Hornyik Sándor megnyitóbeszéde Szűcs Attila 'Complementary Love' című kiállításán.

Szűcs Attila kiállítása a Complementary Love, avagy a Komplementer szerelem címet kapta, miközben tudjuk jól, hogy a festészetben nem annyira az érzelmek, mint inkább a színek szoktak komplementerek lenni. Ám a fizikában, pontosabban a kvantumfizikában is létezik a komplementaritás fogalma, sőt elve, ami hellyel-közzel Nobel-díjat is ért, úgy nagyjából száz éve. Niels Bohr elmélete szerint a valóság atomi, illetőleg részecskeszerű, avagy diszkrét, kvantált természete és hullámszerű értelmezése és leírása valójában nem mond ellent egymásnak, hanem kiegészíti egymást, tehát komplementer, vagyis a fény és az elektronsugár értelmezhető hullámként és részecskék sokaságaként is.

No de mit mond mindez a festészetről? 

A megfogható, anyagi jellegű festék, a pigmentek és a kötőanyag számunkra elsősorban fényként, elektromágneses hullámként érzékelhető, pontosabban a látásunk, a szemünk, az idegrendszerünk, az agyunk ekként fogja fel. Viszont, ha megfogjuk és megtapintjuk, akkor érezzük a festék anyagi, materiális valóságát is, illetve az idegrendszerünk és az agyunk ekként tálalja a tapintás ingereit az elménk számára. 

Fizikai és kvantumfizikai értelemben azonban valami vagy részecske, azaz diszkrét, tömör és „megfogható”, vagy pedig hullám; a hullámok interferálnak egymással, a részecskék meg nem, azok inkább ütköznek. Bohr nagy ötlete szerint itt azonban még sincs feloldhatatlan ellentmondás, mert mindez csupán attól függ, hogy hogyan, milyen eszközökkel vizsgáljuk a valóságot. A fény ugyanis értelmezhető hullámként és korpuszkulaként is kísérleti körülmények között: interferencia ábrákat produkál, de a színképek tanúsága szerint diszkrét energiájú fotonokból épül fel.

A festmény számunkra, nézők számára mégis lényegében kép, amelyet színes fény, elektromágneses hullám formájában fogadunk be. De vajon mi a helyzet a kiállítás címében szereplő szerelemmel? Miként érzékeli, dolgozza fel és hozza azt létre az elménk és az agyunk?

Van egy Komplementer szerelem című kép is a kiállításon, két fiatal csókja egy különös, absztrakt térben. Ez a festői tér amúgy maga is komplementer, hiszen komplementer színek alkotják, melyek távolról kioltják egymást, a zöldes és a rózsaszínes-pirosas tónusokból ugyanis szürke lesz, pontosabban a szemünkben lévő csapok és az elménk akként érzékelik. A pár mögött a tér maga is szürke, de a pigmentek szintjén szürke, és nagyon különleges, ami első pillantásra nem is annyira tűnik fel. Mintha egy sötét reflektor világítaná meg a szerelmeseket, vagy mintha éppen beszippantaná őket a sötétség, ha tetszik egy apró fekete lyuk. A fekete lyukak régóta inspirálják a kozmológusokat, gondoljanak csak Stephen Hawkingra, vagy újabban a Nobel-díjas Kip Thorne-ra, aki az Interstellar, magyarul a Csillagok között című Christopher Nolan film tudományos tanácsadója volt,[1] és neki köszönhetjük a filmben felbukkanó „élethű” Gargantuát, amely be is szippantja a film főhősét, aki azonban ott nem bomlik elemeire, hanem egy fura dimenziókapuban találja magát.

A fekete lyukak mostanság éppen megerősíteni látszanak egy olyan elméletet, amely Szűcs Attila világképében is meghatározó szerepet játszik. Úgy szoktak hivatkozni rá, hogy a kozmológia holografikus elve, illetőleg a kozmosz holografikus modellje. Nagyon egyszerűen arról van szó, hogy a fekete lyukak kétdimenziós eseményhorizontjának informatikai entrópia-értelmezése nem zárja ki annak lehetőségét, hogy mi, emberek egy a hologramokhoz hasonló illúzióként érzékeljük az egész univerzumot, ami valójában csak egy kétdimenziós interferencia-ábra kivetülése. Egyesek szerint a kivetülés jelenségére utal az eseményhorizontok Hawking-sugárzása, amely meglepő módon „elhagyja” az amúgy mindent elnyelő fekete lyukakat.

A holografikus illúzió kulcsa most itt persze az, hogy mi érzékeljük az univerzumot térbeli, illetve téridőbeli entitásként, éppúgy mi tesszük ezt, ahogy mi látjuk a festményeket is színes képeknek. A valóságban, a tőlünk független valóságban ugyanis nem léteznek színek, azokat csak az emberi látás apparátusa, szemünk, agyunk és elménk generálja. Éppúgy, ahogy a szeretet, illetve a szerelem érzését is... Vagy még se így áll a dolog?

Mert akkor mi is a helyzet a vallásokkal, különösen az európai panteizmussal és a pánpszichizmussal, az ázsiai buddhizmussal, vagy éppen az amerikai animizmussal, amelyek gondolatokat, érzéseket, identitást, tudatosságot tulajdonítanak a növényeknek, az állatoknak és a természeti jelenségeknek is. Mindennek létezik ráadásul egy „komoly”, tudományos, fizikai és kozmológiai megfelelője is, ami talán nem független attól sem, hogy az egyik leghíresebb múlt századi kvantumfizikus, David Bohm egy hindu filozófussal, Dzsiddu Krishnamurtival folytatott hosszú és termékeny párbeszédet a valóság valódi természetéről.

A hinduizmus tanítása szerint az általunk érzékelt valóság csupán illúzió, látszat, Májá fátyla, a lényeget, az erőket, az energiákat ugyanis nem látjuk. Bohm szerint ugyanez a helyzet adja a kvantumfizikai alapokra helyezett valóság problematikáját is. A fizikai és kvantumfizikai szempontból is koherens valóság ugyanis valójában még sokkal koherensebb, mint gondolnánk vagy képzelnénk. Bohm úgy gondolja, hogy a tőlünk független valóságban nincsnek tárgyak, de nincsenek részecskék és nincsenek hullámok se, hanem valami más van, amit mi igazából nem is tudunk érzékelni. Ezt a mélyebb valóságot nevezi ő „implicit rend”-nek, ami egy olyan pándimenzionális struktúra, amelyből – ha éppen megfigyeljük – kibomlik (unfolding) a látható és érzékelhető valóság.[2]

A Komplementer szerelem kiállítás nyitó képe két „valódi” hullám interferenciája, két klasszikus toposz alkot ugyanis egy diffúz látványt: egy függöny és egy hajzuhatag, mindkettő sztereotip jelenség, de megunhatatlan is egyben. A függöny Norman Bryson, Schopenhauer, Vermeer és Plinius, avagy Zeuxis és Parhasios festőversenye óta a festészet és az illuzionizmus allegóriája,[3] amihez a kiállítás által is megidézett figurák, Ingmar Bergman és David Lynch csak újabb jelentésrétegeket adnak, gondoljanak csak a Suttogások és sikolyokra, a Twin Peaksre, vagy a Mulholland Drive-ra. A hajzuhatag maga is allegória, de ambivalens, hiszen egyrészt a szépség klasszikus szimbóluma Vénusz lebegő hajfürtjei óta, másrészt Julia Kristeva óta a lefolyóból kikapart haj undorító jelentéstartománya is legitim része világképünknek, ahol testünk lehullott, gusztustalan részei halandóságunkra emlékeztetnek.[4] És Bohm holografikus modellje, meg Krishnamurti hindu fátyla csak újabb, komplex, ismeretelméleti rétegekkel gazdagítja e két hullámzó entitás, a függöny és a haj interferenciáját.

Szűcs Attila képei mintha éppen e fátyol, illetve e fátylak létezésének következményeit vizsgálnák a festészet eszközeivel.

Tudjuk, hogy a festmény festett vászon...

Tudjuk, hogy a filmeket valaki leforgatja...

Tudjuk, hogy mi magunk nemcsak a festményekről és a filmekről, de az azokat készítő művészekről is képet alkotunk...

De ezek a képek vajon mennyire valóságosak, mennyire koherensek? Nézzük meg például Bergman Szűcs által festett portréját: kísérteties, méghozzá a freudi értelemben: Bergman is, meg nem is... Portré is, meg nem is az... Kép is, de több is annál: teste van, festői, pasztózus anyagisága, mely kilép a két dimenzióból, széttöri az illúziót. De vajon milyen mértékben?

Ha az Univerzum maga számunkra csupán illúzióként létezik, akkor mi a helyzet az illúzióról alkotott illúziókkal? Vajon egyszer, nagyon régen Platón a barlanghasonlattal tényleg rátapintott valami nagyon lényegesre? Igen is, meg nem is... Platón ugyanis a művészeket vádolta illúziók gyártásával, a filozófusokban és a tudósokban nagyon is hitt. Ma, a teóriafikció és a posztfaktualitás korszakában kicsit már más a helyzet: végre tudjuk, hogy amit tudunk, azt mi magunk kreáljuk.

És ne legyenek illúzióik – hogy egy kedves és nemrég elhunyt tanárom kedvenc kifejezését is játékba hozzam –, szóval ne legyenek illúzióik: nemcsak az esztétika és a filozófia teóriafikcó, hanem a kozmológia és a fizika egy része is az, az oly sokaknak oly kedves 11-dimenziós húrelmélet mindenképpen. Sőt az elmefilozófia és a neuroscience is az, hiszen mindmáig nincs olyan koherens és ellentmondásmentes elmélet, amely magyarázatot adna a legkomolyabb problémára, az emberi öntudat létezésére, amely nem vezethető le fizikai, kémiai és biológiai folyamatokból.

Erről, illetve minderről is szól a Komplementer szerelem, ahol kozmikus, avagy csillagászati és részecskefizikai háttér, csillagos egek és hullámzó felületek előtt jelennek meg számunkra jól ismert, de egyre inkább széteső, dezintegrálódó vizuális toposzok, melyek azonban továbbra is meghatározzák életünket: a szerelem, a szórakozás, a fenséges, a titokzatos, a férfi és a nő...

És még ha a művészet, sőt még a valóság is csupán illúzió, ki mondja azt, hogy ne élvezzük, amíg még lehet...

A kiállítást ezennel megnyitom!

Szűcs Attila: Complementary Love
Deák Erika Galéria, Budapest
2025. december 4. – 2026. január 30.

Elhangzott: 2025. december 3-án

^{[1] Kip Thorne: Az Interstellar és a tudomány. Európa, Budapest, 2015.}

^{[2] David Bohm: Wholeness and the Implicate Order. Routledge, London, 1980.}

^{[3] Norman Bryson: Vision and Painting. The Logic of the Gaze. Yale University Press, New Haven, 1983.}

^{[4] Julia Kristeva: Powers of Horror. An Essay on Abjection. Columbia University Press, 1980.}