizárva, mintázata akkor is közös. A ritmus, a mérték, az arányok pontos nyugalma, mert a megnyugtató és a megnyugvás közös. A felismerhetetlen ismerős lesz, mert csak úgy nem maradhat, az kell, hogy legyen. Lehet a minta térélmény és a térbeli minta-élmény, mert a kép nem tárgy, hanem egy valami, ami bennünk közös. Robitz játszik velünk, persze, hiszen itt ő az úrnő, mondhatnánk: lépten nyomon becsap – kirakat törött festéke az erdő, sárga építési műanyag az akváriumi világ(!), de kit érdekel, ha egyszer látjuk, hogy ez így jó. 

Van viszont itt más is. Mert egy égető, hipnotizáló szempár néz ki az anyagból, a kevés megnevezett helyszínből kettő, a Tiwanaku (Tiahuanaco) és a Hoover (Arizona). Ha játék, akkor itt is van bújócska, de ezek nem részei, itt egyszer csak minden komolyra fordul. Ezeket nézve megváltozik az ember súlya. Mintha elmozdíthatatlanok lennénk a helyünkről. A mitologikus tekintet általi szoborrá válás, vagy a földbegyökerezett láb – ilyesfajta képekkel próbáljuk leírni az érzést. És így hatnak a képek, amikhez csak hasonlatokkal tudunk közelíteni. Miközben szinte semmit nem látunk, és amit látunk, arról nem tudjuk, hogy mi. Ámde, ha megtudjuk csodálkozunk csak el igazán. Mert kiderül mi a képekben a közös: hogy mindkettő civilizációs csúcsteljesítmény helyszínén készült. A Hoover Dam Észak-Amerikában közel százéves, Tiahuanaco, az Aymarák romjai Dél-Amerikában talán kétezer évesek. Nem gondolom, hogy ez a háttértudás párosította volna a műveket, de azt sem hiszem, hogy véletlenül kerültek össze. Talán hoztak a részletek valami nagyszabásút külön-külön, és együtt meg többek lettek, mint a részeik összege – a művész-aritmetika e szerint működik. Mintha Robitz Anikó arról próbálna meggyőzni minket, hogy van bennünk és a képeiben valami különösen közös. Játszik velünk, de az igazi játék, tudjuk, elképesztően komoly. Szóval nézzük a képeket és látjuk, hogy jól van ez így. És jól van úgy is! A kiállítást, amit ezennel megnyitok, melegen ajánlom a figyelmükbe! 

* Hornyik-Pilinszky: A kopárság szépsége, 1968 

1 - Az Iparművészeti Főiskolán 1978-ban készített diplomamunkám, a Földi megfigyelőállomáskísérőszövegének részlete. V.ö.: Pascal, Gondolatok