Amióta ember létezik, azóta van baba is. Baba és ember, ember és baba elválaszthatatlanok. Van ebben valami megejtő, valami, úgyszólván, emberi. Hogy kell valami, amivel saját alakunkra, sőt, magára a teremtésre és a világra reflektálunk. Létrehozunk valamit, ami, ha gyarló módon is, hasonlít az ember teremtésének aktusára. Létrehozunk valamit, valakit, ami/aki olyan, mint mi, a saját képünkre formáljuk, de nem az vagyunk. Illetve, bizonyos rituális esetekben, mégis. A BABA az örök, kiemelt Helyettes. Váltakozó formákban és váltakozó célokkal, motivációkkal, rendületlenül babázik az emberiség. Láthatóan, a baba kell. Mindig másra kell, de kell. Legyen az varázslat, vudu, vagy gyakorlóeszköz a majdani anyasághoz, szex, divat, robotika, vallási, rituális kegytárgy, próbababa, divatbaba, ideálbaba, azaz modell. Egy modell pedig  lehet valami valóságos dolog leképezése kicsinyített formában, de lehet ördögi avagy angyali terv is, valami, ami egy majdan létrejövő vagy létrehozandó terv, idea vizuális megjelenítése. Vagy lehet a kettő kombinációja, mint például, az idén hatvannégy éves Barbie. 

Olyan hétéves lehettem, amikor megkaptam az első Barbie-mat. Talán a második széria lehetett, mert már a térdét is be tudta hajlítani (ÍME!!), erre iszonyú büszke voltam, és persze, így jobban lehetett pózoltatni. A Barbie azonban nem csak pózolni tud, hanem ő maga is póz, egy kulturális póz, egy művi akarat, amely az ideális, tökéletes nő képét performálja – egy adott korban. Miután a feminizmus első hulláma alatt súlyos kritikákat kapott a Barbie-t gyártó Mattel cég, igyekeztek a preskriptív, és a tökéletessége okán elérhetetlen, a mindennapi nőképet kizáró Barbie image helyett inkluzívabb variánsokat a piacra dobni. Fekete és barna Barbie, terhes Barbie (aki végül soha nem szül), pilóta és államelnök Barbie, végül, legújabban kerekesszékes és művégtagos Barbie, valamint valóságos, női példaképeket megformáló Barbie-k. Úgyszólván, el lehet játszani ezekkel a lehetőségekkel, még ha a valóságtól sokszor távol állnak is. 

Barbie 1959-es születése után néhány évvel, közkívánatra, mintegy az ő oldalbordájából, létrejött fiúpárja, Ken. A Barbie babát feltaláló/kifejlesztő Ruth Handler a saját gyermekei, Barbara és Kenneth után nevezte el a babákat, de – nyilvánvaló marketing okokból – a kiemelt pozíciót meghagyta Barbie-nak. Ken így mintegy Barbie accessoire-jaként van jelen, mint egy szép retikül vagy magassarkú cipő. Így, itt ironikus módon, kivételesen megfordul a való életből ismert és megszokott hatalmi struktúra: Ken elnyomott, eltűrt kisebbségként szerepel, akit Barbie maximum reprezentációs célokra használ (lásd a Barbie-filmben mulatságosan csetlő-botló, Kent alakító Ryan Goslingot). A Dreamland itt kivételesen nem csak egy elérhetetlen, hanem egy valóságosnak tűnő lehetőséget mutat fel. Lehet cégvezető, űrhajós, államelnök vagy Nobel-díjas tudós, vagy egyszerűen csak szingli, akit nem kötnek a kötelező társadalmi nemi szerepek, nem alapít családot, szabadon dönt a sorsa felől – illetve, segít legalább eljátszani a szabad döntés aktusát is. De mi történik mindeközben Kennel, aki Barbielandben a háttérbe szorított, “tárgyiasított”, hatalom nélküli kisebbség szerepét tölti be?

Ezt a kérdést járják körül Gőbölyös Luca itt látható fotói, aki visszanyúl 1996-os Untitled című kiállításának anyagához, amellyel Magyarországon először ábrázolt és tett publikussá egy társadalmi csoportot, a transzok addig láthatatlanságra ítélt közösségét. A politikai rendszerváltás vizuális művészeti rendszerváltást is hozott, azonban a jelen neopreskriptív és tiltó, cenzúrázó kontextusában érdemes megvizsgálni, miként lehet ezt a mostani retrográd, restauratív folyamatot a jelen vizuális eszközeivel megjeleníteni. Azaz, miként írható le a queer közösség művészeti és politikai reprezentációja a rendszerváltástól máig. Különös tekintettel arra a politikai klímára, amelyben akár csak nyomokban is LMBTQ tartalmú könyveket gond nélkül szét lehet tépni, le lehet darálni, le lehet fóliázni, és a Nemzet Múzeumából a tizennyolc éven aluliakat ki lehet tiltani. A diktatorikus hatalom tehát, szokás szerint, a látás, a láthatóság cenzoraként lép fel – business as usual, nincs itt semmi látnivaló.

Gőbölyös fotóin az AI technológiával kreált, és még jobban deperszonalizált Ken figurák hátterében, szellemképként megjelennek a ’96-os kiállítás valóságos modelljei, akik transzként már eleve átmentek egy transzformáción, vizuális önreprezentációjukban átlépték a nemi identitás határait, átformálták magukat valaki mássá, mint akit a társadalmi és nemi szerepük előírna nekik. Egy idealizált nőképet, a nőiség elképzelt esszenciáját performálják ironikus, önreflektív túlzásokkal megtoldva. Ők lebegnek itt a művi AI-Kenek mögött, mint Hamlet mögött, fölött atyjának szelleme. Az AI Ken (a GI Joe mintájára) az új, poszt-posztmodern, plasztik Hamlet. A mélység és karakter nélküli plasztik, mint anyag, fontos eleme a kiállítás másik művésze, Suzanne Nagy fotó alapú munkáinak is, aki a plasztik Barbie-testeket a saját maga által rájuk hímzett mintákkal, kvázi „tetoválásokkal” reperszonalizálja, erotizálja, birtokba veszi és dacosan-gyengéden egyedivé teszi. 

Barbie már régen nem csupán játékszer, hanem pop kulturális ikon. Ezen a kiállításon politikai ikonná is válik, amely nem csupán az aktuális hatalmi diksurzusra, hanem a most formálódó és kibontakozó, új vizuális technológiákra is reflektál. Az AI, VR, HOLOGRAM, AVATAR, DEEP FAKE, azaz a fake-kultúra küszöbén, egy új szürrealizmus van kibontakozóban, amely legalább annyira kötődik a beléjük táplált valósághoz, mint amennyire el is rugaszkodik tőle. A posztmodern kultúra után, amely a mélység helyett a felületre koncentrált, a legújabb vizuális technikák ezt a felületet igyekeznek ismét „mélységgé” transzponálni, ezzel többszörös kulturális és vizuális szellemképeket kreálva. Vajon a transzformáció újratranszformálása visszavisz az eredetihez? Csakhogy az eredetiség fogalma már jó ideje szertefoszlott; újabb és újabb, egymásra rakódó, szellemképes rétegek képződnek, aztán idővel nyilván ezek is eltűnnek. All those moments will be lost in time, like tears in rain – ahogy Roy, az android mondja a Szárnyas fejvadászban. A jelen, kissé más fénytörésében feltett, hamleti kérdése azonban aktuálisabb mint valaha: lenni vagy nem lenni? Ez itt a kérdés. Szegény Barbie, szegény Ken, akik pedig csak játszani akartak.

"life is your creation"
PH21 Photography Gallery
2023. december 24. - 2024. január 6.