Miklósvölgyi Zsolt szövege Góth Martin egyéni kiállításához.

Góth Martin legújabb egyéni kiállítása a látás, a megismerés és a festészet sebészeti precizitással egymásba illesztett struktúrái között teremt intenzív párbeszédet. E gondosan kidolgozott művek sorozatában ugyanakkor a metafizika nem csupán elvont filozófiai tárgyként, hanem performatív aktusként jelenik meg; olyan dramatizált képi világok esztétikai színreviteleként, amelyben a hétköznapi valóság megszokott elemei másvilági sejtésekkel és liminális élményekkel keverednek össze.
 Mindezt Góth itt látható festményei úgy valósítják meg, hogy az élettelennek tűnő tárgyakat eleven szereplőkként, a képi teret pedig mozgalmas látványszínpadként kezelik. 

Ezeken a műveken az éles kontúrokkal megformált, robotkarokat idéző ‘hard edge’ idomok voltaképp az azokat létrehozó ceruza, szike és vágópenge allegórikus meghosszabbításainak is tekinthetőek. Góth újabb képeinek kompozícióit immáron nem a pixelvalóság raszterhálózatai, hanem sokkal inkább a “pittura metafisica”, elsősorban Giorgio de Chirico és Carlo Carrà vizuális nyelvezete, Dalí álomszerű logikája és Munch expresszív elszigeteltsége határozza meg, miközben e hűvösen letisztult felületek mégis ezer szállal kapcsolódnak kortárs vizuális kultúráink abszurd valóságaihoz.
A 21. századi poszt-digitális kultúra ikonográfiai vizsgálata tehát e kiállítás keretében már nem csupán az egyes képmezőket tagoló rácsszerkezeteken belül zajlanak, de a képek gyakran ki is lépnek saját szigorú értelemben vett síkszerűségkükből, saját látványvilágukból származó motívumok háromdimenziós installatív elemeivel egészülnek ki, vagyis folytonosan kommunikálnak a kiállítótérrel, egy másik kép részletével, önmagukkal és egymással.
De mindezt úgyis mondhatnánk, hogy folytonosan cikázó, staccato-szerű mozgást végeznek, akárcsak azok az ide-oda pattogó, a folytonosan ugráló, vándormozgásra késztetett képnéző tekintetét allegorizáló sportlabdák is, amelyek e képeken gyakorlatilag a testnélküli szem tárgyiasult megfelelői.

És mint ilyenek, gyakran szakadnak ki az egyik kép teréből, hogy azután egy másikban, mondjuk vízparti lemenő nap aranyhídjaként egymásba fűzve, vagy éppen a kiállítótér falának másik pontjára szökött, magányos pöttyöslabdaként köszönjenek vissza. 
E képeken mégsem a lélek metafizikája vagy a tudattalan mélyanalízise, sokkal inkább egy kibernetikus szuperegó által mozgatott, végsősoron embernélküli mechanikus világkép rajzolódik ki, amelyben testek nélküli szervek és szervek nélküli, gépszerű testek mint diagrammatikus ábrák, erő- és irányvektorok jelennek meg. Mindezek gondolati alapjait a koramodernitás gondolati tradíciójában, elsősorban Leibniz filozófiájában vagy éppen Descartes “Az ember tana” című művében találhatjuk meg, hiszen az utóbbiban a szem, az agy és a tobozmirigy gépiesen egymásba kapcsolódó rendszerén keresztül egy olyan világfelfogás következik, amely a valóság techno-tudományos megismerhetőségének modernista paradigmáját alapozza meg.


Ezzel együtt a kiállítás egészén végigvonul a „mechanikus színház” gondolata; egy olyan színpadé, ahol nincs emberi szereplő, csupán a tárgyak és gesztusok kimért, rideg, labirintális összefüggésekben bolyongó jelen- és távoléte. A pattogó labda, a felfüggesztett mozdulat, az észlelés megfagyott pillanata – ezek mind olyan vizuális szintaxisba rendeződnek Góth Martin festményein, amelyek a Bauhaus, így például Oskar Schlemmer színpadi kísérleteit és az olasz metafizikus festészetet álomszerű architektúráit idézik. A nosztalgia ezért e képeken nem csupán privát érzet, hanem egy utópisztikus világkép felépítésében szerepet játszó kollektív érzelmi állapot.
Góth legújabb képei ezért is vezetnek bennünket újra és újra vissza a látás és a megértés között tátongó ismeretelméleti „féreglyukakba”, az érzéki tapasztalás egy merőben újnak tűnő, mégis eszmetörténetileg mélyen a modernitásban gyökerező látásrendszerébe – oda, ahol az észlelés egyszerre a megismerés eszköze és csapdája, a festészet pedig maga a színpad, ahol e dráma lejátszódik.

Góth Martin: Lassan festett drámai metafizika
Magyar Fotográfiai Egyesület, Budapest, Belgrád rakpart 17., 5. emelet.
2025. május 7. – május 19.
Fotók: Biró Dávid