Spiegelhalter Vivien megnyitóbeszéde.

Bánki Ákos nem mindig szereti a képeit – pontosabban ritkán elégedett maradéktalanul a végeredménnyel. Persze alkotó embernél ez egyáltalán nem rendkívüli jelenség, szinte már természetes. Mi, galériások legfeljebb csak kapkodjuk a fejünket, amikor egy lila képből egyszer csak vörös lesz. Éppen ezért kérem Önöket, jól jegyezzék meg a mögöttünk látható –  még – lila képet.

Amikor 2024-ben a K.A.S. Galériában bemutatásra került az Ujj-képek sorozat, volt egy festmény, amely erősen rögzült bennem. Később az is kiderült, hogy ez a bizonyos munka – amelyre cím híján nem tudok pontosan hivatkozni, de itt balról a negyedik – magához Bánkihoz is közel áll. Nem tudom, hogy ez a bizonytalan, szeretet és elutasítás között ingadozó belső viszony miként választja ki sajátját, ahogy azt sem, hogy egy kép miként választja a maga nézőjét, vagy válik két különböző ember számára ugyanúgy személyessé. Ezeket a kérdéseket aligha lehet pontosan megmagyarázni.

Mindenesetre a magam oldaláról, Schopenhauer egy hasonlata jutott eszembe, amelyet Nietzsche idéz fel korai művében:

„Miként a tomboló, határa sehol sincs tengeren üvöltve emel és süllyeszt hullámhegyeket, bízva gyönge járművében, megül ladikjában a hajós; éppoly nyugodtan ül a kínok világának közepén az egyes ember (…)”^[1]Ez a hasonlat nem csupán a lét törékenységéről szól, hanem arról a feszültségről is, amely a széthullás és a megtartás között keletkezik. Ezt érzem ezen a képen is. A felület számomra nem egyszerűen lüktet vagy áramlik, hanem kifejezetten egymásnak feszülő erők terepe: két eltérő energiájú mező csap össze benne, és a kép éppen ettől a belső harctól válik ennyire intenzívvé. Nem figurát látunk, hanem egy olyan képi rendet, amely ezt az ütközést mégis egyben tartja. A kép éppen ebből az ellenállásból, ebből a belső harcból nyeri el a szerkezetét.

Bánki Ákos festészetének egyik legnagyobb ereje éppen abban rejlik, hogy a totális absztrakció igénye mellett is képes a felületet elementáris érzelmi és anyagi feszültséggel telíteni. Képei nem ábrázolnak, hanem egyszerűen csak működnek: a gesztus, a szín és az anyag egymásnak feszüléséből hozzák létre saját festői valóságukat.

Nietzsche ezt a belső feszültséget A tragédia születésében Apollón és Dionüszosz kettősségével ragadja meg. Apollón a körülhatároltság, a rend, a képi összetartottság princípiuma; Dionüszosz pedig a mámor, a határvesztés, az eksztatikus túláradás ereje. Nem egymást kioltó ellentétről van szó, hanem olyan pólusokról, amelyek egymást feltételezik.

Miért hozom fel mindezt? Mert Bánki festészetében a dionüszoszi nem alkalmi utalás, hanem visszatérő belső alaphelyzet. Húszéves pályája során periodikusan tér vissza hozzá, mindig más festői hangsúllyal, de ugyanazzal a téttel: miként lehet megragadni és formát adni annak, ami eredendően túláradó, és ami benne legmélyebben feszül.

Ennek első meghatározó szakasza pedig a Dionüszosz álma című sorozat 2005 és 2008 közé tehető időszaka, ahol a felizzó anyagiság, a szín áttörő ereje és a csaknem mindent elborítani kész festői akarat válik hangsúlyossá. A dionüszoszi itt még nyers, elementáris és csaknem pusztító alakban van jelen: a szín nem pusztán kolorit, hanem véleményem szerint életizzás — az, amit Ákos maga gyakran egyszerűen csak „tüzeknek” nevez.

A következő fordulópont 2018-ban jelenik meg, a Dionüszosz-terápia krétaporos képein. Ekkor a színek radikálisan eltűnnek, a testesebb festéki jelenlét helyét fekete alapra rögzített fehér gesztusok veszik át, és a hangsúly egy visszafogottabb, sűrűbb, befelé fordulóbb festői állapotra helyeződik át.

2023-tól pedig megjelennek a telített, egyterű Ujj-képek, amelyek ezt a dionüszoszi vonulatot ismét új irányba mozdítják el. A festék itt sűrű, testi, reliefszerű közeggé válik; a felület egyszerre zárt és intenzív, miközben a kéz közvetlen nyoma végig jelen marad benne. Ez a periódus már nem a nyers kitörés tere, hanem egy tudatosabb, érettebb – ha úgy tetszik – festői jelenlétre utal, amelyben a korábbi „tüzek” nem alszanak ki, hanem koncentráltabb formában izzanak tovább.

És most itt vagyunk az Attactus című tárlaton. Az itt látható alkotások a korábban már említett Ujj-képek sorozat anyagából válogatnak, amely azóta új festményekkel egészült ki. Az attactus latin szó, jelentése: érintés. Maga az érintés, mint fizikai gesztus elsőre talán lágy, felületi cselekvésnek tűnhet. És érthető is, hogy ez a szó első hallásra távolinak hat ezeknek az intenzív képeknek a közegében. Pedig valójában nagyon is pontos.

Bánki festészete erősen a gesztusra épül, mégis inkább gesztusalapú festészetként írható le, mivel a mozdulat nála gyakran egy záró, kompozíciós szerepű, egyterű fedőréteg mögé húzódik vissza. A képfelület így nemcsak feltár, hanem el is rejt: a dionüszoszi a belső feszültségek kiáradásaként, az apollóni pedig azok lezárásaként és képpé szervezéseként működik.

Az Attactus ott mozdul el az Ujj-képekhez képest, hogy ami korábban többnyire a rétegek mögött maradt, itt a felszínen kezd beszélni. Nem a mélyben munkáló gesztus kerül előtérbe, hanem az, ami megmarad belőle: a kaparások, a sebek, a kéz nyomai, az anyagba írt érintés maradványai. Az érintés itt nem pusztán technikai mozzanat, hanem kontaktus, a test és az anyag közvetlen találkozása. 

Talán ismerős ez a tapasztalat a hétköznapokból is. Gondoljunk csak a nagyszüleinkre, szüleinkre, akik az aránylag kész ház udvarán, frissen öntött betonba helyezték tenyerüket. Ami akkor játékos gesztus volt, most, életük letűntekor egészen más jelentéssel bír: nyomokká, az élet megrendítően egyszerű bizonyítékaivá váltak.

Valami hasonló történik itt is. Az Attactus nem a rejtettséget akarja feltárni, és nem titkokat akar megosztani. Az alkotás és alkotója közötti néma paktum örök és személyes, csak rájuk tartozik. Számunkra, befogadókként, legfeljebb a felszínen őrzött érintés nyoma válhat elérhetővé: az a rögzített jelenlét, amely továbbvisz valamit abból, aki létrehozta. Az Attactus többletjelentést kínál, és mindenekelőtt az örökségről szól: arról, hogy az alkotó miként maradhat fenn akkor is, amikor maga a mozdulat már régen véget ért. Nietzsche szavaival zárva a gondolatot:

„A művészet megmenti őt, s a művészet által megmenti őt az életnek – az élet.”^[2]

Bánki Ákos: Attactus 

Újlipótvárosi Klub-Galéria

2026.03.17.

^{[1]Nietzsche, Friedrich. A tragédia születése. Fordította: Kertész Imre. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986,28.o. idézi: Schopenhauer, Arthur: A világ, mint akarat és képzet.}

^{[2] Nietzsche, Friedrich. A tragédia születése. Fordította: Kertész Imre. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986,66.o.}