Nemes Z. Márió megnyitóbeszéde Keresztesi Botond 'House of Pain' című kiállításán.

Már a nyolcvanas évek végén elkárhoztam, amikor a szüleim megvették a COMMODORE 64 8-bites architektúrára épülő mikroszámítógépet, melyhez egy Datasette kazettás digitális magnó kapcsolódott. A magnó elektronikus zaja olyan volt, mint a Lemarchand-doboz zenéje a Hellraiserben, amikor a játék betöltése a cenobiták által elhozott kínörömmel keveredett el. A szocializmusból a virtualitásba, egyik megvalósult utópiából a másikba, miközben a valóságvesztés élvezete minden valóságnál radikálisabb. „A science-fiction valójában sehol sincs többé, és mindenütt jelen van, a modellek körforgásában, itt és most, egyenesen a minket körülvevő szimuláció axiómarendszerében. Nyers állapotban előtörhet egyszerűen az üzemszerű világ tehetetlensége révén, mihelyt egy rendszer eléri saját határait és telítődik.”[1] A joy-stick kifejezés fallikus banalitása a kiborgok kisdobosok autoszexualitására utal, akik Lenin piramiskriptájában egy bossfight keretében tanultak meg élvezni. Kitárult a világ? Vagy csak az egyik mesterséges intelligencia győzte le a másikat? Még mielőtt felnevelt volna az analóg materializmus máris elcsábított a digitális kapitalizmus? Egy joystickkel? Megkérdeztem Botit, hogy emlékszik-e a szocializmusra? Azt mondta, hogy csak Ceaușescu halálára emlékszik, amit bossfightnak nem neveznék, inkább egy mesterséges emléknek, amit a generációt kódoló AI (a Skynet) ültetett belé.

Amire emlékszik, az az amnézia. Ez pedig egy paradoxon, hiszen hogyan emlékeznénk arra, amire nem emlékezünk. Az üres helyre a tiszta jelben. El vagyok veszve, és csak tehetetlenül bámulom magamat a Google Mapsen, mint a jelemet az oviban. Azonosulni nem tudok vele, csak abban reménykedek, hogy anyukám még felismeri. (De neki amúgy mi a jele? És miért van mindenkinek jele?) Szerencsére a House of Pain segít, a kín háza a generációs tudattalan, az age-gettó archívuma, ahol a jeleinkkel játszunk, mint a joystickkel. Minden valaha teremtett egyidejű jelenléte maga a pokol, mondják a középkori teológusok, ebben az értelemben az adatbáziskultúra egyfajta digitális alvilág. Ugyanakkor a démonok segítenek emlékezni, mert retrofuturista módon gyárthatóvá teszik a kollektív és privát memóriát. Az analóg élet üressége után Labubu és Pazuzu kreatív kárhozatot ígér. „Bill Gates nem Zeusz, hanem Kharón, aki az elektronikus Styx-ön keresztül visz minket a virtualitásba.”[2] A technológiai médiumok szövedéke „elektronikus Styxként” vezet a virtuális alvilágba, miközben a kísértetektől megszállt és magatehetetlen szubjektum egy halál közeli állapotban sodródik a sötét megvilágosodás felé. Az „elektronikus Styx” egyre gyorsul és mobilizálja önmagát, mely folyamat motorja a megszállt individuumok technológiai halálvágya, vagyis az alvilági folyó nem valami „külső” gépparkot szimbolizál, hanem a tetszhalott szubjektumok belső önfelszámolódásából keletkező lidérces energetikát jeleníti meg, amelybe a nekrokapitalista technotársadalom beleomlik. Boti, te zombi vagy? Attól tartok nem, Márió, de néha félek, hogy úgy festek a joystickkel, ahogy a Robotzsaru emlékezik. Alex Murphy memóriájában pedig elválaszthatatlan egymástól a kód és a libidó, hiszen a rendet egyszerre kell fenntartani az OCP társaság gazdasági érdekei és egy elvesztett család miatt gyászmunkából fakadóan. Jé, Boti, a Robotzsaru akkor készült, amikor te születtél! Igen, és jobban is emlékszem rá, mint Ceaușescura, vagy lehet hogy épp ugyanúgy. Korunk festőrobotjai ki vannak szolgáltatva a digitális kultúra programkódjainak, gazdasági a és kulturális algoritmusainak, de talán lehetséges átírni a kódot, ha feldugunk a hardwerbe egy pszichedelikus buttplugot. A glitsch segít letérni a pályáról, de így se megyünk le a térképről. Legyünk hálásak Labubu-Pazuzunak, hogy a poklot legalább benépesíthetjük. Magunkkal vagy magunk másaival, ahogy a kiborg kisdobosok önmagukat klónozzák a joy-stickkel, mert a kisdobos hűséges gyermeke a magyar hazának, és úgy él, hogy méltó legyen az úttörők vörös nyakkendőjére. Mennyire privát a digitális pokol? 

A Robotzsaru-tapasztalatból kiindulva a kérdés értelmetlen. Amnéziám szabadság és kárhozat, mely szintetikussá teszi intimitásomat. Boti triptichonja túlvilági archívum, ahová az elektronikus Styxon keresztül utazva érkeztem, miután kivégeztek a Mortal Kombatban. Digitális szerveim az égő kádárkocka körül szanaszét, akár egy túl jól megfestett, túl szar CGI. „A digitális tér egy technikai tér, amelynek egyfelől a világot szimbolikus rendszerként kell megtapasztalhatóvá tennie, másfelől a világot el is kell távolítania. Mint minden technikai tér, egyszerre valóság és Orkusz. Cseppfolyósítja a testet, elválasztja a lélektől. Egy pszükhopomposz, a lelkek kísérője, és mint ilyen, a halhatatlanság ígéretével nyújt vigaszt a mulandóságra és a test elvesztésére.”[3] A digitális lélekkísérőknek vagy démonoknak ritkán van emberi arca. Ufó-maszkokká vagy biedermeier brossokká morfolódnak, ahogy fenyegető idegenségük sex-shop-giccsé változik a kibernetikus pokolban. Szellemirtóként pásztázom a Bosch-parafrázisokat, de a triptichon technikai terében elcsábítanak a cseppfolyós kopjafák. Ebben a perspektíva nélküli alvilágban úgy nyílik fel a festmény, mint egy desktop és csak rá kell kattintani az ikonokra, hogy elmeséljék vagy elhallgassák történetüket. Most jobbra-balra, vagy lefelé-felfelé kell olvasnom? A kopjafák és ornamentális dzsinnfaszok a vertikalitást hangsúlyozzák, csúszkálhatunk rajtuk a tiszta jelekre élvezve, hiszen mindannyian a joystick rokonai. De akkor, Boti, te most erdélyi vagy? Nem tudom, nem emlékszem, de a kopjafák lehetnek földönkívüliek is. Meg egyáltalán – miért van annyi libidó a pokolban? Lehet, hogy ez egy másik éden? A triptichon egyes darabjai a lélek útjának különböző virtuális fázisait ábrázolják? Vagy a paradicsom csupán a pokol szimulációja és fordítva? És amikor a teletabik a réten ciripelnek, az épp olyan borzalmas, mint a Duchamp-piszoárjában végrehajtott fatality? FINISH HIM! Az elektronikus Styx egy Möbius-szalag, amiben vég és kezdet egymásba loopolódik, hogy a halhatatlanság ígéretével vigaszt nyújtson a mulandóságra és test elvesztésére. De akkor Boti, most neked nincs tested? Nem tudom, Márió, neked van?

Keresztesi Botond: House of Pain
Művház, Budapest
2025. szeptember 12. – október 28.
Fotók: Ránki Dániel

^{[1] Jean Baudrillard: Szimulákrumok és science-fiction, ford. Moldvay Tamás (megjelenés előtt)} 

^{[2] Arthur Kroker-Michael A. Weinstein: Data Trash – The Theory of Digital Class, New World Perspectives, Montreal, 1994, 13.}

^{[3] Martin Burckhardt – Dirk Höfer: Minden és semmi – A digitális világpusztítás feltárulása, ford. Lénárt Tamás, Atlantisz Kiadó, Budapest, 2018, 81.}