Amikor az utasok már leszállásra készülődnek a vagon peronján, Gyergyószentmiklós előtt még feltűnik a ditrói templom neogótikus, kettős tornya, majd hamarosan a fenyők borította Szármány hegy, s az alatta meghúzódó Gyergyószárhegy önmagában is festői vidéke. A pártázatos reneszánsz várfal és az impozáns kapuépítmény a gyermek Bethlen Gábor neveltetésének helyszínét idézi, miközben a település román elnevezésében – Lăzarea – a birtokos Lázár család neve rögzült. A várat és a fölötte magasodó ferences kolostor tömbjét elfutó képekként, filmszerűen érzékeljük a vonatablak keretében, legfeljebb egy-egy gyorsan elkattintott fotó állíthatja meg a mozgást, s fixálhatja a panorámát. Az 1974-ben induló művésztelep páratlan történelmi és természeti környezetben született meg, s az elmúlt ötven esztendőben ott megfordult sok száz alkotó életrajzában mindig hangsúlyos adat a részvétel dátuma.

Az egyéni életpályák kapcsolódásai, átmetszései, újabb és újabb meghívottak felbukkanása, közreműködése olyan csomópontokat jelöl ki, amelyeket valóban célszerűnek látszott a közeli Csíkkarcfalván született Barabási Albert-László hálózatkutató látványos struktúrájával leírni.  Ahogy egy fénykép, ez is csupán egyetlen, bár hosszúra nyúlt pillanatot merevít ki, hiszen akár történetmondással, akár a műtárgyak keltette asszociációs mező néhány elemének elősorolásával mi magunk is vastagabb vagy vékonyabb szálakkal egészíthetjük ki a rendszert, amely gyors vizuális benyomásként a vírusterjedés térgrafikonjára, energiakisülések, esetleg agyi ideggócok működésére emlékeztethetnek. Ilyenformán közös kiállítási együttlétünkkel, beszélgetéseinkkel csupán ennek a bonyolultnak tűnő, ám a részletes eseményláncolat szempontjából mégiscsak leegyszerűsített modellnek, vagy inkább élő organizmusnak a néhány vonással történő gazdagítására törekedhetünk. A múlt héten nyílt meg például Sánta Csaba szovátai szobrász kiállítása Székelyudvarhelyen, ahol az itt bemutatott Legelő (2024) című munkájának egyik korábbi változata szerepel. A Műcsarnokban pedig pár hét múlva látogatható lesz az Experimentum, a Nagy Pál és tanítványai munkásságát feldolgozó tárlat, amelyben a marosvásárhelyi képzőművészeti líceum inspiratív művész-tanára, illetve Elekes Károly és Ütő Gusztáv jelenléte köti majd össze a két színteret. Az 1990-es évek pangása után a művésztelep újraélesztésében, nemzetközivé szélesítésében kulcsszerepe volt többek között Siklodi Zsolt és Ferencz Zoltán mellett Erős Istvánnak, aki – sodorjunk ismét egy finom életrajzi szálat – ugyancsak Csíkkarcfalván született. 

A szervezők szerencsére nem vállalkoztak arra a lehetetlenségre, hogy az elmúlt fél évszázad összes művészének ottani munkáiból, az egyrészt lehetőségként, másrészt nyomasztó súlyként rájuk nehezedő több ezres gyűjteményből válogassanak, hanem az alapító elődök, Márton Árpád és Gaál András, a nagybányai szellemiséget közvetítő Aurel Ciupe és Balla József, azaz néhány 1970-es évekbeli mű tisztelgő prezentálása után a jelenre, a jelenidőre koncentráltak. Baász Imre 1976-os linómetszete (Harangszó, 1976) térben Sepsiszentgyörgyre, időben pedig az 1990-es évekbe lendít át minket, ahol az általa kezdeményezett Medium-kiállításokat és a Szent Anna-tavi performansz-napokat Ütő Gusztáv folytatta. (Máris két újabb térháló képződhet, újabb „bogáncsok” kapaszkodhatnak össze a nagybányai művésztelep, illetve a Medium és az AnnArt rendezvények művészlistáiból.) A bevezető fotón Kulcsár Béla 1975-ben faragott szobra, A szárhegyi szfinx (1975) éppúgy jelképes alkotás, mint a Szent Antal-kápolnát spirituális fénybe vonó zárókép, Ferencz Zoltán printje (Sinus, 2023). A kiállított művek többsége szemmel láthatóan a természetes/természeti anyagokból készült. Az „ősi” erdélyi fafeldolgozás evidenciaként adódik, amelyet jól dokumentál többek között Éltes Barna alig megmunkált, szinte az eredeti helyére visszakívánkozó fenyőtörzse (Hajlék, 2024) és Berze Imre áttört, majdnem-geometrikus Guruló formája (2012). A koreai Kim Woon-Young „felborzolt” felületű tömbje (S 12714, 2012) a helyi materiális adottságokat a távol-keleti, szemlélődő filozófiával hozta szintézisbe. Kicsit tágítva a spektrumot egy láthatatlan átkötésre is utalhatunk: Kusztos Endre (Gyökerek, 1974) antropomorf gyökérrajzainak távoli rokonai a fiatal Ionel Mihai Stabil Sturdy (2018) emberi sövényfonatai, amelyeknek művészettörténeti párhuzamai a művészteleppel semmiféle kapcsolatban nem álló, matuzsálemi kort megélt Napoleon Tiron gólem- és óriás-figurái.

A természeti környezet mint ihletforrás egyfelől – ahogy a fentiekben tapasztaltuk – nyers, rusztikus, kézműves anyaghasználatot, másfelől pedig panteisztikus-spirituális magatartásformákat hív elő (Pokorny Attila: Tükör, 2013). Megjelenik azonban a hétköznapi valóságra történő közvetlen reagálás, az archaikus vidék és az emberlakta élettér ütköztetése, amelyet többnyire ironikus megközelítés jellemez. Találó megoldás Zakariás István nap- és holdszimbólumokkal ellátott, rovásírásos, hegesztett vaskapuja, a Bukta Imre szellemiségével rokon Szárhegyi művészbejáró (2024). Ide tartozik a norvég Gisle Harr hulladékfából barkácsolt falumakettje (Transylvania in My Heart, 2013) trükkös, két irányból nézhető, sztereó magyar/román trikolórral, vagy Pető Hunor nemzetkarakterológiai utalást hordozó porcelán nippjei (Romulus és Remus, 2019). Hangulati lezárásként kínálkozik Stark István szó szerint váratlanul felvillanó figyelmeztetése, A medve nem játék! (2021). Szőjük tovább a gondolatot: a medve nem játék, a művészet nem medve, de a medve és a játék lehet művészet.


Szárhegy 50 – Kortárs anzix
Műcsarnok, Budapest
2025. március 7. - április 27.
A kiállítás kurátora: FAZAKAS Réka
A kiállítás szervezői: ERŐS István; FERENCZ S. Apor, FERENCZ Zoltán, SZIGETI G. Csongor, ZAKARIÁS István