Fehér Renátó beszéde a "Rövid ideig lehetségesnek tűnt – A NA-NE Galéria archívuma" című kiállítás megnyitóján.

1990. június 24-én, vasárnap két nyolcaddöntőt rendeztek az olaszországi labdarúgó világbajnokságon. A késő délutáni halovány csúcsrangadón Argentína 1-0-ra legyőzte Brazíliát, az esti meccsen pedig egy NSZK nevű ország Hollandiát verte 2-1-re. A két aznapi győztes végül a világbajnoki döntőben találkozott. A slágerlistákat Zoltán Erika és persze a Roxette vezette. Azokban a napokban mutatták be Mészáros Márta Napló-trilógiájának harmadik részét a magyar mozikban, de a jegypénztáraknál John Travolta családi vígjátéka, a Nicsak, ki beszél! döntött bevételi rekordokat. Az ötöslottó nyerőszámai a 16, a 25, a 38, a 78 és a 83 voltak, írta egy Népszabadság nevű korabeli napilap másnapi száma.

Ezekkel a díszletekkel is elmesélhető lenne az a nyári vasárnap, amikor a Lónyay (azelőtt Szamuely) utcában, egy korábbi ÁFÉSZ-helyiségben megnyílt a NA-NE Galéria. De múlt csak abból lesz, amit valóban el is mesélünk. Hogy mit és hogyan mesélünk el, az viszont már választás, válogatás, szerkesztés kérdése. Tehát értelmezés. Ami azóta történt, mondja Petri. A jelen írja ekként a múltat. S még ha vannak is a múltnak tényei vagy adatai (dátumok, koordináták, gólszerzők és lottószámok), a múlt nem mozdulatlan. A múlt: torzó; a múlt: hagyomány; a múlt: anyaghiány; a múlt: csatatér; a múlt: romkatalógus; a múlt: inspiráció.

De kivel nézünk szembe a múlt mélységes mély kútjában? Ha a múlt kútja nem száradt ki, akkor nem a múlttal, nem a saját egykori múltunkkal, hanem mai önmagunkkal nézünk szembe. Tanulságos belátás. Ezt a tanulságot pedig már nem az egykori szemtanúktól, hanem az utószülöttektől tanulhatjuk meg. Immár ők beszélnek, ők is elbeszélik közös múltunkat, korlátozott hozzáférésükből adódó óvatosságuk és bizonytalanságuk biztos tudatában. Be kellene iratkozni abba az iskolába, ahol ők tanítanak. Hiszen a rendszerváltás illúzióinak, a kilencvenes évek önveszélyesen gyanútlan értelmiségi könnyedségének, és az ezredforduló inspiráló kiszámíthatatlanságának is brutálisan leáldozott mára. Tudjuk, hol élünk. Mi már ebbe nőttünk bele, és ami a hangunkat mutálta, az nem koravénség, nem cinizmus és már nem irónia. Akkor micsoda? A tisztánlátás vágya, felelőssége és indulata, mormolom ide a magam nevében.

A korszakunk nagy írója, Olga Tokarczuk azt mondja, hogy történelmi regény nem is létezik, mivel annak gyökerei mindig az író jelenében rejlenek, így pedig nem lehetséges önmagunk és a saját időnk teljes elvetése. „A történelem a múltban lezajló valódi és képzelt események végtelen interpretálása. Ez teszi lehetővé, hogy meglássuk benne az akkoriban nem látható jelentést.”

A kérdés tehát, amelyet a Rövid ideig lehetségesnek tűnt című kiállítás alkotói megfogalmaztak maguknak, tulajdonképpen így hangzik: milyen akkoriban nem látható jelentés olvasható ki a NA-NE Galéria mikrotörténetéből? Mi látszik 1989/90-ből ma, ha egy független művészeti intézményt, a NA-NE Galériát választjuk prizmának, kaleidoszkópnak? Az én dolgom erről beszélni, az egykori kiállítókat ma kiállítók történeti és esztétikai nézőpontjának közös fókuszáról. Arról, ahogy ez a generációs szemszög itt és most a NA-NE Galériára tekint: nem mint műtárgyak összességére, nem mint művészeti mozgalomra. Részben viszont mint ellenkulturális stratégiára, hiszen a kurátorok a NA-NÉ-t a demokratikus szocialista ihletettségű rendszerkritikus mozgalomból, a demokratikus ellenzékből és a magyar szamizdatból eredeztetik, amellyel azonban mégsem eszmei vagy poétikai, inkább – elsősorban Rajk László révén – személyközi, informális kapcsolatban állt. Szabad kezdeményezések hálózata, mondhatnám egyszerre pikírten, lelkesen, dühösen és csüggedten. De lehet-e egyáltalán mondani, ha ennyiféleképpen lehetne mondani. Inkább nem is mondom.

Az esztétikai elméletek és intézmények szövetsége éppolyan mulandó, mint amilyen hatásos, azaz: erős fenntartásokkal lehetünk a virtuális és ahistorikus esztétikai mező működése iránt, írja György Péter, és mesteremhez hasonlóan talán én is javíthatatlanul kontextualista vagyok. Mert hiszen ez a mostani tárlat a NA-NE Galériára is leginkább intézményként tekint egy átmeneti korszak instabil kontextusában, amelyet a tér hirtelen tágassága és a gyorsuló idő szűkössége egyként jellemez. És akkor ott van még a lehetőségek – máig sem igazán felmért, egyszerre szédítő, bénító és frusztráló – kényszere. „Vészhelyzet van”, olvasható a kiállítás első tablóján Bachman Gábor nyilatkozata 1993-ból. De akkor mit mondjunk mi, a permakrízis gyermekei, akik mostanra kissé szkeptikusak lettünk azügyben, hogy a piac majd mindent szépen elrendez. (Na ne!) Ma már élesebben látjuk, hogy mit is várhat az úgynevezett piactól például költő és kurátor, közművelődési dolgozó és társadalomtudós.

A történelem nem ért véget 1989-ben, és a kiállítás címe már ebben az értelemben is sokatmondóan utóidejű (Rövid ideig lehetségesnek tűnt). Dehát ilyen a természete a történeti távlatnak, a történeti tudatnak: utóidejű. Ilyen a természete a reflexív szakmai-kurátori alázatnak, amelynek vannak hipotézisei, prekoncepciói, kérdései, magyarázatkísérletei, adathiányból fakadó vakfoltjai, következtetései. Közvetettsége van és adaptációs képessége. Az utószülöttek pedig nem tudnak a nosztalgia és a partizánromantika nyelvén beszélni, és nem is várhatja ezt el tőlük senki, mert az hamis beszéd lenne: csupán a hódolat gesztusa, eminens udvariaskodás, visszhangos opportunizmus. Amit tehát itt látunk, az nem katafalk és nem posztamens, nem ravatal és nem talapzat. Egy hagyomány ugyanis annyiban lesz élő, amennyiben az utószülöttek maguk mesélik el, száraz szemmel, és nem csupán nekik mesélik, önkételyektől mentes magabiztossággal.

Már nem vezet vissza út 1989/1990-be (önéletrajzi megjegyzés: születtem 1989-ben). Számomra ez ennek az archeológiai-archívumi mélyfúrásnak, leletrendezésnek és összeillesztésnek a tanulsága. A korszak, amelyben élünk, és amelyből kiutat keresünk, a kortárs jelenidőnk már nem 1989-ben kezdődik. Nem kiindulópont többé. Az akkori változás mámorának nyüzsgését és naiv lelkesedését nem is érthetjük ugyanúgy: azt egy optimista, felszabadult és ironikus korként mesélték el, akiknek hatalmukban állt mesélni. Egy olyan korként, amelyben a jelen magától értetődően elhihette, hogy a jövőt írja. Rövid ideig lehetségesnek tűnt.

*

„végül is mindennek az az alapja, hogy az ember számíthat-e néhány barátjára”, mondta Konrád György a NA-NE Galéria megnyitóján 35 éve ezekben az órákban. Barátság – joggal jelöli meg ebben Konrád az emberi, az alkotói, és akár a politikai közösségek fundamentumát. 

Miközben persze tudjuk, hogy nem beszélhetünk csak a barátainknak, nem hallgathatunk csak rájuk. Az informalitás ugyanis nem hitelesít és nem legitimál. Az akolmeleg fullasztó és dunsztos. Nem méricskélhetjük folyton, hogy ma éppen mit nyilvánít mérvadónak impulzusellenzéki buborékunk rögtönítélő közvéleménye. Önsorsrontó szirénének, hogy legyünk pont olyanok, mint mindenki más körülöttünk. Hogy kössük meg ugyanazokat az egyedinek hitt, ám uniformizáló életmódalkukat. Járjunk ugyanazokba a kocsmákba, ugyanazokra a csatornákra iratkozzunk fel, hordjuk ugyanazt a fazont (hajban, arcszőrzetben, szemüvegkeretben, nadrágban és cipőben), ugyanazon az appon mutassuk meg egymásnak a hétköznapi arcunkat, ugyanazokból a könyvekből ugyanazokat az idézeteket rakjuk ki insta-storyba.

De ami ma is lehetséges és kívánatos, az – Rajk László kedves szavával – az autogestion. Az anarchista és munkásönigazgatási, tehát a mozgalmi irodalomban is fel-feltűnő fogalom az emberi közösségek szabad, autonóm önkormányzatát jelenti. Nem szektákat tehát, és nem trendvonalakat, nem provinciális bezárkózást és nem öngyarmatosító fölényeskedést, nem arrogáns szubkultúrát és nem valóságvak elefántcsonttornyot. Hanem önképző- és olvasóköröket, helyi (kis)közösségeket és pincegalériákat, gyülekezeteket, szellemi műhelyeket, közösségi tereket, szakszervezeteket. Grundot. Agapét. Köztársaságot. 

Ahogy kimondom, szinte már lehetségesnek tűnik.

Elhangzott 2025. június 24-én, a Eötvös 10 Pincegalériában, a "Rövid ideig lehetségesnek tűnt – A NA-NE Galéria archívuma" című kiállítás megnyitóján, amely a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Designelmélet mesterszakán indított Designkurátor specializáció részeként valósult meg.

Koncepció és projektvezető: Sidó Anna és Soós Andrea
Arculat és grafika: Kokas Fanni, Schmidt Kiara, Tóth Péter
Kurátorok: Albert Eszter, Győri Gergő, Juhász Szabina, Major Alexandra, Ottó Flóra, Székely Lili, Szolomayer Márk, Tamás Cintia, Vass Réka, Vinnai Milda
Installáció: Madarász-Róna Gergely, Szabó Janka Bella
Képek: Gaál Dániel