Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mit tegyen a megnyitó személy, ha már elhangzott a megszólítás megszokott és általános formulája, de már a tisztelt szó kimondásakor is tudta, hogy utána az első mondata nem szólhat majd másról, mint hogy a művész nem akart megnyitót. Sőt, mi több, kiállítást sem igazán akart, valójában a galériákról sem akar hallani, és a művészet mint olyan (vagyis a galériákban kiállításokon bemutatott, művészettörténészek által megnyitott művészet) sem érdekli. És ez egy komoly dilemma. Mert hát akármennyire furcsa is a helyzet, a megnyitó személy (akit a galériások ezért fizetnek) nem teheti meg, hogy nem nyit meg, nem mond semmit, sőt, még azt sem teheti meg, hogy tekervényes és semmitmondó mondatokkal kikússzon a feladat alól, mint egy kígyó. (Mikor tegnap tárgyaltunk, Orsi azt mondta, ha mégis muszáj lennie, akkor legyen a megnyitó maximum fél perc. Ez eddig annyi volt, és még szinte semmit sem mondtam.)

Apropó, kígyó. Nyíri Orsolya hatalmas képe olyan, mintha egyetlen kígyó kanyarogna benne. Nehéz megtalálni, honnan indul, van-e egyáltalán megragadható eredete, illetve hová jut el. Olyan az egész, mint egy hatalmas kavalkád, egy színes tapéta, amelynek azután egyes kinagyított elemei kerülnek át a kisebb képekre. Minél nagyobbak a jelenetek vagy motívumok, annál inkább emlékeztetnek kiszámíthatatlan erők által erre-arra tekert ornamensekre. De persze a kígyóban nem az ornamentikája a lényeges, hanem a tudás almájához fűződő viszonya. Vagy a mitológiai összefüggésrendszere. De itt valójában nincs is semmiféle kígyó, legfeljebb a sejtése jelenik meg egy-egy tekeredésben vagy egy kinyúló nyelvben. Talán azért alakulhat ki mégis kígyózó összbenyomás, mert olyan, mintha ennek a képnek valamennyi alakja egyetlen létező lenne; különböző formákba csavarodva egyetlen lény.

De lehet, hogy ez tévedés, és a látszat mégsem csal. Itt mindenki külön-külön létezik, egymástól tulajdonságaik szerint jól elkülöníthető szereplők, ördögök és emberek sora. Egy félbevágott házban laknak ezek az alakok, Tesz-Vesz város-szerűen, ahogy Orsolya is hangsúlyozta nekem tegnap. Volt számomra mindig valami félelmetes a Tesz-Vesz városban, és nem értettem, mi az, ami annyira nyugtalanító. (Talán, hogy ki volt mindig írva a szerző, Richard Scarry neve – scary, Scarry, de ez csak üres pszichologizálás, játék a szavakkal.) Ez most itt persze nem is annyira nyugtalanító; ha végignézünk a képen, olyan létezőket látunk, akik nagyon hasonlítanak egymásra. Ugyanazok a kellemes kínok gyötrik őket, miközben nem találnak egymásra a gondjaikkal. Egy kellemes kis különbejáratú pokol.

Különös, hogy mindenkinek egyszerre látunk bele az életébe, s egy festői panorámát kapunk az életről, vagy inkább a világról. Ez egy pannó, kicsit olyan, mint a huszadik század egyik leghíresebb regénye, Georges Perec: Az élet – használati utasítás című, 1978-ban megjelent könyve. A regény egy fiktív párizsi lakótömbről szól, amelyben a szerző a lakók életének eseményeit írja le, a történetek pedig folyamatosan és tekervényesen összefonódnak. A leírás rendszere olyan, mintha az író egy sakktáblán lólépésben akarná bejárni az összes mezőt, minden lakó életét. Leírja a szobákat, a lépcsőházat, elmeséli a történeteket, bemutat minden tárgyat, a helyiségekhez köthető valamennyi emléket. A végén aztán kiderül, hogy az egész könyv valójában egyetlen pillanatban játszódik.

Nyíri Orsolya festményének nincs egyetlen időpillanata. Nincsen benne jól követhető rendszer; sokkal több teret kap a káosz. A legnyugtalanítóbb talán az, hogy a játékosság és a horror egyszerre van benne jelen: az alakok taszítóak, ugyanakkor vonzóak is, tekeregnek, nyúlnak, mintha csápos modellek lennének. Nem valódi szörnyekről van szó, hanem inkább emberekről, akikbe belebújt a kisördög. Lehet persze, hogy valódi szörnyek, de jelen pillanatban valaki valamivel mégis távol tartja őket. A festészet történetében nem ismeretlen ez a jelenség: a káosz féken tartása lehet a festészet alapfunkciója is. De mit is beszélek? Mintha festészetről és történetről lenne szó, és nem is lehetne másról. Mintha egymásba játszanának a képek, előképekkel rendelkeznének, vagy irodalmi asszociációs mezőt hoznának létre. Holott persze miért is? Ez talán csak egy kívülálló művészettörténész eseti elképzelése. Talán itt kellene végződnie a megnyitónak, ha azt akarnám, hogy mégis nekem legyen igazam.

De nem. Mert valószínűleg nem az igazságról van itt szó, hanem arról, hogy az alkotással hogyan lehet rejtőzködve megmutatkozni. Ugyanis mi van akkor, ha egy terápiás önarcképről van szó, ahogy erről tegnap nekem Orsi beszélt? Azt mondaná, amit Karinthy, hogy nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek? Mi van akkor, ha a munkáival megfoghatatlan akar lenni, távol minden értelmezőtől és értelmezéstől? Nem hiszem, hogy így lenne. Vagyis hogy csak így lenne. Mert mégiscsak itt vannak a képek, erős szögekkel rögzítve a falakon. Ha pszichológus lennék, biztos gondolnék arra, hogy van némi nyers erő a rögzítésben, s hogy az alany semmiképpen nem tűri a keretezést. Adott esetben nem akarja, hogy egy kívülálló művészettörténész mondja meg, hogy hol áll. Ugyanakkor mégsem akar kimetsződni innen, a világban akar lenni. Titkot rak a falra, de aztán a másik falon leleplezi. Szövegeket kér be a barátaitól, mintha nem érne a neve, azután mégis ő dönti el, hogy mit fest rá a képre.

Két ellentétes erő van itt jelen, egyszerre talán. Lehet, hogy csak egyetlen mondatot kellett volna írnom, mert ebben önmagában is benne van minden: Nyíri Orsolya el akar tűnni a képben, miközben az egész világot akarja befesteni. Megmagyarázom, mire gondolok. Van egy kép a Facebookon róla, ott ül a saját festménye előtt, amit itt kicsiben megfestett a nagy képben, derűsen néz a kamerába, bordó ruha van rajta, és bordó fejkendő. Körülötte párnák, a padlón egy másik kép, olyan, mintha szőnyeg lenne. Nagyon keleti az egész, mintha csak azt várná az ember, hogy egy kígyó is ott tekeregjen valahol a képen, csak éppen nem látható. 

Nyíri Orsi mint egy tapétába, úgy olvad bele a képbe. Szerintem mindezen egy mindent képpel beterítő szándék látszik át: olyan képekkel beteríteni a világot, amelyeket senki nem akarna kitenni a falára. De azért legyen ez egy olyan beterített világ, ahol minden csupa szőnyeg. Ha nagyon el akarnám vetni a sulykot, azt mondanám, hogy Nyíri Orsolya egy szenvedélyes kárpitos szemével néz a világra – tulajdonképpen már meg is indokoltuk a falba vert nagyfejű szögeket. A házat kettémetszi, kibontja önmagából és bevonja festékhuzattal. Kitalált belső lényeket fest rá, magát metszi ketté, kibontja önmagát, majd betekeri. (Mintha a bőrt vonná be sűrű és színes tetoválással.) Ha azt mondom, bevon vagy behúz, akkor a szómágia vádja lesz majd rám olvasható. De nem baj, már rég beléptünk a képbe, és ezzel együtt kiléptünk a keretből. A festészetből, a galériából, a kiállításból, a megnyitóból.

A kiállítást megnyitom. Mégis.

Nyíri Orsolya: Az akarat erős, de a hús gyenge
2024. március 7. - április 10., Horizont Galéria
Kiállítás koncepció: Kovács Kristóf (Sajnos Gergely, helyszínelő)